Orbán kölcsönös tiszteleten alapuló külpolitikája olyan, mintha magánügy lenne a családon belüli erőszak

Nincs baj azzal, ha valaki pragmatikus politikát folytat, de amit a magyar miniszterelnök csinál most egy kis gázért, azt már nem így hívják.

Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin keddi találkozóját sokféleképp lehet nézni: létezik olyan olvasat, hogy Orbán egy füttyre megy ki csaholni orosz főnökéhez, van olyan, ami szerint a magyar miniszterelnök zseniális húzással szerzett egy csomó orosz gázt, mások szerint tulajdonképpen békemisszió ez, és neki köszönhetően közelebb jutottunk ahhoz, hogy Putyin nem támadja meg Ukrajnát.

Egyelőre csak az egyértelmű, hogy Putyin pénzt és egyéb segítséget ígért Orbánnak, az pedig elég gyanús, hogy ezeket csak akkor adja oda, ha az áprilisi választás után is Orbán lesz a miniszterelnök, tehát nem csak úgy a baráti Magyarországnak ígérte.

Az orosz elnököt speciel ezért annyira nem lehet elítélni, hiszen az ellenzék épp olyan hangos oroszellenes hangokkal él, mint a 2010 előtt az ellenzéki Orbán Viktor, hogy aztán

12 éves miniszterelnöksége alatt messze Vlagyimir Putyinnal találkozzon a legtöbbet a világ fontosabb vezetői közül. Összesen tizenegyszer. Nekem vannak közeliként számontartott barátaim, akikkel kevesebbszer találkoztam személyesen ennél 2010 óta.

Hogy miért volt fontos ez a találkozó, vagy akár kinek volt fontos, azt talán soha nem tudjuk meg, de a találkozó ebben és ilyen helyzetben elsőre egyvalamit üzen tisztán:

azt, hogy az értékalapú politizálást még csak ne is keressük a két vezető környékén.

A politika egy értelmezés szerint a társadalom működésével kapcsolatos legkedvezőbb szabályozás létrehozása, a politikus pedig ebben az értelmezésben a dolgok jobbá tételéért küzd. Az, hogy mi ez a jó, persze szintén vita tárgya, de a leghülyébb állampolgárokat leszámítva abban például elég egységesen meg tud egyezni háttértől függetlenül mindenki, hogy háborúzni elég vacak dolog, a kisebbet bántani elítélendő, vagy mondjuk egy országban akkor jó élni, ha az embert békén hagyják.

Lehet amúgy többre is vágyni, a szólásszabadság például akkor jó, ha nem csak azt mondhatsz tömegesen, amit akarsz, hanem mondjuk van facebookos trollokon kívül, aki meg is hallgatja azt, netán válaszol is valami értelmeset, de ilyen sokat már ne várjunk.

Amikor Orbán Viktor a kölcsönös tisztelet hangját követeli például az oroszokkal szemben Európától és az Egyesült Államoktól, majd jelzi, hogy a szankcióknak semmi értelme nincs szerinte, akkor tulajdonképpen legitimálja azt, hogy a Nyugat Magyarországot is simán magára hagyta a szovjet megszállás idején, a

mikor pedig a hidegháborúval való riogatást választja ahelyett, hogy bármiféle kritikát merne mondani a keleti autoriter vezetők teljesítményéről, akkor azt üzeni, hogy ne pattogjon senki, hiszen minden jó így, ahogy most van.

Lehetne Orbán pragmatikus vezető is, mint például Angela Merkel volt, hiszen ő is jobban szeretett szavakban kiállni az alapvető európai értékek mellett külföldön, mint bármiféle látható tettben, csak ahhoz olyasmire lenne szüksége, amit sajnos a szent magyar föld nem tud neki adni: olyan gazdasági súlyra, ami mellett nem kell pincsiként megjelenni a nagyhatalmak lába mellett. A jelenlegi helyzetben annyi marad, hogy bár kapunk gázt (még ha nem is a piaci ár ötödéért, mint ahogy azt Putyin állította), épül itt vasút is meg atomerőmű, ha Orbán Viktor lesz a miniszterelnök, ezért cserébe Orbán Európa szamárpadjában ülve hallgatja, mint mondanak a nála nagyobbak.

De tulajdonképpen mi is az orbánviktori pragmatikus politika? Valami, ami csak és kizárólag anyagi javakra épít, és ezen kívül semmi másról nem vesz tudomást.

Magyarország jelenleg az az ember, aki nem vesz tudomást arról, hogy a szomszédban lakó alkoholista naponta veri agyon a feleségét és gyerekeit, és amikor megkérdezik, mégis miért nem kopogott fel legalább a sokadik zajnál, akkor csak annyit mond, hogy ez a család dolga, majd ők elrendezik.

Amikor Orbán Viktor arról beszél, hogy Oroszország a maga nézőpontjából jogosan rendelkezik bizonyos igényekkel, akkor a nemzetek önrendelkezését veszi semmibe egyúttal: még ha Ukrajna tényleg annyira egyöntetűen nyugatos országgá akarna válni (hogy ez mennyire kétséges, arról ebben az interjúban olvashatsz), akkor sem engedhetjük azt Oroszország kedvéért. 

Amikor a kölcsönös tiszteletről beszél, akkor tulajdonképpen úgy csinál, mintha Oroszország, Kína, Üzbegisztán vagy Kazahsztán (csak hogy párat említsek a magyar kormány aktuális kebelbarátairól azok közül, akik már minimum egy választást elcsaltak) népe maga döntött volna úgy, hogy olyan országot akar, ahol tiltják a gyülekezéseket, a tüntetésekről magyarázat nélkül vesznek őrizetbe embereket. Ezekről nem hogy a találkozókon nincs szó (az azért tényleg fura lenne), de még

a miniszterelnök megnyilvánulásaiból is úgy tűnik, mintha nyugaton létezne diktatúra, keleten pedig valamiféle úriember-kultúra élne, ahol nem minősítgetjük a másikat.

Azt pedig végképp nehéz a simán csak pragmatikus politika fakkjába tenni, hogy Orbán egész konkrétan csendben állta végig, ahogy Putyin kifejti, Oroszország számára az lenne az elfogadható, ha a NATO visszatérne az 1997-es viszonyokhoz. Ezzel már közel sem csak abba megy bele, hogy Ukrajna ne dönthessen arról, milyen országot szeretne építeni, hanem Magyarország geopolitikai érdekeit is elárulja, hiszen ezek szerint ezt a véleményt is el kell fogadni. Mindezt továbbra is azért, hogy elmondhassa Nagy Katalinnak reggelente a Kossuth rádióban, hogy rezsicsökkentés.

Lehet, hogy valamivel körülményesebb lenne gázt vásárolni, ha Orbán Viktor bármiféle egyetemetes értéket szem előtt tartana, de mégis lenne valamiféle haszna a közösség számára: az, hogy nem egy kelet-európai ügyeskedőnek tűnik, aki csak cuccokat akar venni olcsón, hanem valamiféle erkölcsi állást is elfoglal akkor is, ha nem csak a soha vissza nem lövő európai szövetségeseket kell szidni.

Ezt a cikket és mást is már korábban megkapták a postaládájukba azok, akik feliratkoztak a Reggeli feketére, az Azonnali hírlevelére. Iratkozz fel te is! Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!