Pólusok és értelmezések - a Globális Délről nézve miért jobb Kína, mint az USA?

Az ukrajnai háború, de pláne, az azt követő, immár nem csak Oroszországot, hanem a vele továbbra is nyíltan együttműködő országokat büntető szankció-cunami nem várt visszahatása, hogy minden eddiginél élesebben kérdőjeleződik meg az egyetlen pólust feltételező nyugati világértelmezés létjogosultsága.

Az ún. nyugati blokk átlagpolgárai egyre kevésbé kerülhetik el a szembesülést azzal, hogy mindaz, amit ők világrend-szinten evidenciának hittek évtizedeken át (legkésőbb a szovjet/keleti tömb felbomlása óta), az a világ más pontjairól nézve egyáltalán nem az.

A hazai mainstream média nem igazán nyújt segítséget ezen más nézőpont(ok) – jelesül a Globális Dél világértelmezésének – megismertetésében. Csak egyetlen példa: a BRICS országok (Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika) idei, júniusi csúcstalálkozójáról a Hírkereső mindössze 16 cikktalálatot adott ki – ezek között alig akadt beszámoló klasszikusan ellenzékinek nevezhető orgánumtól.

Pedig, ha nem vagyunk tisztában ezekkel az értelmezésekkel, akkor azt sem fogjuk érteni,

miért dönt egyre több ország a Globális Délen úgy, hogy az Egyesült Államok helyett Kínával kezd szorosabb együttműködésbe.

(Itt érdemes megjegyezni, hogy eközben a magyar politika színterét illetően előállt az az abszurd helyzet, hogy a Globális Dél országai által képviselt narratívát nem a magukat baloldalinak nevező közszereplők közvetítik a választópolgárok számára, hanem a Mi Hazánk. Az a párt, amely egy füst alatt képes használni a fent említett országok USA-kritikus narratíváját és közben agitálni a "„szorgos emberek” – és véletlenül sem épp a Globális Dél erőforrásainak kizsákmányolása – által gazdaggá tett „északi civilizáció megmentése” mellett.)

Nézzük röviden, miről is szól a Globális Dél narratívája a nyugat, de legfőképp az USA vonatkozásában.

Kritikájuk legfontosabb kiindulópontja: a Nyugat, élén az Egyesült Államokkal, egy olyan egypólusú világrend fenntartásában érdekelt, amelyben továbbra is uralkodó szerepet tölthet be mind gazdasági, mind katonai értelemben. E dominancia fenntartásának ideológiai alapját egyfajta morális-civilizációs felsőbbrendűség-tudat adja, amely olyan politikai lózungokban testesül meg, mint a demokrácia, a szólásszabadság vagy épp az emberi jogok.

A megengedőbb álláspontok, ha nem is értenek vele egyet, de elismerik a nyugati narratíva azon részének létjogosultságát, amely szerint „nincs itt semmi látnivaló, ha a partnerország politikai szempontból megfelel az elvárásainknak, akkor lehet szó együttműködésről”. . Nem fogadják el ugyanakkor annak felsőbbrendű morális-civilizációs tartalmát.

Az Össz-amerikai Csúcstalálkozón Barbados miniszterelnöke, Mia Mottley például nem hagyta szó nélkül, hogy az Egyesült Államok politikai okokból („a demokrácia és az emberi jogok helyzete miatt”) nem hívta meg Kuba, Venezuela és Nicaragua vezetőit a rendezvényre. Mint fogalmazott: „túl sok szűkítés a bővítés helyett, túl sok odamondogatás/szövegelés/ papolás beszélgetés helyett”.

A kevésbé megengedők szerint viszont a morális-civilizációs-politikai érv pusztán máz,

amelyet a nyugat az Egyesült Államokkal együtt a szerint használ, ahogy azt a gazdasági érdekei szükségessé teszik -– lásd a gazdasági, katonai kapcsolatokat Szaúd-Arábiával vagy épp Azerbajdzsánnal.

A Globális Dél vezető politikusai – Pakisztántól az afrikai országokon át Latin-Amerikáig – sorra számolnak be tapasztalataikról az Egyesült Államok ún. „demokrácia exportjával” kapcsolatban. Állítják: az USA által biztosított hitelek, támogatások nem járultak hozzá hazájuk fejlődéséhez, sokkal inkább vezettek országuk függőségéhez, zsarolhatóságához. Közvetlen-közvetett élményük szuverén államok kormányainak megbuktatása, báb-vezetők exportálása/megválasztása, helyi feszültségek, háborúk szítása az Egyesült Államok vezetésével.

Ezzel ellentétben Kína – a Globális Dél képviselőinek narratívája szerint –, homlokegyenest más nézőpontból tekint a gazdasági kapcsolatokra. Kína nemcsak, hogy normalitásnak tartja a többpólusú világ ideáját, de ideológiai, politikai szempontok helyett (tudomásul véve a különbségeket) pragmatikus alapokra helyezi az együttműködéseket. A másik fél politikai berendezkedése kizárólag annak belügye.

A „Kína vs USA” álláspontot összegezte a salvadori elnök egyik tweetje is:

„Ki a barátod? Az, amelyik stadiont, könyvtárat, kongresszusi központot, kikötőt és víztisztító telepet biztosít, vagy az, amelyik listára tesz, szankcionál és finanszírozza ellenfeleidet?”

A fenti tapasztalatokból három, egyre gyakrabban hangoztatott konklúziót már biztosan levontak a Globális Dél országai. Egyrészt, olyan gazdasági partnereket érdemes preferálni, akik nem avatkoznak a belügyeikbe. Másrészt, saját kézbe, nemzeti tulajdonba kell venni természeti kincseiket. Végül – az utóbbi évtizedek tendenciájával ellentétben –, minél inkább erősíteni kell a saját, helyi gazdaságot, amennyire lehet, függetlenedni másoktól, különösen az olyan szektorokban, mint az élelmiszertermelés és az energia.

Lehet persze negligálni, lesajnálni, putyini-féknyúzozni ezt a narratívát.

De okosabb lenne megismerni, számolni vele, tanulni belőle.

Ugyanis mind az országok, mind azok lakosainak összlétszámát tekintve egy, a nyugati narratívát lényegesen felülreprezentáló álláspontról van szó egy olyan globális világgazdaságban, amelynek mi is részesei, érintettjei vagyunk.