A Törőcsik-lecke

Törőcsik Andrásról lehetetlen nekrológot írni, hiszen már rég nem volt közöttünk, és még most is közöttünk van. A por-hüvely, ami most elment innen, már rég csak egy kicsi, mérsékelt része volt annak, amit Törőcsik-jelenségnek észlelünk.

Törőcsik András nemcsak labdarúgó volt, hanem történelmi személyiség – de nem az a fajta, akiről bárki is utcát nevezne el. Pedig pártolói rengetegen lennének ennek az ügynek, hiszen ez az apró, végül rettenetes kudarcba fulladt világkarrier egy csomó tapasztalattal szolgált.

Törőcsik András tükre volt a megreformált szocializmus még mindig borzalmas alkotóképtelenségének. Ami vele történt, szavak nélkül is beszélt arról, hogy az a rendszer működésképtelen; de ezen a partikuláris szemponton túl sorsa általános emberi dilemmák sokaságát mutatta be szinte mindennél élesebben. Tragikus élete így, ebben a formában paradox módon többet tanított nekünk, mintha befutotta volna a neki járó karriert – ezért pedig soha el nem múló hálával tartozunk neki.

Törőcsik András egykor a legnépszerűbb háztartási márkanév volt, mindenki ismerte. És mindenki szerette - sorsát ötvenéves kor felett ma is szinte mindenki egyenesből ismeri; a negyven alattiak pedig szórványosan, a szülők rajongó elmeséléséből. Ezekben a napokban megrögzött fradisták tekerik vissza századszor is a Youtube-ot, lila-fehér gólokat csodálva, a nekrológok pedig még egyszer felsorolják a hihetetlen képességekből extrapolált, hihetetlennek várt karrier állomásait, majd még hihetetlenebb megzuhanását, és a borzasztó végjátékot. Akinek nincs meg az egész, itt olvasson róla még egyszer.

Fénykora, élete, habitusa amennyire egyedi volt, annyi párhuzamot is kínált. Moldovai hős volt ő is, élete simán beférne a Ferencvárosi koktél abszurd sztorijai közé (ha nem az Újpestben játszott volna), ahol az emberfeletti, a fizika törvényeit meghazudtoló abszurd szuperhősök emberi esendősége sok-sok elpusztíthatatlan vicc forrását képezte. Törőcsik egy-egy átemelős gólja vagy váratlan csele legalább akkora lehetetlenségnek tűnt, mint amikor Lajos bácsi mutatványa, amikor az érzékeny Baumgartner helyére beálló, 118 százalékos hadirokkant újságárus a szájában tartott cigarettaszipkájával ütötte szögletre Borovácz 6 bombáját.

Törőcsik András sorsán azonban soha nem nevethettünk.

Pedig életében Törőcsik András volt Magyarországon az új Jézus Krisztus is. Akivel, ha kezet fogtál, ha megölelt, vagy csak mondott neked egy jó szót, életet meghatározó élménnyé vált a pillanat. Nincs még egy ilyen rocksztárunk, sportolónk, ismert emberünk, aki ide, ilyen kultikus státuszba eljutott volna.

Aztán volt ő a mi Luke Skywalkerünk, a tiszta tekintetű szőke srác, igazi mesebeli legkisebbfiú-karakter, aki végül elhozza az egyensúlyt az erőben és az életünkben. Közben pedig folyamatosan laza, szertelen, fegyelmezetlen - de közben legyőzhetetlen is. Olyan fantasztikusan demokratikus játékokban, mint a csillagközi politika vagy futball, ezek a szuperhősök rövidebb úton érvényesítik a jóra törekvő akaratot, mint a demokratikus pepecselés.

Törőcsik Andrást oda vártuk, ahova abban az időben Maradona érkezett meg – ezt többen is megjegyezték az elmúlt napokban –, egy labdarúgó lehetett volna, akiről világszerte korszakot emlegetnek.

Érdekes tény, hogy Maradona először Magyarország ellen lépett pályára argentin válogatott mezben, egy felkészülési meccsen, a pályán pedig akkor ott játszott ellene Törőcsik András is. „Csak néztük, hogy cikázik közöttünk a kiskölyök” – mesélte később, a cikázó kiskölyköt azonban akkor még simán kihagyták a világbajnoki keretből, az argentinok nélküle nyerték meg az ellenünk vívott halál-nyitómeccset, majd a vébét is. De akkorra Törőcsik András sorsa már megpecsételődött.

Törőcsik András azonban soha nem helyettesíthette volna Maradonát a trónon – hajlok arra, hogy ő egyszerűen csak túl korán jött, és nemcsak a magyar, de a nemzetközi futballközeg sem biztos, hogy ki tudta volna belőle hozni a maximumot. Törőcsik Andráshoz hasonlóan kiugró képességekkel, karakterrel és felfogással rendelkező játékost most, ezekben az időkben látunk a pályán, és úgy hívják: Lionel Messi. Alkatra is erős a hasonlóság, rövidebb lábak, alacsony súlypont, nem éppen filigrán termet, régebben antifutballista felépítésnek gondolták volna.

A pályán pedig igen hasonló játékfelfogás és kimagasló játékintelligencia: egyszerre kimagasló teljesítmény a játék szinte minden elemében, és a drámai technikai tudásbeli fölény kihasználása révén az akarat érvényesítése. Messi is jedi lovagként intézi el a rá támadó ellenfelek akármilyen hosszú sorát, ha úgy akarja, hogy aztán a kapu előtt még adjon egy utolsó önzetlen passzt egy érkezőnek. Messi is tökéletesen rúgja a szabadrúgásokat, bár nekifut – Törőnek neki sem kellett futnia a szabadrúgáshoz, hogy kapuba találjon (00:35-nél).

És igen, Messi fojtott csendességét szemei keményen ellenpontozzák – ugyanazok a viharok játszódhatnak benne is, mint Törőben annó. De ma már vannak eszközök, módszerek a kezelhetetlen zsenik kezelésére. Akkor még nem voltak. Messi keményen dolgozó zsenivé válhatott, aminek révén a játék alapvető, fizikailag mérhető elemeinek többségében is kimagaslik.

Törőcsik és Messi játéka tökéletes illusztrációt ad Csíkszentmihályi flow-elméletéhez: e két játékos játékán látszik, hogy ha a megfelelő mentális állapotba kerülnek, olyat tudnak előadni, ami talán nem is embertől, hanem valahonnan az univerzumon kívülről származik. És ekkor, ezekben a szent pillanatokban emberek óriási tömegének tudják átadni ugyanezt az érzést.

Ha viszont az ezt lehetővé tevő hangulat, a laza révület nem érkezik meg, mindkét játékos csak szánalmas árnyéka önmagának.

Miközben valószínűleg tényleg az a helyes feltételezés, hogy egy ennyire öntörvényű zsenit akkoriban még a nyugati viszonyokban sem biztos, hogy csúcsra lehetett volna juttatni, azért ne feledkezzünk meg arról, hogy csúnya bukása viszont a szocialista rendszer terméke; viszont az ő esetén keresztül látta, érezte meg az ország legélesebben, hogy az elvtársak még az aranyból sem tudnak kihozni mást, mint amit. Az argentin vébén történt fiaskót a sport-pártvezetés – mert ne legyenek kétségeink, itt focihoz nem értő pártemberek döntöttek -, azzal torolta meg, hogy egy évre megcsonkítja a nemzeti válogatottat két legjobb játékosával, kik vétségének súlyossága pedig legalábbis kérdéses volt.

Ez az a nyilvánvaló pillanat, amikor Törőcsik megérezheti, hogy ez az egész komolytalan. Az egész, MLSZ-estül, NB I-estül, Kádár Jánosostul, mindenestül. Hogy itt a saját vezetőink a nyilvánvaló bundában is az ellenfél mellé állnak, ha úgy kényelmesebb. És el is kezdte komolytalanul venni.

A következő bajnokságot simán nyeri az Újpesttel (a csapat újonc kapusa, Tóth Zoltán még ugyanebben az NB I-ben lesz pár hét alatt világklasszis, ez a bajnokság akkor ilyet is tudott, nem sokkal később már ezt se). Egy csapatban a kapus, akinek nem lehet gólt rúgni, és a csatár, akit képtelenség tartani, ez elég jó képlet volt, nem is lehetett másé a bajnoki cím. Ám az utolsó bajnoki utáni fegyelmezetlen hazaautózás megpecsételi Törő sorsát („pech volt, a fasor utolsó fájának mentünk neki, ha pár centit tévesztünk, elrepülünk a semmibe és nincs baj”), egészségügyünk pedig már akkor is volt olyan profi, hogy elrontsa a combnyakműtétet a dollármilliókat érő játékoson.

A többi? Sok-sok éves reménykedés, hogy egyszer talán mégis visszanyeri az eredeti képességeit. De hiába. Érdektelen mellékrészlet, hogy élete utolsó bajnokiján még egy hentes újra darabokra törte a lábát.

A fenti szövegben szereplő idézetek egyébként személyes közlések. Törőcsik Andrásnak ugyanis a kétezres években rovata volt a Magyar Nemzetnél, és ennek megszűnése után közös barátainkon, az Esterházy-testvéreken keresztül megkerestem, hogy volna-e kedve a tartalomszolgáltatást a frissen indult blog.hu keretein belül, az Index csúcsidőszakában, a kétezres évtized közepén nálunk folytatni. Örömmel mondott igent, én pedig bejegyeztem hozzá a torocsikandras.hu domaint is.

Természetesen néhány közös sörözésen kezdtük el a közös gondolkodást, és az akkor már terjedő alkoholizmuspletykákkal szemben egy nagyon nyitott, értelmesen gondolkodó, végtelenül jó lelkű és fantasztikus humorú embert ismertem meg, elképesztő sztorik ki nem merülő tárházával. Újbudán, a régi Gamma-pálya sörözőjében ültünk össze többnyire, ahol több más arra járó régi focista is leüldögélt időnként az asztalunkhoz. Szinte mindenről beszélgettünk, az egész világról, úgy emlékszem, de a politikáról és közéletről egészen biztosan; képben volt egy csomó ügyben, és egészen markáns, értelmes véleménye és nézetei voltak.

Focirajongó gyerek lehettem újra, tátott szájjal faltam sztorijait, az embert és a söröket, de végül semmi nem lett az egészből. Törő legendás megbízhatatlansága valósnak bizonyult: előfordult, hogy a reggel kilencre megbeszélt találkozóra délután négykor jelent meg vigyorogva – a meccseket viszont nem kezdték később a kedvéért. Telefont pedig természetesen nem használt; mobilt egyáltalán nem, vezetékest is csak ritkán, így gyakorlatilag elérhetetlen volt.

Törőcsik András ma már halott. Akik ártottak neki, vagy csak nem tettek meg mindent érte, szintén többnyire halottak. Tanulság rengeteg. Használjuk őket.