Amíg mi nem kérünk mást az ellenzéktől, ők sem fognak mást adni

Ki tud hangosabban és nagyobbat mondani? Lassan erről szól csak az arányvesztett, higgadtságot nélkülöző ellenzéki politizálás, és ez így is marad, amíg ezt várja el az ellenzéki szavazótábor.

„Amikor ilyen gyorsan döntenek az emberek arról, hogy valami igaz vagy nem, nagyon nehéz azt a megfontolt politikát csinálni, ami viszont a Hidat, illetve vezetőjét, Bugár Bélát jellemzi. Erre kevés a tér, mindenki gyors, radikális válaszokat vár” – mondja Ravasz Ábel, a Most-Híd alelnöke a 24.hu újságírói által készített interjúban. Ebben a szakaszban a szlovák belpolitika egyik forró ügye, a Kuciak-gyilkosság kapcsán kérdezik a szlovák politikai osztály és az alvilág kapcsolatáról, ami az újságírógyilkosság kapcsán ismét viták, értelmezések, igazságérzetek és hitek tárgya lett.

Ilyen helyzetekben könnyen megszaladnak az ítéletek, egy ilyen jellegű ügy kapcsán egy kormányt (bármikor) buktatni kívánó politikus válságért kiált, amelynek felelőse a mindenkori miniszterelnök (kormánya és pártja).

Ravasz pártja érdemei mentén érvelve és hazabeszélve öntudatlanul is egy, magyarországi szemmel kívánatos gondolkodásra hívja fel a figyelmet, mégpedig a higgadtságra. Arra, hogy lehet kifizetődő az is, ha politikusként is körültekintőbben alakítjuk ki álláspontunkat vagy (érték)ítéletünket.

Ebből ugyanis még nem következik az, hogy feladnák értékeinket, vagy gyávák lennénk „valamit mondani” (mert „valamit” mindig lehet mondani). Az ilyen gondolkodás csak „emlékeztet” bennünket arra, hogy a politika a döntések, a mérlegelések és a gyakorlati (és belső) viták terepe is.

Egy politikusnak döntéseiért, cselekvéseiért és szavaiért is felelősséget kell vállalnia, és ezen felelősség relativizálása (például, ha rövid időn belül gyenge indokolással sokszor változtatja álláspontját) nem csak következetlenséget mutat, hanem a politikus a saját úgynevezett „hitelességét” is kikezdi.

Egyébként azt, hogy a hitelesség mit is jelent, nem könnyű ma megmondani. Könnyedén használjuk azt, hogy XY „nem hiteles”, de tesszük ezt úgy, hogy tartalmi összetettségében egyáltalán leírnánk, mire is gondolunk ilyenkor. Például adódhatnak olyan helyzetek, hogy az, ami valakinek a hitelesség hiánya, az másnak a kormányzás normális működésének a része.

Kevés hazai politikus van, akire ez igaz, és itt nem csak olyan esetekre gondolok, mint az MSZP álláspontjának változása a bevándorlás ügyében, a „korszakváltás” és „a 2010 előtti szereplőkkel nincs összefogás”-diskurzus párt- és mandátumszempontokon történő összeroppantása, vagy éppen az Orbán-rezsim leírására – azaz a „minek is nevezzük”-kérdésre – vonatkozó politikusi válaszok változékonysága.

Utóbbi kapcsán teljesen igaza volt a Párbeszéd országgyűlési képviselőjének, amikor kritikával illette Gyurcsány Ferenc „diktatúra”- fordulatait, hogy aztán a Párbeszéd Erdogan látogatásának napján az antiorbánista lájkverseny és RTL Híradó kedvéért egy komplett molinónyi diktatúrázást vigyen be.

(Nem tudom, hogy csapda volt-e – tekintsük annak, talán ez így jobb a politikusra nézve –, lehet, hogy valaki a kormányzati apparátusból vezette meg, adott neki egy „fülest”, ami alapján elhitte, hogy az az Orbán-lány az az Orbán-lány.) Vagy amikor megint csak Demeter arról beszél, hogy Orbán nincs átvilágítva, ami felettébb gyanús. Hogy aztán kiderüljön, hogy egyetlenegy miniszterelnököt nem világítottak még át. (Ennek hátteréről, okairól itt lehet bővebben olvasni.)

További példák is bőven adódnak, Simicska Lajos „Orbán ügynök volt, Putyin kartonnal zsarolja” című állításától kezdve egészen olyan esetig, mint amikor az MSZP-s Bangóné „gyilkossággal vádolom Önöket”-felkiáltással élt az Országgyűlésben a kardiológiai intézetből elbocsátott szívsebész ügyében, amelynek háttere finoman szólva is vizsgálatok sokaságát igényli – erős a gyanú, hogy soha nem tudjuk meg, miért kellett mennie a szívsebésznek.

Vagy például e sorok írásával egy időben olvasom a hírt, hogy a Momentum is elkérte azokat az uniós pénzből vett kisbuszokat, amelyek Orbán támogatóit szállították Budapestre október 23-án. A párt Almáskamaráson próbálkozott, és nem kapta meg. Ez várható volt, ugyanis Fidesz-KDNP-s a polgármester, nincs mit és kit leleplezni. Ha momentumos lenne a polgármester, akkor minden bizonnyal ő sem adná oda a buszokat, ha egy kormánypárti kérné (azt nem tudjuk, hogy ő nem utaztatna, inkább csak reméljük).

Mindezekből nem következik az, hogy az ellenzéki politikusok (az egyszerűség kedvéért írom az alábbiakban többes számban) alkalmatlanok lennének, hanem sokkal inkább az, hogy egyrészt eredménykényszerben vannak (ez görcsössé teheti az embert más élethelyzetekben is), másrészt

Harmadrészt az antiorbánista facebookos és betelefonálós milíciák el is várják a bizonyítás nélküli vádakat – hogy aztán azok bedőlése esetén még hiteltelenebbnek lássák saját politikusaikat. Negyedrészt gondolhatják azt ellenzéki politikusok ilyen nyolc év után, hogy nincs hova hátrálni. Ötödrészt lehet az is, hogy tényleg úgy élnek, ahogyan beszélnek, de ellenzéki politikusokkal folytatott beszélgetésekre támaszkodva ezt az ötödik feltételezést csak az olvasók és a teljesség kedvéért írtam, alapvetően nem ez a helyzet.

Az viszont már gond, hogy az ellenzéki politikusok és civilek egy jelentős része politikai értelemben immáron a 2010 utáni rezsimben szocializálódott, ezt látták egymástól és ilyenekre is támaszkodnak, továbbá az őket hirtelen felemelő ellenzéki (100 százalékban antiorbánista)

de még csak saját politikusi önképének is, hiszen politikai tudását mások építik neki (például a szavazók, a rezsim, a kizárólagossá tett közösségimédia-logika).

Vannak politikusok világszerte, akikben mutatkozik képesség jó értelemben tanítani a választókat, a rövidtávú (lájk)veszteség érdekében képes elmagyarázni is dolgokat. Nálunk ez kevésbé áll fenn.

Viszont azt is hozzá kell tenni, hogy a multietnikus Most-Híd saját identitása végett nem is tud(na) másként működni, illetve Szlovákia nem is Magyarország. Errefelé mi az Orbán-rezsimről autoriter-vitákat folytatunk, és innen nézve irigylésre méltó a szlovák politika – majdnem azt írtam, hogy a hazai viszonyokhoz képest „tét nélküli” is, ami nem ítélkezés akarna lenni, hanem csak annak jelzése, hogy Szlovákia nem NER.

Anélkül, hogy Max Weber után kapnék (tőle tudjuk, mi is a „politika mint hivatás”), az ellenzéki politizálásban megvan az ügy iránti szenvedély, az egyes ügyek szolgálata mint tevékenység (de néha hiányzó színvonallal), az arányérzék viszont már csak kevesek „privilégiuma”. Tényleg privilégium ez, hiszen bár elvárható lenne, hogy az ellenzékiek az orbáni rezsim ügyeit és tényeit megfelelő erővel és nyugalommal kezeljék, de a fenti okok miatt erre ma nem látszik esély.

Mindezzel nem azt állítom, hogy a párttámogatottságok stagnálása csak ezzel lenne magyarázható, ahogyan azt sem, hogy majd az arányérzék hozza meg a sikert. Inkább csak azt jelezném, hogy

Az ellenzéki következetlenségre a NER-ben való nehézkes politikai és morális közlekedés lehet indok, de ilyenről meg nem szoktak beszélni az ellenzéki politikusok. Pedig látszik, és ebből is fakadnak hitelességi deficitek. Azzal sem lehet altatni magukat, hogy „az emberek félnek”, „minek másként politizálni?!” A 70 százalékos választási részvétel ellentmond ennek a politikailag túlontúl is gazdaságos érvelésnek.

Elkerülve az ellenzéki olvasók elvárását, ehelyütt nem fogom „megmondani a tutit” azt illetően, hogyan is lehetne másként. Van róla véleményem, de van olyan vélemény, aminek nem kell nyilvánosnak lennie, és egy nem-cselekvő mindig okosabb(nak gondolja magát). Mindenesetre az ellenzéki politikusok helyzete nem könnyű, és egy biztos:

Ha tehát őket unjuk, úgy a magunk korlátaival nem vagyunk tisztában.

A szerző az IDEA Intézet politikai elemzője. Ha olvasnál még többet Böcskei Balázstól, kattints ide!