Határon túli magyarnak lenni azért jó, mert két országnak is kínlódnia kell azért, hogy szűkítse a szabadságodat. Ha az egyik győz, egy másik kultúra és annak rendszere még mindig megmarad.
Peer Krisztián költő adott egy interjút, amivel elég sok baj van, például az, amiért G. Fodor Gábor beperli, Demeter Szilárd, a PIM igazgatója meg ledrogosozza. Jó látni, hogy meghatározó kulturális szereplők milyen finom stílusban vitáznak.
Úzvölgyében a magyar fél nem ismerte fel, hogy egy nagyobb mechanizmus játékszere, egy jól megkomponált provokáció része az egész, és hogy a román mélyállam által dúdolt dallamra táncolni meglehetősen veszélyes dolog.
A jó művészet nem az, amely kifüstöl abban, hogy gúnyolódik a Fidesz-hívőkön. Egy friss budapesti színházi előadás meg pont ezt csinálja. De ettől max balos nyavalygás lesz az egész.
Az az ellenzék, amely a kormányt most már hónapok óta – hol intenzívebben, az utcán, hol nyilatkozatokban – a rabszolgatörvénnyel üti, nem vette fáradtságot, hogy a munkások ünnepén tematizálja ezt a munkásokra veszélyt jelentő intézkedést.
A feltámadás és az új kezdet ünnepén kicsit érdemes áldozni az Összefogás istenségének. Militáns istenség, vannak fundamentalistái is, akik már tényleg mindenkivel összefognának.
Gyönyörködni műalkotásokban szoktak. De az-e egy összeurópai kulturális szimbólum égéséről készült fotó, vagy inkább a fotó maga az üzenet? Ki mit értett félre?
Ha a törékeny hamóniába belerondít egy második párt, amitől előzőleg elhatárolódott az ember, akkor rögtön elgondolkodik, hogy valóban fennáll-e az értékközösség közte és választottja között.
Abból, hogy a Fidesz és a Jobbik is kénytelen látványosan kerülni az antiszemitizmus látszatát, jó dolgok is kisülhetnek: hátha az igény is elmúlik rá. Válasz Kulcsár Árpádnak.