Lesújt-e újra a magyar jobboldal átka?

A felvett hitelben mért magyar államadósság szintje lassú tempóban csökken, a magyar állam hitelessége mégis nagyon labilissá vált. Minden belső feltétel adott hozzá, hogy a magyar jobboldal átka újra lesújtson.

Az állam által felvett hitelek összege jól tükrözi egy ország magatartását. Vannak vidékek, ahol a kormányok hosszú éveken keresztül növelik az állam adósságállományát, a lakosság pedig szavazatokkal támogatja ezt. A felvett hitelekből így szociális programokat finanszíroznak a kormányok, a tömegek örülnek, a hitelezők pedig állják a cechet – egészen addig, amíg kételkedni nem kezdenek az állam hitelességében.

Vajon vissza tudja az adott ország fizetni a maga előtt görgetett óriási adóssághegyet? – teszik fel maguknak a kérdést a hitelt nyújtók, és amikor az eladósodott ország kormánya újabb hitelért folyamodik, egyszer csak már nem adnak neki több pénzt. Sőt, kérik vissza a korábbi hiteleket, kamatostul. Ekkor jön a pénzügyi pánik, adósságválság, összeomlás, tüntetések, az álmodozás után eljön az ébredés fájdalmas pillanata.

A kormányok, amelyek felelőtlen ütemben veszik fel a hiteleket, általában tisztában vannak azzal, hogy tovább nyújtóznak a takarónál. Mégis ennek ellenkezőjét mondják a tömegeknek és a hitelezőknek, és talán önmagukat is becsapják a hamis illúziókkal. Felelőtlenül játszanak az ország hitelességével – a közgazdaságtan ezt nevezi baloldali populizmusnak.

Ezzel ellentétben a jobboldali populizmus – miközben sokszor egészen jól kordában tartja az államháztartás egyensúlyát – a szavazatok tömegét egy másik illúzióval szerzi meg: ellenségképek kreálásával, akik ellen a kormány és a nép összefogásának programját hirdetik meg. Jólét és gazdagodás helyett ez a fajta populizmus inkább biztonságot ígér a népnek. Ez a fajta politika egy ideig sokkal olcsóbbnak tűnik a baloldali populizmusnál, pedig hosszú távon ennek is nagy ára van: 

Az ilyen politika előbb sikeresen stabilizálja az ország pénzügyeit, majd az országot felesleges konfliktusba sodorja. A magyarországi jobboldal kulturális kódjaiban ez a viselkedés, úgy tűnik, nagyon mélyen benne van. A mai Magyarország sodródása sokban emlékeztet, sajnos, a dualista nemzetépítő politikára és a Bethlen-Teleki-féle korszakra.

Azért sajnos, mert minden aktuális eredményei ellenére mindkét kurzus megállíthatatlanul sodródott a totális konfliktusok felé. Amikor a feltüzelt hangulatnak az elit egy-egy tagja próbált ellenállni – mint Tisza István vagy Teleki Pál a világháborúk előestéjén –, igazából egy olyan mozdonyt próbáltak feltartóztatni a saját testükkel, amelyet saját maguk tüzeltek fel. 

Ami aztán minden eredményt megkérdőjelezett, zárójelbe tett. Ezekről a jobboldali reflexekről írt lesújtó kritikát Márai Sándor – késő bánat volt ez a háború utáni füstölgő romok között. 

Minden belső feltétel adott hozzá, hogy a magyar jobboldalnak ez az átka újra lesújtson. A totálisan központosított migránsellenes média és az eurokonform politikai irányzat teljes háttérbe szorítása mellett mindenre egyetlen, reflexszerű válasz buggyan fel a mélyből: a külföldiek (brüsszeliták, migránsok, sorosok) gonoszsága.

Bármilyen gőgösen és cinikusan nyugtázzák a kormánypárti, „új-jobboldali” elemzők Magyarországon, hogy a Soros-Brüsszel-Migráns-tengellyel való riogatás milyen (ijesztően) jól működik, igazából nem történik más, mint a baloldali populizmus esetén: az ország hitelességével szórakoznak.

Kollai István írása a Pozsonyban szerkesztett, idén hetven éves Új Szó napilapban jelent meg először. Azért olvashatod itt, az Azonnalin is, mert a két lap együttműködik ebben.