Corbynon fog múlni, mi történik a brexittel. De mit akar valójában a Munkáspárt-vezér?

Jeremy Corbyn miniszterelnök akar lenni, és próbálja kivárni a pillanatot, amikor ez a lehető legbiztosabban megtörténik, viszont ilyen szituáció jelenleg nem látszik. Ha pedig egy választáson a brit politika jobboldalát felszippantó Boris Johnsonnal szemben az évek óta brexiteer munkáspárti elnök állna, az Johnsonon kívül senkinek sem lenne jó.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Régi vágású napi- és hetilapok megbízható helykitöltője a sakkfeladvány. Ezt a nép 99%-a simán átlapozza, mivel egy sakktáblán van 5-6 random bábu és annyi van odaírva, hogy matt három lépésben. Esetleg a megoldás is, amely betűk, számok, x-ek és felkiáltójelek halmaza. A maradék 1% kedvtelve nézegeti és a f5x! is jelent neki valamit. Én kizárólag akkor tudok ezekkel kezdeni valamit, ha beírogatom, hogy melyik oldalon vannak a betűk, és melyiken a számok, úgy tudom értelmezni a hieroglifákat és aztán kijön, hogy a 2-3 lehetséges lépés közül az egyik volt a jó, mindenki örül. Nagyon. Aztán csodálva nézem azokat, akik órákon át képesek ilyeneken agyalni. De minek.

A brexit valódi kulcsfigurája

Na ilyenné kezdenek válni a brexit-hírek is. Elég nehezen megoldható végjáték van a táblára feltéve, és a felek nem mernek lépni, hiszen tisztáldozatok lennének szükségesek, és még azokkal sem biztos a győzelem.

Nem csinálhatjuk azt, mint a bajszos bácsi a sporttévé sakkműsorában, hogy innen pedig már csak az ismert lépések és matt. Itt lehet, hogy valaki beáldozza két futóját és a bástyáját, odalép a maradék bástyával a király vonalába, oszt nemhogy matt nincsen, hanem a tábla mellől egy már leütött ló felugrik a táblára és leveszi a bástyát.

Mégis, ha sakknyelven kéne fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy a brexit kulcsfigurája nem Boris Johnson, nem Nigel Farage, hanem Jeremy Corbyn.

Az angol politikai életet a sakk mellett egy nagyon régen futó amerikai sorozathoz is lehet hasonlítani, ahol különböző storyline-ok futnak, és ha már nagyon kifulladt az egyik, akkor fel lehet venni a szálat egy öt évaddal ezelőtt Argentínába kivándorolt távoli rokonnál, aki hazajön, és átveszi valamelyik szereplőtől a céget, és kezdődhet elölről az egész, az unatkozó nyugdíjas nézők nagy örömére. Be lehet hozni egy új nőt, akiről lehet bikinis képeket kirakni a megfelelő helyekre és így tovább. Ilyen storyline a birodalmi múlt, az ipar és a szociális rendszer válsága.

A mi trianoni traumánk, amikor egy regionális nagyhatalomból átmentünk nagyhatalmak játékszereként használatos kis országba, a mai napig fáj. De már nem tagadjuk, annak akkor vége volt, mikor a Vörös Hadsereg elfoglalta Budapestet. Az angolok, akik a világ vezető hatalmából átmentek európai váltósúlyú országba, azonban egészen Margaret Thatcherig a teljes tagadás állapotában voltak, és Thatcherre is nagyrészt azért emlékeznek párásodó szemű nosztalgiával, mert még egyszer utoljára, kevés zsetonnal all-int mondva húzott egy nagyhatalmit a falklandi háborúval.

Nehéz elengedni a birodalmi múltat

Párhuzamos probléma ezzel, hogy az iparukat nem hagyták dinoszauroszok módjára kipusztulni, hanem a hetvenes évekig életben tartottak olyan gyárakat, amelyeknek össze kellett volna dőlni és a romjaikon valami újnak alakulni. Emiatt aztán a nyolcvanas évek elején egyik pillanatról a másikra derült ki, hogy

Szintén probléma ennek a társadalmi lecsapódása, a szociális problémák kezelése, amelyben komoly szerepet játszik az, hogy mindenféle kedvezőtlen gazdasági és politikai esemény ellenére a gyarmattartó múlt örökségeként Angliában iszonyatos tőke összpontosul, és egészen a közelmúltig iszonyatos tőke áramlott át a pénzvilág egyik szívén, Londonon. Ennek több vonzata is van. Nagyok a társadalmi egyenlőtlenségek, és sok áru és szolgáltatás ára öncélúan magas. Viszont ezek a magas árak meg vonzzák a bevándorlókat, ugyanis aki megköti azt a kompromisszumot, hogy megkeresi az ottani keresetet, de nem ruház be az angol akárcsak alsó-középosztály számunkra felfoghatatlanul drága dolgaiba, az szép nyereséggel jön ki a dologból. Ezzel viszont kb. kizárja az angol alsó-középosztályt a munkaerőpiacról, agyonterhelve ezzel a szociális rendszert. És így tovább.

Ezt nagyon könnyű mondani, de nem hangzik hitelesen abból az országból, ahol a MÁV legnagyobb aktuális fejlesztése az, hogy a Brașovba vagy Oradeaba menő vonatra végre újra ki van írva, hogy Brassó meg Nagyvárad. Magyar volt és magyar lesz vs. Land of Hope and Glory.

Erre a válságra sem a toryk, sem pedig a Labour Party nem kínál megoldást, de a többi sem. Különböző félmegoldásokkal maszatolnak, és a választók ezt látják.

David Cameron is egy megfeneklett, patthelyzetbe jutott kormányzást akart felrázni a brexit-szavazással, mivel az angolok jelentős részében, ahogy fentebb írtuk, még nagyon nem múlt el a birodalmi nosztalgia. Ezért ellenséget látott az EU-ban, amely pedig az egyetlen esélye az Egyesült Királyságnak, hogy továbbra is világhatalmi tényező és sikeres ország legyen. Cameron egy nagy figyelemelterelő hadműveletnek szánta a dolgot, amely azonban elszabadult és az országot a szakadék szélére sodorta.

Ez a szakadék szélére sodortság teljesen átalakította a brit politikát. A briteknek a gyűlölt austerityn (a világválságot követő megszorításokon) kívül végre van valami, amihez érzelmekkel állhatnak. Gyűlölhetik vagy lelkesedhetnek érte. Ez a brit politikai életben elég nagy újdonságnak számít. Viszont ez új törésvonalakat jelenít meg a politikában.

A politizáló angol közvéleményben megvannak a Guardiant olvasó balosok, a Timest olvasó konzervatívok, az Independentet és Economistot olvasó liberális értelmiség és a tabloidokat olvasó lumpenek. Ezeknek vannak elég erős törzsi érzelmei, vagyis nagyjából az olvasott napilapból tudni lehet, hogy ki hova fog szavazni. Hasonlóan, az egyes választókerületek is elég biztosan előrejelezhetőek.

Az EU-nak nem érdeke a sikeres brexit

Ehhez képest most megjelent egy olyan törésvonal, amely nincs tekintettel pártokra, és amely a két nagypártot kettévágta.

Tud-e talpon maradni, mint a tengerek úrnője? A kérdés kívülről szemlélve komikus, ha megnézzük akárcsak a kínai vagy a japán flotta méretét. Vagy a franciát, esetleg a hollandot. Ez mutatja meg, hogy a politikában mekkora szerepe van a szimbólumoknak. Mert a napnál világosabb, hogy Anglia gazdag és erős ország, de politikai tényező kizárólag az EU-ban tud lenni, gazdagságát és erejét is csak így tudja megtartani.

A brexit megindítása óta az Egyesült Királyság minden illúzióját módszeresen szétrombolták. A nemzetközi politikában minden egyes régi ellenségük, volt gyarmatuk sorban megalázta őket. Az orosz flotta tüntetően hajókázik a Csatornán, ahol egykor a Kriegsmarine sem tudott áttörni és szégyenszemre a norvég fjordok közé kellett bújnia. Őfelsége miniszterelnökét francia bürokraták csicskáztatják Brüsszelben. És ezek még csak a szimbólumok. A Frankfurtba áttelepülő bankok és a bezáró gyárak azt mutatják, hogy vannak sokkal komolyabb gondok is.

Ráadásul a brexit-válság meghatározóvá vált az EU számára is. Az EU-nak nagyon gyorsan lépnie kellene. Az EU-t az amerikai netes óriások után a kínai techcégek is kezdik lassan lelépni. Miközben az amerikai bankok száguldanak, az EU pénzintézeteinek egyáltalán nem megy jól.

Vagyis nekik nemcsak machismo kérdése a britek kemény kezelése, hanem létérdek is. Így pedig nekünk is az.

Ha a brexitről szól a választás, akkor Corbyn jelenléte csak Johnsonnak jó

Ezek miatt az angol politikai színtér újrarendeződik. Újra megjelent a valószínűleg Moszkvából instruált Nigel Farage és alapított egy Brexit Pártot, amely természetesen nagyon gyorsan felszippantotta az ottani politika jobboldalát, nagyot harapva a toryk jobbszéléből. Theresa May még próbálta előadni a civilizált brexiteer-t, de kiderült, hogy az nem megy. A nagydumás Johnson kicsit hasonló taktikát választ, mint nálunk Orbán. Teljesen kitolja magát jobbra, remélve, hogy a többiek tartósan töredezettek maradnak. Élére akar állni a brexit-mozgalomnak, és inkább bevállalni a crash-landing brexitet azért, hogy egyben tartsa a brit jobboldalt, és a brexit után (reményei szerint) valamiféle új alapokra helyezze a brit-EU kapcsolatokat. Ebben nyilvánvalóan nem partnere a pártja centrista része, amelyik pontosan látja, hogy Anglia égni fog, talán szó szerint is, ha megtörténik a brexit.

Hasonló problémákkal szembesül a Labour is, ahol szintén nem fenékig tejfel az élet. Corbyn ugyan a párt élére került a párt szélsőbalos része hathatós támogatásával, de a toryk minden szerencsétlenkedése ellenére sem tudta a pártot az esélyes kihívó szerepébe juttatni. Ebben része volt a pocsék vezetési stílusának, a folyamatos, a pártot megrázó botrányoknak is. De a fő baj nem ez.

A fő baj az, hogy Corbyn nem tud meghozni egy nagyon fontos döntést. Hiába van ezer oka a mostani brit politikai patthelyzetnek, a legfontosabb és közvetlen oka Corbyn döntésképtelensége. (vagy óvatossága, türelme?)

Alapvető kérdés, hogy ha a közeljövőben brit választások lesznek, mennyire fognak azok hagyományos forgatókönyv szerint zajlani, és nagyjából tükrözni azt, hogy melyik kerületben melyik napilapból fogy több. Vagy mennyire lesz egy újabb választás egy brexit-választás? Mert ebben az esetben nem véleménynyilvánító szavazás lesz, mint a népszavazás volt, hanem a győztes a menésre vagy a maradásra kap mandátumot, és valószínűleg stabil kormánytöbbséget. Mekkora szerepet fog kapni az Angliát sújtó szociális válság (amelynek megoldásáról egyébként a Labournek fogalma sincsen)?

Egyre inkább úgy tűnik, hogy a brexit központi téma lesz, Boris Johnson legalábbis ezt szeretné. Ha viszont Corbyn belemegy abba, hogy ez történjen, akkor szembe kell néznie azzal, hogy ezen a bokszmeccsen neki a remain sarok marad, noha ő évek óta brexiteer. Nem egy jó kiindulás politikai hitelesség szempontjából. Ráadásul a régi pártok közötti törésvonalak, ha másodlagossá is válnak, eltűnni nem fognak. Ez viszont azt jelenti, hogy a dezertáló toryk biztos nem szavaznak rá, nem az egalitárius, szélsőbalos szónoklatai után, ahol egy időben még Hugo Chávezt is éltette. A városi liberális elit alighanem élénken emlékszik a Labourt megrázó antiszemita botrányra, amelytől Corbyn nemhogy nem határolódott el elég gyorsan, de még úgy is tűnt, hogy annyira nincs is ellenére egy kis antiszemitizmus...

Johnson nyilván örülne, mert ő abban reménykedik, hogy zászlaja alá tereli a Farage-pártot is, a remainerek meg szétoszlanak Corbyn és a többiek között. A Corbynnak megfelelő kimenetel egy vámuniós brexit lenne, amely gazdaságilag nem rázná meg annyira Angliát és szépen fű alatt az egyéb következményeit is vissza lehetne csinálni. Viszont ennek az esélye momentán nem valami nagy, mivel az angol hardline brexitereknek a vámunió kevés.

Ez az a patthelyzet, amelyben, ha elolvassuk az apróbetűs megoldást, akkor körülbelül az fog kijönni, hogy LabourXCorbyn! és onnan két lépésben matt. Vagy öngyilkosság.

Ésik Sándor írása megjelent a Diétás Magyar Múzsán is! Címlapmontázs: Illés Gergő / Azonnali