Mitől szorongtok ott, a jobboldalon?

A harmadik kétharmad után is jobban várják a meghalt SZDSZ harmincadik születésnapját, mint a Fideszét. Mitől félnek még mindig?

A Figyelő című kormánypárti hetilap ma megjelenő lapszámában egy párosinterjú jelent meg velem annak kapcsán, hogy a múlt héten lett volna harminc éves az SZDSZ. A felkérés elfogadása részemről különösebb gondolkodást nem igényelt: indulásától 2018 őszéig voltam az Echo Tv Angard c. vitaműsorának állandó résztvevője, majd azóta a Hír Tv Csörte c. hasonló műfajú, csütörtöki esti programjának, amely műsorok tartalmai nem sokban különböznek a laptól.

Szükségesnek tartom – többedmagammal –, hogy ne váljanak ezek a csatornák kormánypárti rezervátummá, hogy az ellenzéki és/vagy másként gondolkodás kritikai hangjai is megszóljanak azokban, ezzel pedig a politikai közösség egy más(ik) része is hallja és lássa magát reprezentálni. Természetesen ezzel nem azt állítom, hogy magamon kívül bárkit is képviselnék, ahogyan azok a kormány- vagy rezsimkritikus újságírók sem gondolhatják ezt, akik estéről estére vívnak a Hír Tv Lapzártájában. Jelenlétükkel és érveikkel azonban megjelenítenek és felmutatnak egy másik Magyarországot és politikai gondolkodást, enyhítik a kormánykritikusok politikai magányát, és közvetve is azt üzenik: vagyunk és leszünk.

Ugyanakkor már az interjú elején nem tudtam, és nem is akartam elmenni szó nélkül amellett, hogy a Figyelő pár hónapja névtelen cikkben listázott társadalomtudósokat – jellemzően a „névtelen” szerzőnek fogalma sincs kikről ír, lévén számos, a szakmai életúttal kapcsolatos orbitális hibákat vétett –, köztük ismerőseimet, barátaimat, szakmaiságukban támadhatatlan kollégákat. Már az első mondatomban jeleztem ezt illetően a pozíciómat: jobb előre tisztázni, mit gondolok a „névtelen” szerzőről, a lap listázós gyakorlatáról és mindarról, ami abból következik.

S mintha ez utóbbi megjegyzésem nem csak képletes lenne: úgy tűnik a kormányzó jobboldaliaknak könnyebb másokról, az örök (ámde holt) ellenfeléről beszélni, és azon hörögni, mint saját magukról, múltjukról, távlataikról, azaz egy kicsit úgy beszélni és írni, mint akik hosszabb könyveket is tartanak otthon a kortárs jobboldaliságról és jelenről. A jobboldali nyilvánosság egy jelentős része már nem tud úgy vitázni a liberalizmusról és annak hagyományáról, hogy pavlovi kutya módjára ne vakkantson minden mondata végén valamit az SZDSZ-ről, ezzel pedig a disputáknak olyan sekélyességét indítja el, amely még saját szavazói intellektuális éhségének a lebecsülésével is jár.

Permanens ostromlotterőd-állapot

Vitapartnerem – az Alapjogokért Intézet kutatási igazgatója – már első mondataiban olyan pejoratív jelzőkkel látta el az SZDSZ-t, amelyek politikai álláspontnak elégségesek lennének a süketek párbeszédében, de arra a habzásra, amellyel előadta, csak mosollyal (és érvekkel) lehetett reagálni. Nem is tudtam megszámolni, hányszor használta az SZDSZ (és kudarca) kapcsán a „drogliberalizáció”, a „melegek” és a „melegházasság” kifejezéseit. Ilyen gyakori használatok után szokták feltenni azt a nem túl korrekt kérdést, hogy mitől ez a nagy szorongás?

Azontúl, hogy sok hangos a jobboldalon leginkább a nyugati egyetemek campusvitáinak identitáspolitikai csatározásaiból értelmezi az SZDSZ teljes történetét (majd erre jön a képlet: SZDSZ = melegek támogatása = Soros = bevándorláspártolás), de még azt sem színvonalas módon adja elő. Hörgés, még csak nem is csúsztatások, hanem hullafárasztó analógiák, intellektuális hebrencskedés, állandó „ezek még mindig itt vannak, és üldöznek bennünket” szellemiség, mondhatni permanens „ostromlott erőd” állapot egy olyan helyzetben, amikor nincs más a pályán. Illetve, aki képes lenne magát kihívónak imitálnia, még az sem követi az identitáspolitikai, a baloldal számára se nagyon értelmezhető metavitákat.

De a jobboldali beszélő fejeket mindez nem zavarja: félnek, bizonyításképpen nullás honlapokról és blogokról „ilyenek a liberálisok” típusú képeket gyűjtenek, és „az élet örök félelem” jegyében beszélnek. Ha valaki elolvassa majd az Alapjogokért Intézet tárgyalt vezetőjének sorait, ha az SZDSZ-ről sokat nem is, a szorongásról annál többet tudhat meg.

S most óvatosnak kell lennem, mert a magam részéről a közéleti és politikai viták során a pszichologizáló magyarázatok iránt kellemes lenézéssel vagyok – lásd „frusztráltnak” vagy „szorongónak” titulálni politikai ellenfeleinket vagy másként gondolkodókat. Ezért inkább G. Fodor Gábort idézem 2012-ből:

„Van egy lelkiállapot. A jobboldali politikai közösség mind a mai napig úgy viselkedik, mintha ostromlott erőd lenne. Részben ez magyarázza, hogy ha a jobboldal kormányra kerül, akkor erőt vesz rajta a revansvágy, akkor is ragaszkodik sarkallatosnak tekintett szimbolikus ügyeihez, ha azok több politikai kárral járnak, mint haszonnal és rendre befeszül, ha a kritikus hangok megpróbálják eltántorítani a saját maga által választott úttól. Ezt a lelkiállapotot egy folyamatosan fennálló frusztráció élteti és táplálja: a soron következő választások elvesztésétől való félelem, amelynek egzisztenciális tétje van.”

Két mondat, és jön Soros

A jobboldal egy jelentős része még a harmadik kétharmad után a folyamatosan terjeszkedő hatalmi logika érvényesítése közben sem tud szabadulni ettől a félelemtől.

Azt hiszik, hogy érvelnek, pedig csak szolgálnak, és már azt sem lehet megmondani, hogy kit és mit.

Elmondhatnák ugyanis, hogy milyen országot akarnak, mit jelent a populista jobboldal, miként gondolják el másként a közjót (azaz még csak nem is arról kellene beszélniük, hogyan lesz menekült a macedón elítélt), de arról, ha eszükbe jut is valami, két mondat után jön Soros, a melegek, a migránsok, a Soros-hadtest, a „köztünk élő SZDSZ”, a Bitó-szalon, a „nevetséges baloldal”, stb. Az a helyzet, hogy mindez marhára unalmas. Mondhatja persze erre a jobboldali, hogy „neked az, de ez egyben tartja a tábort”, de ezt csak az tudja tényleg így elgondolni, akinek politológusként annyi a politikatudományi ismerete, mint egy párnának.

A helyzet az, hogy a jobboldal egy része tudja pontosan, hogy ők kik, a további (és inkább látható) részére pedig nagyon is igaz az, amit a posztmarxista Kiss Viktor így ír a Kommentár legújabb számában a jobboldaliaknak a (poszt-)hatvannyolcasság ellen vívott küzdelme kapcsán: „Ennek során az apokaliptikus küzdelemre hivatkozva relativizálnak minden problémát és fogadnak el mindenolyan állítást és cselekedetet is az »új jobboldal« hívei, amely »normális körülmények között« bizonyosan összeegyeztethetetlen volna erkölcsi és intellektuális meggyőződésükkel.”

És ez történik.

Más kérdés, hogy a nyugati új jobboldalnak vannak politikai kihívói, a hazai új populista jobboldal pedig érdemi vívópartner nélküli, és ha lesz neki, az se nyugati lesz (persze tudjuk, a Soros-hálózat, hogyne – ez már sze-gény-es). Páran megértették a jobboldalon is – hangsúlyozom, páran –, hogy a nyár elején a térfelükön kezdeményezett kultúrvita arról szól, hogy talán el kellene kezdeni mesélni, történeket írni, olvasni, kezdeményezni és szkepszissel lenni saját tudásukat illetően.

Ilyen dolgokra viszont csak autonóm emberek képesek – vannak még ilyenek a hazai új jobboldalon is, nem ám csak a baloldaliak egy része által felkent márkizayizált jobboldaliak –, de soha nem lesz szabad és alkotó ember az, aki ostromlott erődként tekint magára. Illetve tekintsen úgy, de akkor – a Megáll az idő Pierre-jével szólva – vagánykodjon színvonalon. Mert ez nem az.

A szorongás következménye

Ha valamit el lehet tanulni az SZDSZ sorsából, az biztos az, hogy a társadalomban sokféle érdek van, és nem csak egy pártnak vannak értékei. Akik élni akarnak húsz év múlva is – nem csak emlékezni magukra – azoknak e kettőt kell összhangba hozniuk (ez a baloldal feladata is persze, és azért aggódok inkább ehelyütt).

S bár ma a következő mondatommal úgy nézhet ki, hülyét csinálok magamból, de

Baloldaliként mondhatnám: nem bánom, de nem illik ilyet mondani. Meg hát nem is vagyok abban a helyzetben.

Ahogyan senki a „mi” oldalunkon.

Olvass még több Böcskei Balázst az Azonnalin!