Cartagena, ahol a dugás mindenütt ott van a levegőben

Szerző: Kömlődi Ferenc
2021.11.01. 08:35

Bő egy év után mentem vissza az élettel teli karib-tengeri városba. Peregnek a karnevál képei, pogány ünnepnapok között látogatok el a Szent Inkvizíció profán palotájába, miközben az újságok a negyedik hullámmal riogatnak, de Cartagena mulatni, s nem gyászolni akar. Szerelem a koronavírus idején, második évad, hatodik rész.

Cartagena, ahol a dugás mindenütt ott van a levegőben

Október 14-én, csütörtök délután érkeztem a Karib-tenger partján épült Cartagenába, Bolivar megye egymilliós fővárosába. A repülőgépen elszunyókáltam, és annyira rövid ideig tartott, hogy leszállóban elsőre azt hittem: ez még csak Barranquilla, de túl alacsonyan száll a gép, és miért közelítene ennyire Barranquillához, ha nem oda megy? Aztán felébredtem, landoltunk, a csomagom gyorsan meglett, taxit is hamar találtam, és a fülledt forróságban negyedóra alatt az óváros melletti, a külvilágtól még falakkal elzárt bohémnegyedben (a világ egyik legtrendibb negyedében), Getsemaniban voltam.

Egy év és négy hónap után újra a Hostal Casa de las Americasban, Daviddal – szállásadómmal, akivel tavaly júniusi távozásom óta folyamatosan chateltünk – és öccsével, Heribertoval régi barátokként öleltük meg egymást. Gyors szóváltás: David felesége, Señora Maty nem tudni, mikor jön vissza Bogotából, mert egy koronavírusos unokatestvérre vigyáz; unokája, Alessandro 2020 október elején visszarepült az apjához Bernbe, jól van. David most egyedül, Heriberto és az egyik nővére szerencsére folyamatosan besegít. Egyre több a vendég, rengeteg a munka, mindig patyolat a tisztaság.

Az utca nagy túlélője.

Az utca nagy túlélője.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Az utca macskáiból csak egy maradt meg, a nagy fehér, aki a szemközti házból nyávogott rám. David tudta, hogy a macskám, Benzli bácsi elment márciusban, Leóról gyorsan mutattam friss képeket, majd elfoglaltam régi-új szobámat, ahol a kilencvenkilenc napból kb. kilencvenet kijárási tilalomban töltöttem tavaly. De ez már a múlt,

Cartagena úgy tűnik, túlesett a járvány nehezén, és ha az emberek kisebbik része nem járna maszkban, az égadta világon senki nem gondolna a Covid-19-re.

Hamarosan – még aznap este – konstatáltam: tényleg minden meg-, azaz visszaváltozott, a dolgok ismét (majdnem) alapértelmezett állapotukban vannak: megint folyamatos a karnevál.

Mi történt Cartagenában?

Cartagenában találkoztam egy ősrégi barátommal (a bölcsészkaron voltunk még évfolyamtársak), Dinivel; most a Santiago de Chilei magyar nagykövetségen dolgozik, előre megbeszéltük, hogy feljön egy hétre, amikor ott leszek, a szilvesztert meg együtt töltjük majd Santiagoban. Pár órával előttem érkezett, az órát is vissza kellett tologatnia, mert ott kettővel előrébb járnak. Először járt Cartagenában, és a város őt is ugyanúgy beszippantotta, mint engem bármikor –

leírhatatlan az ódon falak közötti karibi feeling, latin dallamok és buja ütemek különös mixe, a vég nélküli parti, a karneváli forgatag, a nyüzsgés, a tarka és multikulti utcakép, a mindenhonnan szóló zene, az összes érzékszervet átjáró táncütemek, magaskultúra és street art találkozása,

nincs menekvés előlük, de ki akar egyáltalán menekülni? Édesek és könnyedek az érzetek, elillanók a leheletek, lágyak, de szenvedélyesek a csókok, óriási a hangzavar, a muzsika hangjai kikezdik és reptetik testet-lelket, kaotikus és mégis rendezett az egész.

Nyüzsgés este.

Nyüzsgés este.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Ez Cartagena de Indias, a gyarmati idők gyöngyszeme, Kolumbia elsőszámú turisztikai célpontja, és köszöni jól van, mámoros és dekadens, feléledt a pandémia alatti tetszhalálból, utcái megint megteltek, lakói megállás nélkül ünnepelnek, köszöntik az életet és a megújulást. Látszatra mindenképpen, mert kint, a falakon túl egy másik város kezdődik, ahova utazó nem jut el, nincs is miért, és egyre kijjebb haladva, egyre szegényebbek a negyedek, nagyobb a nyomor és a bűnözés, felvillan Latin-Amerika másik, kevésbé csalogató – taszító – arca.

A Ciudad Amuralladát járva hatalmasakat mozizom, rendre beugranak a kijárási tilalom alatti utcaképek, az életidegen üresség és a csend, felocsúdva viszont mindig konstatálom, hogy a halott terek valódi élettel teltek meg,

lovaskocsiban ücsörögnek az alapjáraton hangos gringó turisták, mellettük helyi rapper-csapatok bandukolnak, s dinamikusan kántálják nekik a tutit.

Utcarészlet.

Utcarészlet.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A városalapító Pedro de Heredia szobra alatt ugyanúgy ácsorognak a kurvák, mint a járvány előtt, a rendőrök folyamatosan igazoltatják, motozzák őket, cuccot keresnek, de nem találnak náluk. A csajok továbbállnak a környező utcák valamelyik bárja, diszkója felé, itatják, lehúzzák a turistákat, a rengeteg visszaszivárgott amerikait. Teszik a dolgukat, aztán visszatérnek a főtérre, s előbb-utóbb valakivel elmennek egy numerára Getsemani egyik lepusztult hoszteljébe. Vagy nem, s napokig elácsorognak ügyfél nélkül.

Hajnal felé csendesedik a tér.

Hajnal felé csendesedik a tér.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Mindegyik vár valamire, pénzes lovagra, aki kihúzza a mókuskerékből, segíti a gyerekeket, és aki persze soha nem jön el, vagy ha mégis, csak egy röpke numerára, kéjes szopatásra. Kettes, hármas, négyes csoportokban jönnek, malackafejek és bombatestek, kövérkések és „a” seggek – igen, ez Latin-Amerika –, fehérek, mulattok, feketék, hétvégi beugrók Medellinből és Barranquillából, és persze a kihagyhatatlan venezuelaiak. A helyiek sötétebb bőrűek az átlag-kolumbiaiaknál, a hófehér szépségek, ha pont vannak, sanszos, hogy az ország más részéről, vagy Venezuelából érkeztek.

Cartagenában a kurvák négyszer-ötször drágábbak, mint Bogotában vagy Medellinben, és a városról iszonyat nehéz szexizmus nélkül írni, mert a dugás annyira ott van mindenütt a levegőben.

Heriberto figyelmeztetett, hogy több a kéregető – megtapasztaltuk – és a venezuelai menekült is. Három csaj rögtön mondta, hogy éhes, adjunk kétezer pesót (kb. száznyolcvan forintot), mert venezuelaiak. Mások csak annyit nyögnek ki, hogy venezuelaiak, és tartják a kezüket.

A pokoli esőben a tolvajok inkább nem jöttek utánam

Most pont esős szezon van, irdatlan a hőség, magas a páratartalom, aztán elkezd ömleni az eső.  A második éjjel majdnem pórul jártam miatta. Dini korábban hazament, én még maradtam az óvárosban, jártam a köröket, távolra keveredtem, elkezdett csöpögni az eső, majd egyik pillanatról a másikra, csodás és ijesztő villámfény mellett ránk szakadt az ég. Félóra alatt leesett vagy harminc-negyven centi víz, az életben nem láttam még ekkora trópusi vihart, az emberek kapualjról kapualjra araszoltak,

a szállás húsz percre volt – ki kell várnom a végét, gondoltam, de olyan reménytelenül szakadt, hogy vég nélkülinek tűnt, s közben éreztem: baj lehet.

A sokadik kapualjban három pofa mellé álltam, aztán jött még kettő, mindegyik átlag karibi arc volt. Az újonnan érkezettek úgy álltak be, hogy beszorítottak az egyik sarokba, kb. két perc után az egyik megkérdezte, hogy honnan jöttem, de válaszra sem várva, mindketten gyorsan a nadrágzsebekben lévő kezeim felé nyúltak (az egyikkel az útlevelet, a másikkal az iPhone-t fogtam, de még Revolut-kártya is volt nálam). Gondolkozás nélkül beleugrottam a vízbe, és futni kezdtem, komikus látvány lehettem. Éreztem, hogy a pokoli esőben nem jönnek utánam. Nem is jöttek, és szerencsém volt, mert nem lehettek profik, nem szegeztek kést a hasamnak, és azért is, mert nem dermedtem le, hanem reflexből, abszolút ösztönösen cselekedtem.

Esőben az óratorony.

Esőben az óratorony.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Ha nincs özönvíz, nyilván nem kerülök ilyen helyzetbe – a taxik nem közlekedtek már, autóknak híre-hamva, és a cartagenai rendőrökről köztudott, hogy vihar idején behúzódnak ők is, mert nem szeretnek megázni. Minden körülmény adott volt a rabláshoz, és még mielőtt a mindig rettegők, a soha nem utazók, de mindent tudók elégedetten csettintenének, hogy lám-lám; vagy önigazolást látva újabb tíz évig kihagynák Kolumbiát, szóval ők azért jobb, ha tudják, hogy ilyen helyzet bárhol és bármikor adódhat: akár Budapesten is, észak-amerikai nagyvárosokban meg pláne.

Húsz perc helyett fél óráig tartott a hazaút, mire – helyenként közel félméteres vizeken átgázolva, teljesen elázva – hazaértem. „Nem is szárazon, de megúsztam” – poénkodtunk másnap Dinivel. Ezen kívül csak egyszer kerültem – inkább szórakoztató, mint – kellemetlen helyzetbe. Egyik éjjel az emblematikus óratorony (a világ öt leghíresebb óratornyának egyike, Cartagena jelképe) előtti nyüzsiben egy rosszarcú hülyegyerek az arcánál is rosszabb angolsággal rám ordít: „what the fuck are you looking for?!” „Looking for you, baby” – válaszoltam, és az öt perccel korábban vásárolt teli kólásüveggel hatalmasat csaptam a zsebeim körül matató kezére, aztán továbbsétáltam. De ez tényleg csak szórakoztató anekdota, nem több.

A koloniális építészet remekei.

A koloniális építészet remekei.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Hátbotzongató időutazás az Inkvizíció palotája

A modern és kortárs művészeti múzeumot most kihagytam, kétszer láttam már, annyi elég volt, a bogotái Botero különben is jobb. A Café del Marba, 2015-höz és 2020-hoz hasonlóan, megint nem jutottam el, az Inkvizíció palotájába viszont igen, meg is csodáltuk a csak rövid ideig üzemeltetett guillotine-t, illetve az ilyen téren végtelenül szörnyű emberi lelemény más elmés példáit – mindent persze Isten és a kereszt jegyében. Talán már akkor is Isten, haza, család volt a titkos mantra, és a szexista eretnekek Isten, fasza, családot krákogva mentek máglyára. Talán.

Nincs bajom a vallásokkal, a buddhizmussal szimpatizálok is, a katolicizmus Ferenc pápával fémjelzett latinamerikai változatában szintén megtalálom a vonzó pontokat. Az elkövetett gazságokat, az őslakók kiirtását és erőszakos megtérítését, a keresztesháborúkat, boszorkányüldözéseket, bigott baromságokat, a nők saját testük feletti önrendelkezési jogának abortusszal kapcsolatos semmibe vételét viszont nem felejtem el. Meg az olyan oximoronokat sem, hogy Szent Inkvizíció. Micsoda?! Ha nem szimpatizáltam a szomszéddal, névtelenül feljelenthettem, mondván, hogy valamelyik ördögöt imádja, dug is vele, a sok kínzásra úgyis bevallott mindent, én meg dörzsölhettem a tenyerem, mert lám-lám, segítettem leleplezni a gonoszt, közelebb kerültünk Isten birodalmához.

Halleluja meg az apja fasza, ezt neked, Szent Inkvizíció! De szerencsére jött Voltaire és a Felvilágosodás (az összes mai bigott rémálma), egyház és állam végérvényesen szétválasztatott, minden a helyére került, és ennek így is kell lennie.

Egy magányos guillotine.

Egy magányos guillotine.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Mondjanak bármit a politikailag igen korrekték, hasonló szekularizációs folyamat az iszlámra szintén ráférne, Cartagenában meg akad épp elég gyönyörű kolumbiai és venezuelai nő ahhoz, hogy ne a biztos hatalmas szerszámú Lucifert válasszuk helyette. A helytörténetivel összekapcsolt inkvizíció múzeum mindenesetre csillagos ötös, hátborzongató időutazás a lélek azon mély bugyraiba, amelyeket legjobb lenne, ha sosem ismernénk meg.

Ez a város különben sem erről szól, ez a város az élet ünnepe. Imádok elveszni az óváros koloniális palotái között, összetéveszteni a színpompás utcákat, nem találni a híres Cevicheriát (amiről Anthony Bourdain is írt), a hőségtől rogyadozva megpihenni és hibátlan Michael Jackson-imitátorokon vagy helyi termékenységi rítustáncot lejtő csoportokon bambulni Getsemani főterén, a Szentháromság téren; szalszára és helyi muzsikákra táncoló csoportokhoz csapódni az oly sokat látott Pedro de Heredia szobor közelében.

Egy remek paella a Getsemani's Gardenben.

Egy remek paella a Getsemani's Gardenben.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Kedvenc éttermemet, a Getsemani’s Gardent viszont azonnal megtaláltam, Kevin, David, a katalán főnök (sajnos pocsék most a Barça, bukó lesz a clasico, nyugtáztuk mindketten) és a lányok régi ismerősként üdvözöltek. A kijárási tilalom alatt legtöbbször tőlük rendeltem. Konyhájuk ugyanolyan hibátlan, mint volt – a tavalyról ismert perui halas, perui polipos, parmezános-pesztós polipos mellett kínálnak már maracuyás helyi cevichét is, paellából van kókusztejes karibi és több spanyol változat, de nemcsak a hal- és tengergyümölcs-felhozatal tökéletes, mert ettem náluk humuszt is reggelire. Katalán kenyérrel, és kolumbia mércével, a kenyér is elfogadható volt. Meg persze patacon, a sült sósbanán, minden karibi hal- és tengeri étel obligát köreteinek egyike, de ha csak egy van, akkor tuti az, ha kettő, lehet kókusztejes rizs is (vigyázat, az enyhén édes).

Közben megtudtam, hogy mit tegyünk ahhoz, ha fel akarunk bosszantani egy kolumbiait. Négy pontban, fontossági sorrendben: kezdjünk bele egy Pablo Escobarról szóló beszélgetésbe, mondjuk azt, hogy nem táncolunk, a helyes Colombia helyett folyamatosan Columbiát használjunk, és kérdezzük meg, hogy nincs-e kokain.

Magyarországon Kolumbia (azaz Colombia) kapcsán még mindig sokan automatikusan az 1993-ban megölt Escobar nevét böfögik fel, és a nyolcvanas-kilencvenes évekre asszociálnak. Ugyanők viszont vérig lennének sértve, ha a tájékozatlan és időkapszulában ragadt külföldi Magyarországról esetleg Kádár Jánosra képzettársítana. A triviális igazság az, hogy az idő sem itt, sem ott nem állt meg, ezért mindkét kép nonszensz. Egyébként másfél hónap kolumbiai barangolás után, Cartagenában kínálgattak először kólával.

Néhány ismerős (de tényleg csak néhány) arca ugrik most be – amikor mondtam, hogy sokat leszek Kolumbiában, széles vigyorral jegyezték meg: aha, kóla, ha kimennék, iszonyat szétszívnám magam fillérekért, aztán meg becsajoznék.

Persze, mert spanyol nyelvtudás és ismeretség nélkül nyilván azonnal megtalálnád, kit kell keresni, és rögtön a legtökéletesebb minőséget kapnád (amit egyébként manapság nem is itt, hanem Peruban állítanak elő), mert véletlenül sem vernének át. Mindezt egy olyan országban, ahol szinte mindenki annak ellenére is rühelli, végtelenül unja a drogos asszociációkat, hogy a gazdaság és politika jelentős része ezeregy szállal kapcsolódik a kokain-bizniszhez (amiről itt írtam).

Palenqueras, a híres népviseletükben.

Palenqueras, a híres népviseletükben.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Embervadászat után

Nem vágytam különösebben rá, de még Cartagenában utolért a kolumbia nagypolitika: október huszonharmadikán amerikai és brit hírszerzők segítségével elfogták az ország legkeresettebb drogbáróját, az Otoniel néven ismert, 1970-es születésű Dario Antonio Usugát, a mára hatalmát vesztett, de még mindig jelentős szervezetnek számító Öböl-klán rettegett főnökét, és a hatóságok el is indították az Egyesült Államok felé történő kiadatási procedúrát.

Sokan, különösen az áldozatok családjai tiltakoznak, jogcím sincs feltétlenül rá, plusz az USA-ban „csak” drogkereskedés miatt állítanák bíróság elé, így akár tizenöt évvel is megúszhatja, a fénykorában paramilitáris alakulatokat is irányító, szélsőbaloldali EPL-gerillából gondolkodás nélkül széljobb (AUC) kivégzőosztagossá váltó Otoniel itt viszont többszörös gyilkosság, stb. miatt garantáltan nem jönne ki élve a rács mögül. Az amerikai kormány 2017-ben ötmillió dollárt tűzött ki az informátoroknak az élete nagy részét illegalitásban töltő Otoniel fejére. A kolumbiaiak 2012, az akkor még nem Nobel-békedíjas Juan Manuel Santos első elnöksége alatt indították meg a drogbáró elfogását célzó Agamemnon-hadműveletet, az ország legnagyobb embervadászatát Pablo Escobar 1991-es emlékezetes szökése óta.

Október 25-én a bő félmilliós Santa Marta idilli karibi halászfalu-külvárosába, az ötezres Tagangába utaztam.

NYITÓKÉP: Éjszakai élet Cartagena-ban. FOTÓ: Kömlődi Ferenc

Kömlődi Ferenc
Kömlődi Ferenc állandó szerző

Jövőkutató, mesterségesintelligencia-evangelista, író, képalkotó, világutazó, macskaimádó, született gourmand.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.