Theresa May nem hülye, csak tovább lát a következő barázdánál

Egyöntetűen a Konzervatív Párt öntökönszúrásaként, de legalábbis rekordmértékű bénázásaként értékelik a megszólalók a csütörtöki brit előrehozott választások eredményét. A Theresa May vezette tory párt egy kényelmes parlamenti többségből olyan helyzetbe lavírozta magát, hogy koalíciós egyezkedésekre lesz kénytelen az abszolút többség megszerzése érdekében – sőt, az sem kizárt, hogy ez nem neki, hanem a baloldalnak sikerül. 

Tisztán belső politikai hatalmi harcként felfogva a dolgot ez tényleg hatalmas öngólnak tűnik. Ha viszont tágabb perspektívából, hosszú távon, a brexit kontextusában tekintünk rá, már

A brexit ügye jelenleg úgy áll, hogy a brit tory kormány – kis huzavona után parlamenti jóváhagyással – már tavasszal aktiválta az Európai Unióról Szóló Szerződés 50. cikkét, amely szerint a tagállamok önként és dalolva kiléphetnek az EU-ból. A cikk egy kétéves tárgyalási szakaszt irányoz elő, amelynek során a tagállam megállapodik az EU-val a kilépés részleteiről, valamint arról, hogy a jövőben milyen kapcsolatot kíván az EU-val fenntartani. Ebben a két évben dől el, hogy milyen mértékben és feltételekkel vesz majd részt Nagy-Britannia a közös piacban, vagyis ahogy emlegetni szokták: hogy soft brexit vagy hard brexit lesz-e. A két év lejártával – ha csak a tagállamok nem hosszabbítják meg egyhangúlag a határidőt – mindenképp megszűnnik Nagy-Britannia EU-tagsága, akármilyen dealt is sikerült (vagy nem sikerült) addigra megkötni.

A tervek szerint június 19-én kezdődtek volna az EU-val a kilépési tárgyalások, May pedig arra hivatkozva írta ki az előrehozott választást, hogy felhatalmazásra van szüksége ehhez. Miután a csütörtöki előrehozott választáson ugyan a konzervatívok szerezték a legtöbb szavazatot, de egyik párt sem szerzett abszolút többséget, az EU részéről már péntek reggel bejelentették: későbbre halasztják a kilépési tárgyalásokat.

Itt tart most a történet, innentől pedig kezdődik a spekuláció: mégpedig azzal az optimista – és Kelet-Európában némileg szokatlan – előfeltevéssel, hogy Theresa May esetleg nem a saját rövid távú hatalmi pozícióját, hanem a konzervatív párt hosszú távú stratégiai érdekeit és egyben a nemzeti érdeket tarthatta szem előtt az előrehozott választás kiírásakor.

Akkor is, ha ők alakítanak koalíciós kormányt, de hosszú távon még akkor is, ha most a kormányalakítás Corbynnak sikerül. Nézzük a két forgatókönyvet!

Ha a konzervatívok alakítanak kormányt az északír demokrata uniópárttal (DUP), annak brexitfronton is lesz ára. Az északírek többsége a brexit ellen szavazott a tavalyi népszavazáson, és ha muszáj is kilépni, a DUP biztosan egy minél szoftabb, enyhébb brexithez kötné a kormányzati együttműködést.

Hogy miért jó ez Maynek?

Bár az utóbbi időben harcos, hard brexiter retorikát nyomott a miniszterelnök, azt azért nem szabad elfelejteni, hogy eredetileg, Cameron belügyminisztereként még a konzervatív párt maradáspárti szárnyát képviselte. Ezért is okozott sokaknak meglepetést, hogy nem a hangos kilépéspárti Boris Johnson, hanem a csendes uniópárti Theresa May lépett David Cameron helyére tavaly nyáron. Mi történhetett azóta Theresa May fejében? Rájött, hogy mégis a hard brexit az egyedüli üdvözítő út, és teljes pálfordulásának lenne köszönhető az utóbbi hónapok retorikája? Aligha.

Inkább csak arról van szó, hogy May egy okos politikus, aki felmérte a problémát: úgy kell a népakaratnak megfelelő rossz döntést végrehajtania, hogy minél kevésbé ártson az országnak – hiszen a közös piacból való mind teljesebb részesedés fontos érdeke Nagy-Britanniának, ezt még az EU-szkeptikus UKIP-osok is elismerik –, és lehetőleg saját maga is minél kisebb arcvesztéssel jöjjön ki a dologból. 

Mivel a toryk választói hard brexitet várnak el – miközben valószínűleg fel sem mérték ennek a várható negatív hatásait –, így ezt a szöveget kellett nyomni nekik, miközben May nagyon is tudja, hogy minél enyhébb lesz a brexit, az annál jobb az országnak. A soft brexitet pedig úgy tudja majd a jövőbeli kormány minimális arcvesztéssel kitárgyalni, ha a túlságosan EU-barát koalíciós partnerre, a DUP-ra tudja fogni a dolgot. Win-win helyzet a toryk és Nagy-Britannia szempontjából is.

De mi van, ha a Labournek sikerül kormányt alakítani?

Bár EU-barátnak éppen Corbyn se mondható, azért valószínűleg viszonylag soft brexitet tárgyalna ki. Ebben az esetben a toryk mutogathatnak rá, hogy túlságosan megalkuvó volt – még ha adott esetben ők is ezt csinálták volna –, és ez segíthet nekik behúzni a következő választást. (Persze hozzá kell tenni, hogy csak innen nézve ilyen fontos érv a brexit, a brit szavazókat nyilván számos más belpolitikai ügy mozgatja a választásokon.)

Az kevéssé valószínű, hogy Corbyn teljesen elszabotálná a brexitet, mert akkor az Isten se mosná le róla, hogy megveszekedett antidemokrata, aki semmibe veszi a nép akaratát. Ha viszont mégis így történne, az aduász lenne a toryk kezében legalább a következő két ciklusban.

Ha nem tovább.