Nem mindenki elitista, aki elítéli a populizmust

Még a liberálisok sem, akik felnőttként kezelik az egyént, de azt is tudják, hogy a többségnek nem mindig van igaza, ahogy ezt már a huszadik század is bizonyította.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Több minden is hozzászólásra késztet a populizmus körül kialakuló vitához. Az egyik a leegyszerűsítés: elsősorban Szalai Máté cikkében, ahol részletesen ki lett fejtve, mi a különbség a populizmusellenesek és populizmuspártiak között.

A populizmust lehet ellenezni az egyetemes szabadelvű értékek nevében éppúgy, mint a tekintélyelvűség és az „isteni rend” védelmében. Persze a konzervativizmus mindig kellő óvatossággal, szkeptikusan tekint az emberekre, hiszen egyik alapgondolata, hogy az egyénekben kevésbé bízik, ezért nem támogatja a korlátoktól mentes progressziót, a társadalmi, gazdasági haladást. Ugyanakkor az is egy leegyszerűsített sztereotípia, hogy minden konzervatív elitista lenne: elég, ha megvizsgáljuk például a liberális konzervativizmust vagy a szociálkonzervativizmust.

A liberálisok nem lenézik, hanem felnőttnek tekintik az embereket

A liberalizmus sem elitista, mert mindig is a szuverén egyének szintjén kezelte az embereket. A polgárosodás szellemi támogatójaként nem csőcseléknek nézte, hanem éppen ellenkezőleg: egy „felnőtt” és civilizált társadalom részének tekintette az embereket. Egy olyan eszme, mely teljes döntési és önrendelkezési szabadságot biztosít a polgároknak – és emellett lehetőséget biztosít arra, hogy mindenki anyagi és szellemi lehetőségeihez mérten szabadon gazdálkodhasson és kereskedjen –, egyáltalán nem arra vall, hogy „ostoba”, „éretlen” emberek gyülekezetének titulálja a társadalmat.

A platóni filozófiát (azaz azt a felfogást, miszerint az emberek önmagában alkalmatlanok ahhoz hogy felelős döntéseket hozzanak, ezért szükség van egy szűk hatalmi elitre, mely koordinálja az egész társadalom életét) éppen azok vallják, akik nem akarnak szabadságot adni az embereknek, egy zárt társadalom kialakítására törekednek. A tekintélyelvűek emellett törvényekkel korlátoznák a szabadkereskedelmet is: ide sorolhatjuk az etatista konzervatívokat vagy a szélsőséges nacionalistákat is, ugyanis ezek a csoportok mindig valamilyen ellenségkép felmutatásával manipulálják a tömegek érzelmeit és befolyásolják világról alkotott képüket, majd fokozatosan totális uralmat vezetnek be.

A progressziópártiak és progresszióellenesek is túlságosan heterogének ahhoz, hogy ilyen egyszerűen meghatározzuk a két tábor gondolkodását.

A populisták centralizálnak, nem a jobboldaliak

Akik elítélik a populizmust, tarthatnak attól is, hogy a „forradalmi” hangulat közepette veszélybe kerül a szabadságuk, és egy centralizált állam részévé válhatnak. Ez a félelem pedig nem alaptalan: egy populista kormány sem hirdette a decentralizáció és a minimális állam megvalósításának tervét, valahogy mindegyik nagy hatalmat kívánt összpontosítani a kezében.

Vegyük például a dél-amerikai baloldali populistákat, akik kormányra kerülve kiűzték a nemzetközi tőkét, szabályozásokkal terhelték meg a gazdasági termelést és a kereskedelmet, emellett még inkább kiterjesztették hatalmukat és – elnöki rendszereik révén – az állami hatóságok és a hadsereg felett is totális uralmat gyakorolhatnak. Az önszerveződés számos, hatalomra veszélyes formáját igyekeztek felszámolni: példaként hozhatjuk a venezuelai sztrájkokat és a bolíviai bányásztüntetéseket, melyeket mindkét ország populista kormánya brutálisan próbál elfojtani.

Érdemes megjegyezni, hogy ezen populista kormányok szélsőséges nacionalizmusukkal üzennek hadat Amerika ellen, mondván, ez elegendő mozgósító erő lehet a munkások számára, és ez már kézzelfogható ürügy lehet ahhoz, hogy az amerikai tőkét kiutasítsák és az amerikai tulajdonú vállalatokat államosítsák (mint ahogy Allende tette a rézbányákkal a ’70-es években Chilében). Az eredmény totális gazdasági káosz és romló életszínvonal lett, az államadósság növekedésével együtt Venezuelában pedig már éhínségek kényszerítik emigrációra a családokat.

Itt térnék ki Techet Péter cikkére, melyben a „jobboldali populizmus” kifejezéssel találkozhatunk. Ebben a kérdéskörben Ecsenyi Áronnak van igaza, ugyanis a jobboldali elvek és a populizmus összeegyeztethetetlenek.

Ugyanis míg a szélsőséges nacionalisták hívei egy központosított nemzetállamnak, melyben az egyén totálisan háttérbe van szorítva a felülről szervezett közösséggel szemben, és emellett magas vámokkal korlátoznák az importárukat, addig a konzervatívok és a klasszikus liberálisok – akik a hagyományos jobboldal gerincét alkotják –, az egyént helyezik előtérbe a közösséggel szemben, vagy a közösségek és az egyén harmonikus kapcsolatát támogatják.

Hogy jön ide az illiberális demokrácia?

Az érdekegyeztetés visszaállításának kísérlete és a parlamentarizmus gyakorlatának visszaállítása a mai ellenzék részéről ezt célozza, miközben a Fidesz végeredményben egy demokratikusabb demokrácia mellett kampányol. Elvégre a népakarat megvalósítását tartja kormányzása egyik fontos alapelvének, és mivel a többségi demokrácia nem teljesen összeegyeztethető a liberalizmus klasszikus elveivel, ezirányú felfogása összefügg illiberális gondolkodásával is.

S mivel a liberalizmus mindig is felnőttként kezelte az embereket, akik méltóak a nagy szabadságra, optimizmussal tekint ránk, bízva abban, hogy képesek vagyunk fenntartani azt a civilizációt, amely manapság olyan életkörülményeket biztosít számunkra, melyet még a feudalizmuskori elitek is megirigyeltek volna.

Ezzel pedig maximálisan egyet lehet érteni, hiszen senkinek sincs arra felhatalmazása, hogy valaki a sok „rossz” emberre hivatkozva egy autoriter uralmat építsen. Sokszor felmerül, hogy a liberálisok elitistákká válnak, miután a közvélemény nagy része ellenük fordul, azonban ez tévedés. A liberalizmus ugyanis hisz az intézmények és ezáltal az emberek természetes tökéletesedésében, és emberképe semmilyen körülmény hatására nem változik meg, értékei és gondolatai ugyanis állandóak a felvilágosodás kora óta: a klasszikus szabadelvűség törekvései, alapgondolatai nem változtak egy jottányit sem.

A populizmus igenis a betegség maga

S hogy miért van igazuk azoknak, akik a populizmust ellenzik? Azért, mert az olyan próbálkozások, melyek az embereket szenvedélyes gondolatokkal teletűzdelve kívánják egy olyan tömegbe sűríteni, melyre aztán azonos érdekű kollektív alanyként hivatkoznak a továbbiakban, komoly problémákhoz vezethetnek a későbbiekben. Ugyanis a végeredmény nem egy tömegmozgalom, hanem egy szektajellegű kollektíva lenne, melyben szigorú keretek között működő, az egyén gondolatát semmibe se vevő autoriter rendszer jönne létre.

Ugyanis a társadalmat nem egy masszaként kell nézni, mely ide-oda folyik – vagy a jobb, vagy a baloldalra –, hanem szuverén polgárok és gondolkodó egyének közösségeként, akiknek sajátos jellemük és gondolkodásuk van. Ennek révén jöhetnének létre önkéntesen szerveződő közösségek és békés munkamegosztás, melyek egyszerre védenék a szubszidiaritás feltételeit és a társadalom sokszínűségét is, tartósan megőrizve azt a maga eredetiségében.

A szerző diák. Vitatkoznál vele, vagy hozzászolnál a populizmus-vitához? Itt keress minket!