Ellenzéki esélyek, elemzői vakfoltok

Nem szabad azt a látszatot kelteni, mintha itt valami demokratikus versenyt látnánk. Az ellenzék elsősorban nem a kampánya tagadhatatlan hibái miatt van hátrányban, hanem mert egy tekintélyelvű rezsim ellen küzd. Mégis, idén van 12 év óta először esély a kormányváltásra.

Amikor ezeket a sorokat írom, a Vox Populi közvélemény-kutatási mozgóátlaga azt mutatja, hogy az egyesült ellenzék majd 4 százalékpontos hátrányban van a Fidesszel szemben. A trendek azonban nem bíztatók az ellenzéki győzelemben bizakodók számára.

Az ellenzéki szövetség legutóbb szeptemberben vezetett a Fidesz előtt, és novemberben volt közel azonos a két lista támogatottsága. Márpedig a 4 pontos hátrány nagyon sok:

a Fidesz által eltorzított választási rendszer (győzteskompenzáció) és a Fidesznek kedvezően átszabott egyéni választókerületek miatt egy szűk ellenzéki győzelemhez is legalább 3-4 pontos ellenzéki előny kell, de inkább 5,

míg a Fidesz akár 1-2 ponttal alul is maradhat, mert úgyis többséget szerez.

Van-e értelme az adatokat ismerve bármiben is reménykedniük az ellenzéki választóknak? Véget érhet-e a NER április 3-án? Én azt mondom, igen. Külföldön élek, a Konstanzi Egyetemen dolgozom. Lehet, hogy ezért nem értem, hogy míg 4 éve a választások előtt két héttel sok ellenzéki barátom, ismerősöm kifejezetten bizakodó volt, addig most általános apátiát tapasztalok ugyanazok körében.

2017-2018-ban az ellenzék először Botka László megbuktatásával eljátszotta a győzelem, majd a hódmezővásárhelyi polgármester-választáson sikerre vezető összefogás (egyéni választókerületi koordináció) elutasításával legalább egy újabb kétharmad megakadályozásának esélyét. Ehelyett a pártok a mandátumveszteséget minimalizáltak, illetve a listás eredmény által meghatározott állami támogatásukat maximalizálták.

2018 márciusában minden számítás szerint egy újabb kétharmados Fideszes győzelem előtt állt az ország. Most ellenben az ellenzék minden nehézség, vita, probléma, és az egyre tekintélyelvűbb rendszer ellenére megteremtette a kormányváltás minden szükséges (igaz, nem elégséges) feltételét: ellenzéki választási egység, az előválasztással választói részvétel és demokratikus legitimáció, komoly, közös politikai platform (választási program), közös, egységes kampány, választási megfigyelői mozgósítás.

Ezek közül 4 éve semmi sem teljesült.

Amennyire indokolatlan volt tehát 4 éve bármiben is bizakodni, ugyanannyira indokolatlan most azt gondolni, hogy Orbán újabb, elkerülhetetlen győzelme előtt állunk.

Szerintem a mostani kampányról szóló narratíva félrement. Nem arról van szó, hogy ne lenne igaza azoknak, akik rámutatnak az ellenzéki kampány hibáira – ezekkel a bírálatokkal magam is egyetértek. A teljesség igény nélkül például: az előválasztás után kölcsönös, sajtón keresztüli üzengetésekkel eltelt majd’ két hónap, ami alatt Márki-Zay hetedik frakciós követelésére vesztegette el politikai tőkéje nagy részét, ami nekem teljesen érthetetlen volt.

Vagy akár Márki-Zay március 15-i beszéde, amiben nem tért ki sem a megélhetési, ellátási problémákra, vagy a Putyin-Orbán szövetség tényére, és Orbán beszédére sem reagált egyáltalán, pedig Orbán saját tapasztalatát hangsúlyozó üzenete nagy veszély rá és az ellenzékre. Nagyon sok hasonló példát fel lehetne hozni (kommentekben csinálhatunk egy gyűjtést, kedves olvasók).

Mégis, talán pont a március 15-i ellenzéki rendezvény és az azon megjelent tekintélyes méretű, több tízezres tömeg mutatta meg, hogy az ellenzék minden hibája ellenére versenyképes politikai alternatívát hozott létre.

A probléma tehát nem az, hogy a kritikák nem lennének jogosak, hanem mintha a kampányról szóló beszéd nem venné figyelembe, hogy Magyarország már egyszerűen nem demokrácia.

Az ellenzék nem pusztán kormányváltásért kampányol, hanem egy tekintélyelvű rezsim ellen küzd egy olyan rendszerben, aminek minden eleme azt szolgálja, hogy Orbánt és pártját ne lehessen leváltani. Egy demokráciában a kormánypárt komoly gondban lenne.

A miniszterelnök idén eddig minden egyes felmerülő, a társadalmat valóban érintő politikai kérdésben – tehát a nemváltó óvodásokról szóló kényszerképzetein kívül létező, valós világban – következetesen rossz döntéseket hozott. De ez a világ egyik legmagasabb halálozási arányával és társadalmi költségeivel járó járványkezelése után senkit sem lephet meg, aki egy kicsit is odafigyelt legalább az utóbbi két évben.

Az ország Orbán vezetésével minden fontos gazdasági, szociális, egészségügyi mutatóban stagnál, lecsúszik, vagy sokkal lassabban fejlődik, tehát lemarad nemhogy az EU nyugati tagállamaitól, hanem közép-kelet-európai szomszédaitól is.

Magyarország ma – a vizsgált mutatótól függetlenül – az EU három legszegényebb tagállamának egyike (lásd például itt vagy itt). Mégis minden súlyos következménnyel járó döntését, majd annak letagadását és az újabb hibás döntés egymást követő ciklusait sokan a miniszterelnök istenadta politikai tehetsége jelének tekintik.

Pedig Orbán ezeket nem azért ússza meg, nem azért tudja „uralni a pillanatot”, újabb és újabb fordulatokat végrehajtani, mert legalább politikai kommunikációban, kampányban olyan jó lenne, ha már kormányozni minden objektív mutató szerint nem tud. Nem, ezt csak azért teheti meg mert módszeresen felszámolta a demokratikus magyar nyilvánosságot: bár vannak még szabad médiumok, a magyar média mint rendszer már rég nem szabad; a kormány nem tárgyal senkivel 12 éve, nincs érdekegyeztetés, a kormány minden olyan társadalmi fórumot felszámolt, ahol az érintettekkel legalább párbeszédet kellene folytatnia; az Országgyűlés egy üres kulissza csupán.

A magyarországi média propagandává silányított kétharmada pedig Orbán minden fordulatát és annak az ellenkezőjét is másodpercre pontosan leköveti. A Direkt36-nak hála pontosan tudjuk, hogy az egész ráadásul kézi vezérléssel működik.

Közben különösen a szegény, vidéki választókerületekben pedig már végképp nincs értelme sem szabad, sem tisztességes választásról beszélni. Több tanulmány kimutatta, hogy a közmunkaprogram egyik legfontosabb feladata, hogy a kistelepüléseken élő, kiszolgáltatott, szociális jogaiktól megfosztott honfitársainkat gyakorlatilag nyílt szavazásra kényszerítse a Fidesz mellett.

Ahogy az Átlátszó birtokába jutott dokumentumok mutatják, a Fidesz ezt idén sem bízza a véletlenre. Arra pedig, hogy a kormány minden eddiginél szemérmetlenebb módon, az adóhivatalt és a koronavírus elleni oltáshoz szükséges regisztrációt is felhasználva kampányol – immár alkotmánybírósági igazolással – Orbán és a Fidesz mellett már nem is térnék ki ennél hosszabban (a szintén kormányzati Orbán-plakátokat az ember már szóba sem hozza, pedig az is választási csalásnak számít).

Ebben az egyre inkább az országra záruló, egyre nyíltabban diktatórikus rezsimben lehet persze, és kell is az ellenzéki kampányt bírálni,

de közben nem kelthetjük azt a látszatot, mintha a kampány demokratikus verseny lenne és szabad, tisztességes választás előtt állnánk.

Miközben Orbán úgy tesz, mintha a választás tulajdonképpen egy őt megerősítő rituálé lenne csupán (mind 2021-es évértékelőjében, mind március 15-i beszédében már eldöntöttként kezelte a Fidesz győzelmét), azért a biztonság kedvéért sosem látott mértékű, valóban történelmi léptékű osztogatást hajtott végre, az éves államháztartási hiányterv felét sikerült januárban és februárban összehozni. Itt azért felmerül némi ellentmondás.

Mindenestre az adatok szerint az adócsökkentések, a 13. havi nyugdíj, a 25 éven aluliak szja-mentessége, és a gyermekes családok szja visszatérítése meghozta a gyümölcsét: stabilizálta a Fidesz 4 pontos előnyét az ellenzék előtt.

Ezek a társadalmilag végtelenül igazságtalan – mert a jövedelem nagyságával arányosan több pénzt biztosító – intézkedések tehát ezt a célt szolgálták, semmi mást – érdemes hozzátenni itt is, hogy egy valamennyire is demokratikus országban ilyen intézkedéscsomag elképzelhetetlen lenne.

Jó azonban, ha fejben tartjuk Tóka Gábor, a Vox Populi szerzőjének figyelmeztetését a kutatási adatok rendkívüli bizonytalanságára (ami alapján a Fidesz kétharmados győzelme és egy ellenzéki többség is elképzelhető). Valamint nézhetjük ezt onnan is, hogy hiába minden elnyomó struktúra, minden többé-kevésbé nyílt és rendszerszintű választási csalás, minden szinte végtelen mennyiségű osztogatás,

az ellenzék valós esélyekkel vág neki az április 3-i országgyűlési választásnak.

És erre a Nemzeti Együttműködés Rendszerének 12 évében még nem volt példa.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!