Minek kéne Magyarországon fölgyulladnia, hogy túltegyük magunkat az ellentéteken?

Szerző: Bakó Bea
2019.04.18. 06:45

A Notre-Dame-tűz lesz Európa World Trade Centere? Miért gyászolják rengetegen olyanok is az épületet, akik soha ott se jártak? Elképzelhető-e Magyarországon olyan összetartás, ami most a franciáknál látszik? György Péter emlékezetpolitikával foglalkozó esztéta a Notre-Dame-on kívül a legújabb trianoni emlékmű terveiről is beszél az Azonnalinak, és elárulja, mi nyugtalanítja a legkevésbé Orbán tevékenységében. Interjú.

Minek kéne Magyarországon fölgyulladnia, hogy túltegyük magunkat az ellentéteken?

A Notre-Dame-i tűz lesz Európa World Trade Centere?


A World Trade Centert egy politikai terrorakció intézte el, ami nagyon sok ember halálával járt. Ráadásul az első pillanattól azt a filozófiát testesítette meg, hogy New York a világ szíve, a World Trade Center pedig a globális kapitalizmus és szabadkereskedelem diadala. Aki azt kinézte magának, az észnél volt.

A Notre-Dame meg egy 850 éves épület, aminek a felgyulladása baleset volt, nem volt benne senkinek a keze.

Nem volt, aki felelős lenne érte, akire haragudni lehet, mint New Yorkban – egy balesetnél csak mi vagyunk.

Mégis: a kulturális, urbanisztikai szimbólumok nem racionális keretekben működnek. Ezt mutatja, hogy nekem is a World Trade Center-párhuzam jutott eszembe, ahogy ott ültem az éjszakában, és néztem az erről szóló híradásokat teljesen sokkolva.

Ez az, hogy itt nem volt egy halálos áldozat sem. Hatalmas károkat szenvedett egy ikonikus épület, de szerencsére nem halt meg senki. Mégis, akkora felzúdulás volt, amekkora talán még több ember életét követelő európai terrortámadásokkor sem feltétlenül szokott lenni. Mi ennek az oka?

Az épület története ad okot erre.

Ez egy 850 éves templom, ami végigkísérte a francia történelem fontos pillanatait.

Kisajátították a forradalomkor, ott volt Napóleon koronázása, a második világháborút éppen, hogy megúszta. A Notre-Dame nem pusztán a katolicizmus emlékműve, hanem a francia társadalom saját önképe.

Nem fura ez egy olyan laicista államban, mint Franciaország?

Nagyon rossz néven is vette ezt Semjén miniszterelnök-helyettes úr. Amennyiben az állam és az egyház szétválasztása laikus államot jelent, annyiban a magyar állam is minden ideológiai és retorikai gépezet ellenére még mindig laikus állam, és én nem is nagyon szeretném, ha más lenne. Az a francia elképzelés, hogy az állam és az egyház határát hol kell meghúzni, a francia forradalom gyökereiből következik. Ezenkívül van francia katolicizmus, ez egy létező dolog, meg vannak francia katolikusok.

Hétfő este beszédet mondott a Notre-Dame-ot vezető párizsi érsek, Michel Aupetit, utána jött Macron, ott állt mellettük még Párizs szocialista főpolgármestere, Anne Hidalgo, és ott volt a miniszterelnök. Macron beszéde után az érsek átölelte az államelnököt, aki mégiscsak Paul Ricœurnek (francia filozófus, fenomenológiával, hermeneutikával és történetfilozófiával foglalkozott – a szerk.) volt a tanítványa. Nem világos, hogy Macronnak milyen a viszonya a katolicizmushoz, de azzal kezdte a beszédét, hogy mindenki lesz szíves figyelni a katolikus honfitársaira. Ő ezzel kilépett a francia vallási semlegesség határaiból.

Szóval ők ketten, Macron és a párizsi érsek megölelték, megcsókolták egymást jobbról-balról. Az érsek ezt követően megölelte a főpolgármestert, Anne Hidalgo-t is, aki meg ateista. Mindenki egy olyan kollízióban volt, aminek egy lényege volt: hogy ők franciák. És senkire nem haragudtak, nem fenyegetőztek, semmilyen konteót nem vettek elő – tudták, hogy ez életveszélyes is lenne. Meg amúgy a főrabbi is kiállt, és azt mondta, hogy ez az övé is, és minden templom nyitva lesz hajnalig.

Magyarországon el lehet ilyet képzelni? Ilyen szintű összetartást, ha valami hasonló történne?

Pont eszembe jutott idefele jövet, hogy vajon minek kéne fölgyulladnia itthon ahhoz, hogy túltegyük magunkat a különböző ellentéteken?

Nem tudom, hogy van-e olyan épület Magyarországon, ami tényleg ilyen magától értetődően fogadta volna be ezt a nagyon sokféle használatot – a franciák ezt mind beleírták a történelmükbe. Talán ha Pannonhalmával vagy a Dohány utcai zsinagógával történne ilyesmi, az váltana ki hasonló szolidaritást. Ott másképp, traumatikusabban, de ott is nagyon sok minden történt. Mindenesetre az, hogy ennyi pénzt felajánlottak a Notre-Dame felújítására, nagyon tetszett nekem. A saját gazdag embereik százmillió eurókat adtak oda.

Magyarországon is megindult az adakozás. Mikor magyar közpénzből szegényebb, határon túli területeken lévő templomokat újítanak fel, azt sokszor pénzkidobásnak ítéli meg az ellenzéki közvélemény, most viszont mind ellenzéki, mind kormánypárti önkormányzatok adakoznak egy nálunk jóval gazdagabb országnak. Ön meglepődött ezen?

Ezen én mindig meglepődöm, mert ennek van egy nagyon egyszerű oka. A Notre-Dame olyan mélyen van benne a közkultúrában, hogy

egy állampolgár – azt hiszem, Hoppál Péternek hívják – kiírta a Facebookra, hogy „Je suis Notre-Dame”, ami azért vicces, mert azt jelenti, hogy a Miasszonyunk vagyok.

De a Notre-Dame-ról tudjuk, hogy az a mi európai világunk. Az viszont nagyon érdekes, hogy ha Magyarországon bárkit megkérdezne Trianon századik évfordulóján, hogy merre járt akár Magyarország határain belül vagy kívül, sokan kínos helyzetbe kerülnének. Pár évvel ezelőtt egy erdélyi barátom mesélte nekem, hogy ment haza Marosvásárhelyen, és két magyarországi fiatalember nagy zászlókkal megállította, és megkérdezték tőle, hogy merre van a Mátyás-szobor. És akkor ő elmerengett, és azt mondta, hogy ha itt elindultok, akkor Kolozsvár 140 kilométer kábé, mert az egy másik város.

Van egy virtuális földrajz az emberek fejében. Ha bármihez hozzányúlnak, tök mindegy, hol, akkor abból baj van: például amikor Gheorghe Funar lefestette román nemzeti színűre a padokat Kolozsváron. Az emlékezet terei úgy működnek, hogy valamilyen közhelyszerű viszonyunk kell, hogy legyen hozzájuk.

Valaki, aki sokáig élt Párizsban, többször járt a Notre-Dame-ban, sőt, még egy toronyőri állásra is jelentkezett – nem vicc! – mondta nekem, hogy ő nem érzi azt a hisztériát, ami végigsöpört a Facebookon – legnagyobbrészt olyanoktól, akik soha nem, vagy maximum egyszer, ha jártak ott. A Facebook korában már nem kell a helyhez való kötődéshez eszerint az sem, hogy valaha ott járjon az ember?

Igen, ez így van. Volt egy korszak, amikor a nacionalizmus a nyomtatásra épült, tehát valóban helyhez kellett kötődnie. Nem volt szükség arra, hogy például minden székely parasztnak vagy román parasztnak legyen nemzeti identitása, aztán azért kellett egyre lejjebb tolni a társadalmi rétegekben az olvasást, hogy azt érezzék, hogy ők nem valami homályos államnak a polgárai, hanem a magyar államnak, ami egy virtuális dolog volt az Osztrák-Magyar Monarchián belül.

Aztán jött a tévé és a rádió korszaka, bár a szatellittel az is globális lett. Most viszont abszurd helyzet van.

Az emberek soha nem látott virtuális tereket magukénak éreznek, ha egy személyes ismerősük köti őket össze vele.

Egy katasztrófaturizmus-spirál indult be, anélkül, hogy…

Hogy valaki kitette volna a lábát a lakásból, és tudta volna, hogy Marosvásárhelyen vagy Kolozsváron van, igen.

Az Azonnali egyik posztja közfelháborodást váltott ki, mert az égő Notre-Dame-ról készült fotókat azzal a kiajánlóval tettük ki, hogy „a képek legalább szépek, de ez azért túl nagy ár értük.” Esztétaként talán meg tudja mondani, hogy lehet-e szép egy, az égő Notre-Dame-ot ábrázoló kép.

Ezt én nem tudom megmondani.

Ez attól függ, hogy műalkotásnak tekintjük a képet, vagy híradásnak? Vagy mitől?

Készült ott, gondolom, millió fénykép, maguknak meg kellett valamilyet találni. Ha mondjuk fekete-fehér, zord fényképeket kerestek volna, amiken a legcsekélyebb érzelmi túlfűtöttség sincs, akkor nagyon nehéz dolguk lett volna, hiszen

azok a fotósok, akik ezeket a fényképeket csinálták, mind sírtak.

A tárgyilagosság ideje most jött el: most oda fognak menni professzionális fényképészek a romokat fényképezni. Keressenek ilyen fényképeket, ez a válasz.

Az is az oka akkor a nagy gyásznak, hogy nincsen hibása a tűznek, vagy legalábbis a hibás „közölünk való”, és nem direkt csinálta?

Senki nem direkt csinálta, és semmilyen öngyűlöletnek és ellenségnek nincs itt helye. Miután hosszú évek óta úgy élünk Európában, hogy

folyamatosan hol az önvád, hol az ellenség iránt érzett olthatatlan gyűlölet kettősségében mozgunk, ezért nagyon megrázó, amikor az emberek csak a saját társadalmukkal szembesülnek.

Mennyi idő lesz efölött napirendre térni – legalábbis a magyaroknak? Az eddigi tapasztalatok szerint a Facebookon minden csoda két napig tart.

Erre mondok egy nagyon gonosz választ. Van Ady Endrének a Budapest éjszakája szól című verse, abban van az a két sor, hogy „Bizáncban is nőtt feledés moha / De így feledni nem tudtak soha”. Ady mégiscsak a legokosabb embere volt a 20. századunknak – nincs mit csinálni. Az emberek becsületből temetőbe járnak: cigiznek, újságot olvasnak, telefonálnak; én meg csak nézek, hogy ezek mit keresnek itt, miért jöttek ide? A felejtés a magyar nemzeti identitás súlyos részét képező apróság. A felejtés a megbocsátással függ össze, a megbocsátás pedig a legbonyolultabb teológiai, erkölcsfilozófiai probléma. De én is azt gondolom, hogy két nap múlva vége lesz.

Ha már a felejtésnél tartunk: vannak dolgok, amiket mégse felejtünk el. Trianon, amit nem nagyon akarunk nem csak elfelejteni, de megbocsátani se, bár most a Notre-Dame kapcsán épp meglepően szolidárisak a magyarok a franciákkal.

Amit a franciák kaptak az elmúlt évtizedekben, hogy ők tehetnek Trianonról, az a tudatlanságnak olyan jele, ami teljesen elképesztő. Azt magunknak köszönhetjük.

Mit szól a tervezett új Trianon-emlékműhöz a Kossuth téren?

Trianonnak van két közönsége. Az egyik, akik olyan országokban élnek, ami egykor Magyarország volt. Ezt mi láthatóan egyáltalán nem vesszük figyelembe, nem is nagyon tudjuk, hogy ez őket hogyan érinti. Nem csak az emlékezettörténeti részére gondolok, hanem hogy hogyan történt, milyen volt az élet az impériumváltás idején a húszas években.

Mi erről semmit nem tudunk, nem tanítjuk meg. Mi Trianont egy halálos sérelemnek vagy sebnek tekintjük – a sérelem nem jogos, a seb igen, mert ezért mi is nagyon sokat tettünk. Ezt mi nem szeretjük megtanítani, mert abból az derül ki, hogy a magyar állam nagyon hülyén, gyengén viselkedett.

Azért, mert akkor nem élne eléggé egyértelmű tragédiaként a köztudatban?

Igen.

Tényleg ennyire egyszerűek és egybitesek az emberek?

Trianon nem egy tragédia, mert a tragédia a dolog bonyolultságát jelzi: tragédia az a Szophoklész meg az Oresztész. Ahhoz kell csinálni egy bűnt.

Amiről mi beszélünk, az egy képregény – bár én a képregényt nem becsülném le, és elnézést kérek a képregények rajongóitól.

A 20. századi történelem két, az egész századot meghatározó eseménye Trianon és a holokauszt. A holokausztot nem lehet megtanítani Trianon nélkül. Hogy a magyar társadalomtörténetet ez hogyan érinti a mai napig, azt mi nem nagyon akarjuk tudomásul venni. Kiváló magyar történészek Romsics Ignáctól Gyáni Gáborig bármikor leírják azt, hogy a Trianon a magyarok ügye, és a holokauszt meg a zsidók ügye.

Amitől én nagyon megzavarodom, hiszen a nagyapám végigharcolta az első világháborút önként és boldogan. Amikor a második világháború alatt elvitték munkaszolgálatra, akkor a keret parancsnokában megtalálta az ő első világháborús kollégáját, akivel baráti viszonyban együtt mentek a miskolci templomba boldogan imádkozni Felvidék visszacsatolásakor. És nagyapám azt írta a nagyanyámnak, hogy édesem, minden rendben van, a kormányzó visszaszerezte az országot. Na most akkor ez hogy van?

Meg azt is szokták mondani, hogy Trianon miatt nem halt meg senki. De azért sokszáz embert kitelepítettek, voltak, akik itt vagonokban laktak 10-20 évig, mert nem akartak felesküdni a királyi Romániára. Ezt szintén nem szeretjük emlegetni. Minden egyes mikrorészlettől eltekintünk.

A KOSSUTH TÉRRE TERVEZETT TRIANON-EMLÉKMŰ LÁTVÁNYTERVE.

Akkor pótcselekvés az emlékműállítás a rendes történelemkönyvek írása helyett?

Emlékművekre szükség van, de a Kossuth tér és a Szabadság tér egy heterotópia lett. Időrétegek teljesen értelmezhetetlenül vannak egymás mellé tolva. Kapkodás van: mindenki odamegy, és kicsit a sajátját odarakja. Ilyen léptékű munkát konszenzussal, pályázattal, 15 év alatt szoktak csinálni olyan országok, amelyek akarják, hogy legyen konszenzus.

Egy Trianon-emlékműben elképzelhető egyáltalán konszenzus a mai végletesen megosztott magyar közéletben?

Meg kellett volna próbálni. Ott volt például a budai várnál is a Hauszmann-bizottság, amiből ki kellett lépnie egy csomó embernek, az valami konszenzusról szólt volna, de abból se lett semmi. Egyébként engem Orbán Viktor tevékenységében a legkevésbé az erkélye nyugtalanít, meg a kis kertje. Pici ország, mindig ez volt. Nagy kerttel, rá akar nézni a parlamentre. Ezt én értem, bár kicsit infantilisebb, mint az ő általános tevékenysége. De kellett volna egy komoly bizottságot csinálni szakértőkkel, és kitalálni, hogy hogyan legyen olyan emlékhely a várból meg ebből a két térből, ami kibír száz évet.

És mi az, ami a legjobban nyugtalanítja Orbán tevékenységében, ha csak egyet mondhat?

Az Carl Schmitt félreértésén alapul. A győzelemhez szükséges lojalitás ellenség általi fenntartása.

Értem, hogy ez működik, de ezért egy virtuális migránsfogalmat napi gyakorlattá tenni, és gyűlöletet szítani… És van egy dolog, ami nem az ő felelőssége, hanem ez sokkal mélyebb: a tatárszentgyörgyi cigánygyilkosságok tizedik évfordulóján kiderült, hogy senkit nem érdekel már ez a dolog. Roma gyerekek tízezreinek a kivonása a magyar társadalomból, és benyomása egy észak-magyarországi gettóba, az olyan dolog, amit én nem nagyon bocsátok meg.

Ez már egy ideje felhalmozódott probléma.

Persze, nem ő kezdte el. De nézze meg, ahogy felépítik, hogy ki kap családtámogatási pénzt: fehér középosztálybeli értelmiségiek.

Ez egy apartheidország.

A végére valami jót is tud mondani a kormányról? Például a Liget projektet ön sok ellenzéki értelmiségivel ellentétben támogatta.

Már kiszálltam belőle, de az ötletet nem tudtam nem támogatni. Sok problémám van vele, de azok szakmaiak és építészetiek. Meg hogy sietnek vele. De nem fogok magának bűnbocsánatot tartani.

Akkor más jó dolgot nem tud mondani?

Akár tudomásul akarja venni a liberális értelmiség, akár nem, az ország dinamikus állapotban van. Nem csak a gazdaságra vonatkozik ez, hanem az emberi életformákra, ezt látja az ember, ha Budapesten sétál. Viszont ennek van egy földrajzi felosztása, amitől rémült vagyok: Nyugat-Magyarország a mienk, Kelet-Magyarországot meg vigye, aki akarja.

Elkapkodnák?

Szerintem ha Szlovákia kérné, nekik adnák. Ezt most iróniából mondom nyilván. De tényleg nem érdekli őket.

De ön se szívesen költözne Mátészalkára, nem?

Én már sehova nem költözöm szívesen, egész életemben három-négy kerületben laktam Budán. Nem mondom azt, hogy megőrülnék, ha két roma szomszédom lenne, mert ez nincs így. A fehér szomszédaim szoktak megőrülni tőlem.

Inkább arra értettem a kérdést, hogy ott rosszabb az életszínvonal, nincsenek jó kávézók, ilyesmi…

Iszom otthon a kávét, úgyse járok sehova. Ezzel nagyon nem tud megfogni. Oké, azt beismerem, hogy a Tabán mozi ott van, de ezen kívül nem nagyon használom Budapestet. Illetve Budapest nem használ engem.

NYITÓKÉP: Azonnali

Bakó Bea
Bakó Bea az Azonnali alapító-főszerkesztője

EU-jogász. 2021 márciusa óta anyasági szabadságon.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek