Mivel hódította meg Putyin az oroszok túlnyomó többségének szívét?

Szerző: Járvás Péter
2022.05.21. 17:22

Miért olyan Oroszország ma, amilyen? Lehetett-e volna másképp? Walter Laqueur 2015-ös könyvéből az akkori, Ukrajnával kapcsolatos jóslatok igazságtartalmát is könnyen le tudjuk mérni.

Mivel hódította meg Putyin az oroszok túlnyomó többségének szívét?

Essünk túl a feketelevesen. Az Atlantic Press Kiadó már nem először játssza el, hogy hiánypótló szövegeket ad ki úgy, hogy a végeredmény olvasószerkesztőért kiált. Értelemzavaró elütésektől hemzseg ez a kötet is, ami egy szaktudományos munka esetében a hét főbűn egyike, biztos forrásból tudom, a pokolban egy baromi nagy bogrács várja azokat, akik az efféle botlásokban vétkesek. Az van az oldalára írva, hogy: „Olvastad volna át rendesen, mielőtt a nyomdába viszed!”

Ráadásul a szerző, Walter Laqueur sem könnyíti meg a dolgunkat, mert mi tagadás, némi csapongásra való hajlam határozza meg a kötetet.

Olyan, mintha egy példátlanul átfogó tudással rendelkező úriember nekiállna, és „csak úgy” kipattintana magából 350 oldal okosságot. Látszik, mélyreható ismeretei vannak az orosz (szovjet) történelemről és kultúráról, kisujjból ráz ki kismillió idézetet az egykori és kortárs orosz gondolkodók munkáiból – el tudom képzelni, hogy több Csaadajevet vagy Szolovjovot böngészett át életében, mint a komplett Lomonoszov Egyetem. Csak hát ez a tenger tudás mind egyetlen csatornán akar kiömleni, és Laqueurnek nem sok affinitása van ahhoz, hogy a zsilipeket kezelje. Kérdés persze, hogy mindez egy jó fordító és egy lelkiismeretes (vagy egyáltalán: létező) szerkesztő munkája nyomán is ennyire látványos lenne-e.

Mennyire jó a szerző geopolitikai totóban? Eléggé

Amúgy viszont ez egy igen helyre könyv. Előrebocsátom: 2015-ös, a Krím annektálása után született, magyarán aktualitása talán kétségbe vonható, de számomra ettől csak érdekesebb. Tele van ugyanis a padlás mindenféle előrejelzésekkel, amelyek megtippelik, mi fog történni az elkövetkező időszakban – ez a könyv viszont olyan régi, hogy a benne tárgyalt elkövetkező időszak már a közelmúlt, szóval elég világosan látszik, Laqueur mennyire jó a geopolitikai totóban. Lelövöm a poént: eléggé.

Azért távol álljon tőlem, hogy kenderszakállú Nostredamusként ábrázoljam Laqueurt, mert ez a könyv ettől függetlenül nem jósolgatás, hanem

lendületes elmélkedés arról, a Szovjetunió összeomlása utáni halvány remények az orosz demokratizálódással kapcsolatban hogyan tűntek a semmibe, és adták át a helyüket valami paranoid tekintélyelvűségnek.

Ezt a tekintélyelvűséget az orosz agytrösztök „szuverén demokráciának” vagy „irányított demokráciának” hívják, és arca is van: Putyin. Persze a demokrácia szó ebben a kifejezésben csak egy töltelék, a hangsúly a jelzőn van, a „szuverénen”, ami azt jelenti, hogy nekünk ne pofázzon senki, és az „irányítotton”, ami alatt meg azt kell érteni, hogy választás van, de felülről mondják meg, ki nyeri.

Persze a demokrácia becsődölése Puskin földjén nem meglepetés, hisz nem igazán voltak hagyományai. Ráadásul ugye a liberális demokrácia eszméje arrafelé jóvátehetetlenül hozzánőtt a zűrzavar megtapasztalásához, a birodalom összeomlásához és az általános elszegényedéshez (valamint az oligarchák ezzel párhuzamos felemelkedéséhez) – vagyis a kudarcérzethez. Ilyen értelemben pedig egyáltalán nincs mit csodálkozni azon, hogy az istenadta nép az első adandó alkalommal visszasírta az ún. „erőskezű vezetőt”, aki rendet tesz.

Walter Laqueur: Putyinizmus. Atlantic Press, 2015.

Walter Laqueur: Putyinizmus. Atlantic Press, 2015.

Fotó: Azonnali-montázs

És imáik meghallgatásra találtak, mert Vlagyimir Vlagyimirovics személyében kaptak egy olyan tökös szláv macsót, hogy a fal adja a másikat. Ez a csávó nem gerontológiai tünetegyüttes, mint Brezsnyev, nem is puhány értelmiségi, mint Gorbacsov, hanem igazi kigyúrt titkosügynök, aki tigriseket csókolgat és darvakkal száll együtt a magas égen. Nem csoda, ha a nép követi még a hülyeség feneketlen szakadékába is.

Legyünk persze igazságosak: Putyin nem pusztán azzal hódította meg az oroszok túlnyomó többségének szívét, hogy jobban cselgáncsozik, mint ahogy Orbán Viktor focizik.

Hatalomba kerülésével ugyanis valóban a stabilitás időszaka köszöntött be az országba. Megnyugtatóan lezárta a második csecsen háborút, megszorongatta az oligarchák tökét, és úgy nézett ki, a gazdaság is talpra áll az évtizedes nyomorúság után. Mondjuk ez utóbbi nem annyira Putyin képességeinek tudható be, sokkal inkább annak, hogy az olaj világpiaci ára tőle független okokból meredeken emelkedni kezdett. (Igaz, ennek akadt egy hátulütője is, amivel azonban senki nem akart foglalkozni: ez a növekedés ugyanis arra csábított, hogy Oroszország totálisan energiahordozók exportálására rendezkedjen be, ezzel pedig gazdasága végzetesen féloldalassá vált. Hogy mennyire, az alkalmasint a közeljövőben kiderül.)

 A marxizmus-leninizmus őshazájából a szélsőjobb Palpatine nagyura

Szóval az egyáltalán nem kérdés, miért lett ott tekintélyelvű a politika. Az már érdekesebb, hogy a marxizmus-leninizmus őshazájából miképp lett a szélsőjobb Palpatine nagyura, és mellesleg virtigli keresztény állam. Laqueur válasza ez utóbbira az, hogy valójában már a késői Szovjetunió sem volt igazán marxista-leninista állam. A folyamat már Sztálinnal elkezdődött, aki vérbeli pragmatistaként felhasználta a nagyorosz retorikát, melegen tartotta a tradicionális antiszemitizmust, és szövetséget kötött a pravoszláv egyházzal – ami technikailag azt jelentette, hogy teletolta azt KGB-sekkel.

Fun fact: a jelenlegi moszkvai pátriárka a frappáns „Feketerigó” fedőnévvel maga is beszervezett ügynök volt. Maga azt nyilatkozta, hogy csak így lehetett túlélni a kommunizmusban – hát ja. A mártíromság, úgy fest, kiment a divatból.

A szovjet rendszer alkonyára pedig eljutottunk arra a pontra, hogy nagyjából Gorbacsov volt az egyetlen, aki elhitte, a kommunizmuson van mit megreformálni, míg a politbüró egyéb aggastyánjai igazából magasról tettek az egészre – ők csak meg akarták tartani a dácsájukat.

Az orosz jobboldaliság sajátos konstrukció, mert a birodalmi múlt emlékéből táplálkozik. A közvélemény-kutatások világosan jelzik, mennyire erős ez az érzés a lakosságban: a népesség jelentős része sokkal inkább szeretne egy erős, de nem annyira gazdag országban élni, mint egy olyanban, ami gazdag, de nem különösebben potens. Ez a Sztálin-nosztalgiának is az alapja – kábé senkit sem érdekel, miben hitt vagy mit tett riválisaival a nagy Koba, csak az számít, hogy „rend volt”, és mindenki félt tőlünk. Az új nemzeti doktrína ebből az általános mentális állapotból építkezik, a hitből, hogy Oroszországnak muszáj hatalmasnak lennie, mert küldetése van. Ő a kiválasztott nép, a különleges nép – nem európai, nem ázsiai, hanem eurázsiai, következésképpen az egész megakontinens szellemi (vagy akár politikai) vezetésére hivatott.

Ez amúgy egy klasszikus birodalmi-imperialista hozzáállás. Nem náci, hisz nem igazán érdekli a faj gondolata, sokkal inkább egyfajta kulturális (vagy még inkább spirituális) felsőbbrendűségben hisz, abban, hogy a világ (különösen a szlávok és még különösebben az ukránok) hálás kéne legyen, ha Oroszhon tanítani méltóztatja őt. Hogy erre valamiért nem nyitottak, az átlag orosz szemében érthetetlen. Ő csak a saját nacionalizmusát fogadja el érvényesnek, az ellenük irányuló patriotizmust viszont fasizmusként vagy terrorizmusként interpretálja, esetleg olyan téveszmeként, ami magától nem alakult volna ki az egykori szövetségeseknél, biztos valami judeokozopolita ármány állhat a háttérben.

Laqueur hangsúlyozza, hogy ebben az egészben milyen fontos szerepe van a jellegzetesen orosz vonzalomnak az összeesküvés-elméletek iránt. Persze a konteók gyártása nem az ő monopóliumuk, de a történelmi helyzet felerősítette azokat.

Képzeljünk el egy átlag kazanyi ex-vasöntőmunkást, aki látja, hogy Oroszország a legnagyobb ország a világon, annyi atomrakétával, hogy mire a pátriárka az összeset megáldja, izomlázat kap. Ugyanakkor azt is látja, hogy ez a hatalmas ország valamiért mégsem szerepel azzal a súllyal a világpolitikában, mint amekkorára a mérete, történelme vagy ásványkincsei alapján számítani lehetne. Ez egy paradoxon, gondolja az ex-munkás, bár talán nem pont ezzel a szóval. Hiszen a köztévéből azt hallani, hogy mi vagyunk a legnagyobbak, a legszebbek, a legokosabbak, aztán én mégsem munkás vagyok, hanem ex-munkás.

Fel lehetne oldani az ellentmondást azzal, hogy az országot nem jól vezetik, esetleg mi orosz állampolgárok nem teszünk meg mindent azért, hogy sikeresek legyünk. Ehhez azonban önvizsgálatot kéne tartani, és az fáj. Sokkal kellemesebb kitalálni egy összeesküvést – Oroszország azért szegény, mert mindenki bántja. A CIA, a szabadkőművesek, a NATO, az EU. Sandán, ravaszul áskálódnak, bonyolult terveket szőnek – más dolguk sincs -, mindezt azért, hogy nekünk rossz legyen. Ez pedig oda vezet, hogy tombol a nyugatellenesség, vagy szebben mondva: zapadofóbia. Minden, ami rossz, onnan jön. Minden, ami jó, tőlünk.

A diktatúra, amit volt titkosszolgák uralnak

A nem szűnő érdeklődés a konteók iránt talán közrejátszhatott a sajátos politikai berendezkedés kialakulásában is. Oroszország ugyanis nem pusztán diktatúra, hanem olyan diktatúra, amit volt titkosszolgák uralnak. Ex-KGB-s Putyin és a Putyin-párti bürokraták (a szilovikok) közel egyharmada is. Ez egészen egyedülálló konstrukció:

egy ország, amit nem tábornokok, közgazdászok vagy jogászok uralnak, hanem egykori kémek. Vagyis olyan személyek, akik azt tanulták meg, hogy nem bízhatnak senkiben – a népben sem, de egymásban sem.

Akik abban nőttek fel, hogy a világpolitika nem bizalomra alapuló külpolitikai aktusok összessége, hanem cselszövés és hazugsággyár. Ez az ország a Stirlitz-rajongók Mekkája, alighanem azon kevés állam egyike, ahol az állambiztonságnak külön ünnepnapja van: december 20., a „csekista napja”. Ha pedig egy ország vezetőjének szakmája az összeesküvés, akkor mi másban is hihetne az az ország, mint az összeesküvésekben?

Ez a permanens, lassan gyűlöletbe forduló bizalmatlanság a Nyugattal szemben összekapcsolódott a birodalmi nosztalgiával – és ennek bizony Laqueur szerint lehetséges kifutása egy olyan konfliktus, mint amelyet most valóban megfigyelhetünk. Az orosz elemzők ugyanis érzékelték, hogy az ország helyzete hosszabb távon nem biztató. Hiába tartja magát Oroszország eurázsiainak, Ázsiában szinte alig van jelen: az Urálon túl bő 30 millió orosz teng-leng, a népsűrűség kisebb, mint a Nyugat-Szaharában, a férfiak várható átlagéletkora pedig valamivel elmarad az afganisztánitól. Ráadásul számuk rohamosan fogy, miközben a muzulmán kisebbség aránya nő. A közép-ázsiai volt tagköztársaságokban 70-80 millió lélek él, a kínai határ másik oldalán nagyjából 100 millió. Ezek pedig olyan geopolitikai realitások, amelyekkel nem igazán lehet vitatkozni.

El lehet persze azon is morfondírozni, hogy a Nyugat mit tehetett volna másképp

Szóval Oroszország, akármit is gondol magáról, egyedül Európa felé tud koncentrált erőt mutatni. Addig, ameddig. A Krím elfoglalása nem egy provokáció eredménye volt, amit az is jelez, hogy amíg 2007 és 2014 között a NATO katonai költségvetése megfeleződött, addig az oroszoké megduplázódott. Ez kicsit sem utal arra, hogy a Nyugat háborúra készült vola. Egyszerűen az oroszok érvényt akartak szerezni saját Isten által elrendelt geopolitikai küldetésüknek – jelesül annak, hogy ők mondják meg, szomszédaik milyen formában élhetik meg szuverenitásukat. Persze erre lehet azt felelni, hogy Ukrajna akkor is figyelembe vehette volna az orosz igényeket, és most nem lenne bajban. Nos, 2014-ben figyelembe is vette: nem állt ellen. Alávetette magát a Nagy Testvér paranoiájának, végeredményben elfogadta, hogy megcsonkították. Lám, mire ment vele.

A diadal két nagyon fontos tapasztalattal ajándékozta meg Putyint. Az egyik, hogy a katonai erő kinyilvánítása belpolitikai értelemben csodaszer. 2014 előtt Putyin népszerűsége rohamosan esett – de ahogy emberkedett egy kicsit Ukrajnában, máris a varázslatos 80 százalék fölé ugrott.

Olyan szám ez, amiről nyugati (vagy akár közép-kelet-európai) politikus csak álmodhat. A másik tapasztalat az volt, hogy a Nyugat nem egységes. Pár bátortalan szankció ugyan életbe lépett, de az EU többre értékelte az orosz nyersanyagbizniszt, mint a nemzetközi szerződések sérthetetlenségét.

Foglaljuk hát össze: Putyin látá, hogy ha odacsördít a kancsukával, akkor a belföld örömtáncot jár, a külföld meg habozik. Laqueur ebből levonja a következtetést: ha az orosz vezető fejével gondolkodunk, nem igazán találunk értelmes érvet arra, miért is ne próbálkozhatna meg még egyszer ezzel a mutatvánnyal. És lőn. Csak aztán mégis máshogy lőn.

El lehet persze azon is morfondírozni, hogy a Nyugat mit tehetett volna másképp. A '90-es években például úgy tűnhetett, Oroszország akár demokratizálódhat is. Gorbacsov is, Jelcin is remek kapcsolatot ápolt az európai politikusokkal – egyes vélemények szerint ha az EU akkoriban konstruktívabb lett volna, talán barátibb viszonyt lehetett volna kialakítani az oroszokkal.

Laqueur viszont tamáskodik. Úgy látja, az oroszoknak addig kellett jóban lenni a Nyugattal, amíg a helyzetük siralmas volt, mert tőlük számíthattak kölcsönre. De amint az olajár-robbanás hatására ez a kényszer megszűnt, máris visszatértek a birodalmi reflexek. És a meggyőződés, hogy Oroszországot nem tisztelik eléggé, holott Oroszországot tisztelni kell. Pedig a tisztelet az nem olyan dolog, ami jár, azt inkább megszerezni szokás. És ha egy mód van rá, nem fegyverrel.

Közben meg – ez világos – Oroszországnak fontos helye van a nemzetek között. Nem csak a földgáz jön onnan, hanem Dosztojevszkij, Nabokov vagy Szorokin is. Csak hát ez a fatalizmussal elegy agresszivitás, ezzel kéne valamit kezdeniük.

Persze, tudom, az USA is nyomulós fajta, viszi mindenhová a Marvel-mozikat meg a Coca-Colát. Biztos olyan is van, hogy tankkal. Talán megfogalmazhatunk egy olyan általános szabályt, hogy aki tankkal visz valahová valamit (legyen az akár olyan frissítő ital, mint a kóla), az hagyja abba sürgősen, és menjen vissza oda, ahonnan jött. Szerintem ez egy elég elfogadható szabálynak tűnik.

Olvasnál valami jót? Könyves Kálmán segít!

Járvás Péter
Járvás Péter Vendégszerző

Többnyire épp olvasok valamit. Sorvezetőm az élethez: ha valamit bóknak lehet venni, akkor azt bóknak kell venni.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek