Ami szerdán volt az utcán, olyat már láttunk, de ami a parlamenti padsorokban történt, olyat még nem. Mi van, ha ez kellett ahhoz, hogy valami történjen majd jóval később?
A „sárga rózsa” okos fricska volt 1968-ban, de napjainkra egy felfokozott tüntetés hangulatát és dramaturgiáját úgy le tudja húzni, hogy az embereknek élni nem lesz kedvük. A CEU küzdelme, bár nem mozgatta meg az országot, önmagában többet ér, mint a sírva beletörődés.
A Mi Hazánk politikusai nem a földből nőttek ki, hanem abból a Jobbikból jöttek, amelynek ha az elnökét egy választópolgár meg tudja nekem nevezni, úgy újra elkezdek hinni a Mikulásban.
Ki tud hangosabban és nagyobbat mondani? Lassan erről szól csak az arányvesztett, higgadtságot nélkülöző ellenzéki politizálás, és ez így is marad, amíg ezt várja el az ellenzéki szavazótábor.
Orbán mozgatja a struktúrákat. Ami döntő: a változások semmilyen elvet nem követnek. Addig áll tehát ez a rezsim, amíg Orbán aktív. Egy jövőbeni visszavonulásával a struktúra összeomlik.
Talán azért szeretjük a Budapest-történeteket, mert rólunk mesélnek, bennünket beszélnek el – lakjunk bárhol, a kapcsolat és az érintkezés lehetőségével kecsegtetnek.