Ideje lenne feltenni a Fideszben a kényelmetlen kérdéseket

A laikus azt várná, hogy az új helyzet új stratégiát, új mondanivalót kíván, ehhez képest meglepő volt, hogy a Fidesz kongresszusán új gondolatot alig, már régóta ismert frázisokat rengeteget hallottunk.

Valószínűleg Orbán Viktor sem érzékelte, mennyire ironikus, hogy pártja megszakítás nélküli 12 éves uralkodását Tisza Kálmánhoz, vagy Bethlen Istvánhoz hasonlította a magyar politikatörténetben. Mert nemcsak arról van szó, amiről beszélt, hogy „időről időre, természetes módon létrejön egy olyan nagy párt, amely nemcsak valamely elv és ideológia képviseletét, hanem az egész nemzet szolgálatát tűzi zászlajára”, és ez a sikereinek a titka, hanem arról is, hogy

ezek a „nagy pártok” aztán hatalmi pozíciójukból gátlástalanul élnek rengeteg eszközzel,

hogy hatalmon is maradjanak, többek között szövetségeseik és ellenfelek ellehetetlenítésével és olyan feltételek megteremtésével a választásokon, amik legalábbis megkérdőjelezik a sportszerű körülményeket.

Ebből a szempontból talán még önironikusabb volt, amikor az egykori MDF-alapító Lezsák Sándor a rá kiosztott epizódszerepben elmélkedett arról, hogy a rendszerváltó párt tagjainak és szavazóinak jó része mára „a Fideszben lelt otthonra”

– miután a Fidesz halálos ölelésében a semmivé vált az MDF. Igaz, a hasonló sorsra jutott Független Kisgazdapártnak még ennyi sem jutott.

Ehhez képest érdekes színfolt volt a bokrétaként a Fidesz kalapján mesterségesen életben tartott KDNP elnökétől hallani, hogy a centrális erőtérből mára duálissá vált a magyar politika színtere – ezt vezető kormánypárti politikustól még nem hallottuk. Pedig ez az, ami alapvetően elválasztja a jövőre következő parlamenti választásokat az eddigiektől.

Újramelegített gondolatok

A laikus persze azt várná, hogy az új helyzet új stratégiát, új mondanivalót kíván, ehhez képest meglepő volt, hogy új gondolatot alig, már régóta ismert frázisokat rengeteget hallottunk. Kövér László és Kubatov Gábor például bevallottan korábbi kongresszusi beszédeiből idézett hosszan, és természetesen ismét megtudhattuk – ezt szinte minden felszólaló hangsúlyozta –, hogy „sorsdöntő választás előtt állunk”, amely nem is szavazás lesz valójában, hanem „harc”.

Permanens létharcban élünk már 2010 óta Brüsszellel, a háttérhatalmakkal, Sorossal, a rezsivel, most már a benzinárral is. (Csak az inflációval és a harmatgyenge forinttal nem, ezek valahogy nem tartoznak a magyarokat megnyomorítók közé.) Ezek alapján egyelőre nem tudunk másra gondolni, hogy a lassan teljes fordulatra felpörgő választási kampányban ezek maradnak a kormánypárt kommunikációjának főbb elemei is.

Csakhogy ezzel azért van egy kis  baj.

Legyenek most mégoly látványosak is a lengyel-belarusz határon történtek, ezek mégiscsak egy magyar háztartás számára távoli, már-már egzotikus helyszínen zajlanak (Vajon hányan jártak honfitársaink közül a białystoki erdőben?), korántsem ütnek annyira kampányszempontból, mint amikor 2015-ben valóban a lakásunk küszöbénél táboroztak a menekültek a Keleti Pályaudvaron.

Ráadásul ez a kommunikációs lufi könnyen kipukkadhat: egyrészt Lukasenka akkor vet véget neki, amikor akar (vagy amikor moszkvai főnöke így rendelkezik), másrészt itt a tél, és ilyenkor eleve sokkal kevesebben kelnek útra. Ha pedig eltűnnek a híradókból a lengyel határkerítést áttörni próbáló menekültek képei, nehéz lesz fenntartani a „Soros menekültjei által ostromlott magyar és lengyel erőd” képét, hiszen saját déli határainkon egyelőre nincs meg az ehhez szükséges számú kritikus tömeg.

Akinek ki sem mondjuk a nevét

A rezsivel szerintem hasonló a helyzet. Bár Németh Szilárd alelnök „Márki-Zay Péter a rezsidémon”-ja valóban innováció (olyannyira, hogy a „démon” nevét valami ősi rituálé parancsát követve sokan a szájukra sem vették a felszólalók közül, csak körülírták, kit is gyaláznak éppen), de a „nálunk olcsó a gáz és a villany, máshol meg nem” szintén nem tűnik kommunikációs csodaszernek. Már csak azért sem, mert ehhez azért az elmúlt években volt ideje hozzászólni mindenkinek.

Harmadiknak marad a „béna, inkompetens, amorális ellenzék”, és valljuk be, ebben azért még lehet muníció, ha sikerül belefutni pár olyan pofonba a következő hónapokban, mint egy-egy ellenzéki városházi koalíció széthullása, vagy éppen a budapesti városháza eladásának híre körüli bénázás, akkor erre apellálhat a Fidesz a bizonytalanok között. De azért sok új már ebben sincs és a közvéleménykutatási adatokat látva egyelőre legalábbis kérdéses a hatékonysága.

Ja, és ott van még a „tíz év alatt utolérjük az (általunk egyébként folyamatosan lesajnált) Nyugatot” – ezt konkrétan a rendszerváltás óta hallja már a polgár

és csak arra jó, hogy megkeseredjen a szájában a német szupermarketben vett olcsó dobozos sör. Egyelőre tehát semmi új. Pedig lassan tényleg válaszolnia kellene a Fidesznek néhány kényelmetlen kérdésre, ha nyerni akar. Persze az is lehet, hogy valóban arról van szó, amit Kovács Péter XV. kerületi fideszes polgármester mondott: még meg kell várni, hogy a Fidesz központ megmondja, mik lesznek a válaszok a kellemetlen kérdésekre. Nagyon sok idejük azért már nincs gondolkodni.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!