Hogyan mélyítette el a migrációs hiszti a kelet-nyugat szakadékot?

Ungár Péter

Szerző:
Ungár Péter

2019.11.09. 08:56

A nyugati felsőbbséges moralizálástól nem látszik a posztkommunista valóság, a keleti önsajnáltatástól meg a nyugat gyarmatosító múltja. Szóval inkább vitázunk a migrációról, azért, hogy ne egyébről vitázzunk.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

„Mert amikor abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy amit el akarunk érni, azt nem a vágyaink vagy szükségleteink miatt, illetve pragmatikus megfontolásból kívánjuk magunknak, hanem morális kötelességünk azt megszerezni, akkor máris csatlakoztunk a megszállottak oly népszerű táborához, elkezdődik a hisztérikus jajveszékelés, és iszonyú csávába kerülünk.” (Joan Didion)

+++

2019-re a migrációról folytatott vita az európai politikai élet egyik meghatározó csataterévé vált. Egyetlen jelentős európai politikai szereplő sem kerülheti meg az állásfoglalást e kérdésben, melyre politikai identitások és kampánystratégiák épülnek. A hangsúly ráadásul nem is arra tevődik, hogy melyik szereplő milyen irányba szeretné mozdítani a migrációs politikát, hanem sokkal inkább az egymással vetekedő, moralizáló diskurzusokra, amelyeket minden oldal saját identitásának kialakítására vagy megerősítésére használ.

Ebben a helyzetben a jobboldal sikeresen állítja be magát a Nyugat hanyatlása ellen küzdő bajnoknak, aki a nemzeti kormányok által biztosított elnyomott helyzetéből felállva szembemegy olyan hatalmas erőkkel, mint a Guardian véleményrovata.

Ezzel szemben a baloldal saját morális tökéletességének fényében sütkérezhet, mint az embertelenséget és háborút ellenző egyetlen politikai erő, amelynek határokat nem ismerő mesevilágát a barátság szivárványos tüze élteti.

Miért a migráció mentén ássuk még mindig a politikai árkokat?

Amikor 2016-ban megírtam, hogy miért van szükség a Magyarország déli határvonalára telepített kerítésre, és miért alkalmatlan az Unió jelenlegi struktúrája a migráció központosított kezelésére, nem gondoltam, hogy ez a téma még három évvel később is az indulatok, és nem a higgadt megfontolás terepe lesz. Habár a migrációt általában identitáskérdésként kezelik, sok esetben sikerült már gyakorlatias politikai kompromisszumokat kötni.

Mivel a népek mozgása a történelem egyik mozgatórugója, a politikai erők nagy többsége a szabályozott bevándorlás pártján állt, jelentős hangsúlyt fektetve az integrációra. Ebben egy ideig sikerült is kiegyezni, és ennek eredményeképpen született meg többek között az Egyesült Államok 1986-os bevándorlási reformja, az Immigration Reform and Control Act, vagy legújabban a Merkel-Erdoğan paktum.

Az, hogy a bevándorlás témája a Merkel-Erdoğan paktum ellenére továbbra is kiválóan alkalmas politikai árokásásra, egy különös anomália.

Annak ellenére, hogy az Unió vezetése és Törökország között létrejött megegyezéssel szemben az emberi jogi szervezetek és a nyitott határok egyéb támogatói is kritikát fogalmaztak meg, alapvető célját, a balkáni útvonalon keresztül érkező ellenőrizetlen migráció drasztikus csökkentését sikeresen elérte. Ezt még az Orbán-kormány is elismerte, sőt, a magyar miniszterelnök a Merkel-Erdoğan paktum mellett szavazott az Európai Tanácsban.

Újabban a bevándorlás fölött zajló vita középpontjában az van, hogy melyik hajó köthessen ki és hol, a szárazföldi útvonalak pedig már alig szerepelnek a hírekben. Ez akár azt is sugallhatná, hogy a 2015-ben indult bevándorlási hullám elapadt, és ennek megfelelően jelentőségét vesztette az európai politikában.

Miért az „európai életmód védelméért” felel a migrációügyi biztos?

Ám világos, hogy ez nem így történt. Ez önmagában nem volna elegendő ahhoz, hogy az európai politikai vitákat a migráció kérdésére egyszerűsítse le, azonban ez mégis újra és újra bekövetkezik. Ahelyett, hogy az EP-választásokon indulóktól származó idézetekkel untatnám vég nélkül az olvasót, felhívom a figyelmet az uniós politika egyik legújabb keletű ideológiai vitájára, a migrációs politikáért felelős uniós biztos beosztásának leírására.

Ursula Von der Leyen, az Európai Bizottság megválasztott elnöke bejelentette, hogy külön alelnöki pozíció felel majd a migráció mellett az európai életmód védelméért. Von der Leyen nehezen átlátható érveket hozott fel az új megnevezés mellett, melyek éppoly kevéssé világítottak rá politikájának ideológiai megalapozottságára, mint amennyire nem világos, hogy egész pontosan ki, miért és hogyan választotta meg őt elnöknek.

Ezzel szemben Marine Le Pen sietett mindenki tudtára adni, hogy ez a lépés az ő és szövetségesei ideológiai győzelmét jelenti. A nyitott határok pártolói pontosan úgy reagáltak, ahogy várható volt. Nacionalizmust és populizmust emlegettek, és pontos hivatkozás nélkül is állítani merem, hogy elhangzott a rasszizmus is.

A munkakör megnevezése, az „európai életmód védelme” valóban Le Pen, Orbán és Salvini győzelme.

Ne áltassuk magunkat: azt sugallja, hogy az európai életmód védelemre szorul, és támadás alatt áll. Azt sugallja, hogy olyan erők ostromolnak bennünket, akik meg akarják változtatni azt, ahogyan élünk, és ami a legfontosabb nekünk, vagyis magát az életformánkat. Ám ez a fenyegetés csak akkor létezhet, ha nagyszámú muzulmán kisebbség él egy adott európai országban, ami a V4 országaira egyszerűen nem igaz. És mégis, éppen ezek az országok kelnek leghevesebben a közös életformánk védelmére, holott a határaikon belül ez a fenyegetés oly nyilvánvalóan nincs jelen. De vajon miért?

Talán moralizálás helyett a nemzeti érdekkel kellett volna érvelni a migráció mellett

Gyakran hangoztatott közhellyé vált a visegrádi országokban, hogy a bevándorlásellenesség korát éljük, migránsok és bevándorlás nélkül. A 2015-ben Magyarországra érkező migránsok túlnyomó többségének soha nem állt szándékában itt maradni, mivel ők az Unió nyugati és északi része felé tartottak.

Mi több, az ellenőrizetlen és javarészt illegális migráció nem azért kezdte mellőzni a balkáni útvonalat, mert Orbán Viktor kerítést húzott fel a déli határra – ami egyébként az uniós vezetés tétlenségével leginkább szembemenő nemzetállami fellépés volt –, hanem azért, mert Angela Merkel megkötötte Törökországgal a korábban említett megállapodást. Ennélfogva a visegrádi országokban a migrációnak a közös életformánkra jelentett fenyegetésnél is áttételesebb jelentése van.

Korábban megjelent írásomban amellett érvelek, hogy azok, akik úgy érzik, hogy nincs beleszólásuk a globalizáció okozta változásokba, és nincs hatásuk a globalizáció önmagát erősítő körforgására, ezt a félelmet és kontrollvesztettséget hajlamosak átvinni a migráció kérdésére. Ezek az emberek úgy érzik, hogy a migráció megállításával visszaszerezhetik az irányítást az életük menete fölött, és kiszállhatnak a gyorsuló ütemben globalizálódó világból.

A globalizáció egyenlőtlen elterjedése, a globalizáció előnyeihez való egyenlőtlen hozzáférés, a globalizálódásra fordított idő egyenlőtlensége nem hozható helyre a jóemberkedés parancsszavára,

ami azt követeli, hogy fogadjunk el mindenkit és legyünk együttérzők mindenkivel. Az állampolgárok alapvető igénye, hogy olyan politikai testületet hozzanak létre, amely csakis az övék, amely nekik tartozik felelősséggel, és amely elszámoltatható. Ez az igény állt a migráció körül gerjesztett hisztérikus vita mögött is. Igaznak gondolja-e a társadalmunk, hogy a nemzeti kormányok elsősorban saját választópolgáraikért tartoznak felelősséggel?

Még mindig elfogadjuk-e, hogy a nemzeti kormányok létezésének alapvető erkölcsi létjogosultsága a lehető legnagyobb jólétet kivívni saját állampolgárai számára? Egyetértünk-e azzal, hogy a kormánynak nem feladata megoldani a világ gondjait?

Az ellenérv, miszerint a nemzeti kormányok számos problémát nem képesek egymagukban megoldani, ahogy például a migrációhoz szorosan kapcsolódó éghajlatváltozást sem, nem ad megfelelő választ erre a kérdésre. Nemzetközi fellépésre van szükségünk az éghajlatváltozás ellen, mivel ez a nemzetünk alapvető és elsődleges érdeke – ám ez a logika továbbra is azon alapszik, hogy a kormány gondoskodik az állampolgárairól.

A bevándorlás fölötti vita során a bevándorláspárti oldal elmulasztotta megfelelően kihangsúlyozni a nemzeti érdekeket. Jogos és fontos érv lehetett volna, hogy

a magyar nemzeti érdek megköveteli egy bizonyos számú, magasan képzett bevándorló befogadását. Ezt az érvet viszont nem volt idő kifejteni, mivel fontosabb volt mindenkit erkölcstelennek megbélyegezni, aki a határokat átlépők ellen foglalt állást.

A migráció melletti érvek mind emberségről, erkölcsi tisztességről és a nagy erkölcsi bűnök helyrehozásáról szóltak, és soha nem arról, ami az állampolgárok érdekében állt.

Nekünk is szembe kell néznünk Nyugat-Európa gyarmatosító múltjával

Úgy vélem, ez a magyarázat alapvetően továbbra is megállja a helyét, de önmagában nem ad magyarázatot arra, hogy a bevándorlók nélküli visegrádi országokban miért volt ennyire meghatározó a migráció kérdése. Ehhez az Unión belül elfoglalt helyünknek is köze van. Egyszerűen fogalmazva úgy éreztük, hogy végre meghívtak a győztesek klubjába. 1990-ben mindannyian azt hittük, hogy bekerültünk a történelem fősodrába, és ez majd kigyógyít a komplexusainkból, megemeli az életszínvonalat, saját Marshall-programot kapunk, és évszázados szenvedésünk véget ér. Ez sok szempontból be is következett, mivel az életszínvonal emelkedni kezdett, a mozgásunkat nem korlátozzák, még nemzeti szuverenitással is rendelkezünk, és sokminden jobb lett, mint korábban volt.

Ám az európai integráció mélységes csalódást keltett, mivel sok tekintetben nem tartottak bennünket egyenlő félnek. Legalábbis így szűrődött át az európai politika a visegrádi országokba. Nyugaton a migrációról szóló vitát a 19. és 20. századi gyarmati múlt fölött érzett (jogos) bűntudat vezérelte. Ebben az egykori keleti tömb országai nem, hogy nem vettek részt, hanem maguk is áldozatul estek a gyarmatosításnak.

A visegrádi országok szívesen szörnyülködnek amiatt, hogy Nyugat-Európa nem kívánt számot vetni a kommunista diktatúrákban gyökerező múltunkkal, miközben mi magunk sem vetettünk számot Nyugat-Európa gyarmatosítást jelentő múltjával.

Ha Európa egységes, a kommunista diktatúrák emléke mindannyiunkat meg kell rémisszen, ugyanúgy, ahogy a gyarmati múlt is közös folt kell legyen mindannyiunk lelkiismeretén. A visegrádi országok nemzeti érdeke elősegíteni a megfelelő kapcsolatok kialakítását az egykori gyarmatokkal, lehetővé téve ezáltal a helyieknek az otthon maradást, és elősegítve a kereskedelmet. Érdekünk részt venni mindenben, mivel olyan családba házasodtunk be, amelynek terhelt múltja van. Ám ugyanez igaz a másik félre is.

A visegrádi országok olyan kormányokkal rendelkeztek, amelyek – lévén, hogy a huszadik század előtt ismeretlen tömeges bevándorlás új jelenség volt az országaikban – nem érezték kötelességüknek, hogy ugyanúgy reagáljanak, mint az Unió számottevő bevándorlópopulációval rendelkező tagjai. Amikor ezért cserébe a visegrádi országok fejcsóválást, moralizáló kioktatást és megszégyenítést kaptak, az éretlen kritikára maguk sem tudtak felnőttesebb választ adni. Bosszant a viselkedésünk? Még jobban fel fogunk bosszantani.

Hogyan mélyítette el a migrációtéma a kelet-nyugat szakadékot?

Ennek következtében a migráció politikai kérdésből szimbólummá és diskurzív fegyverré vált, egy olyan moralizáló politikai diskurzus szimbólumává, amely egy önsajnáló politikai diskurzussal szemben foglal állást. A migráció elmélyítette a kelet és a nyugat közti szakadékot, és több irányból is rávilágított az EU tétlenségére.

Létrehozott egy olyan politikai jobboldalt, amely nemzeti kormányokat hódított meg azon az alapon, hogy soha senkit nem nyomtak el még jobban a világtörténelemben, amely platformot kínál az Orbánhoz, Salvinihoz és társaikhoz hasonlóknak, akik így eljátszhatják az egész világ ellenzékét ahelyett, hogy felelős államférfiként viselkednének.

Vitázunk a migrációról, azért, hogy ne egyébről vitázzunk. Vitázunk, és ezzel elfedjük a nemzeti szuverenitás valós problémáját, mellőzzük a kérdést, hogy mennyire volt sikeres az egykori keleti blokk országainak uniós csatlakozása, és nem foglalkozunk azzal, hogy vajon létezik-e közös európai kultúra, amelyből kiindulva együtt építhetünk fel egy Európai Uniót.

Minden fél arra használja fel a bevándorlás kérdését, hogy nyeregben érezze magát, miközben ismerős érvek tömegét szórja a másik félre, és egyszerre tölti be az áldozat és az elkövető szerepét.

Nem az a szerepe, hogy meghatározza a politikai fellépést vagy átalakítsa az európai törvényeket, hanem az, hogy megtartsa az embereket saját történelmi igazuk hitében, amelynek fényében sikerrel védik meg a hazát. Népszerű indikátorként szolgál ahhoz, hogy megmutassuk, melyik táborba tartozunk.

A 2015 utáni migrációról szóló vitát övező hisztérikus jajveszékelés továbbra is hangosan szól Európa-szerte. Habár a kérdést úgy-ahogy sikerült megoldani, a mindent átható hangoskodás a háttérbe szorította a lényeges ügyeket. Még mindig sikerülhet valamiféle egyezségre jutni a politikai cselekvést illetően, de ennek esélye nem túl biztató. Didion szavait felhasználva hadd kérdezzük meg, hogy mi lenne akkor az ad hoc bizottságokkal, a tüntetésekkel, a Guardian és az FAZ lapjain megjelenő véleménycikkekkel?

Csak akkor juthatunk közelebb egy átfogó európai kompromisszumhoz ebben a kérdésben, ha senkit nem bélyegezünk meg reflexszerűen morális ítéletekkel azért, amit a bevándorlási politikáról gondol. „Csak addig vannak rendben a dolgok, amíg tisztában vagyunk azzal, hogy a végeredmény nem feltétlenül lesz célszerű, nem feltétlenül lesz jó ötlet, de semmi esetre sem lesz köze az erkölcsiséghez.”

A szerző LMP-s országgyűlési képviselő, az Azonnali többségi tulajdonosa. Vitatkoznál vele? Hozzászólnál? Írj nekünk!

Ungár Péter
Ungár Péter az Azonnali többségi tulajdonosa
Ungár Péter
Ungár Péter az Azonnali többségi tulajdonosa

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek