Miért teljesen értelmetlen a munkád, ha irodalomtanár vagy?

Egy elhibázott tanterven rendszerint már csak az oktató személye segíthet, a magyartanárok elé azonban már-már leküzdhetetlen akadályokat gördít a rendszer.

Az irodalom a tantárgyak szerencsétlen Oidipusz királya: időt és energiát nem kímélve éri el pontosan az ellenkezőjét annak, mint amit szeretne.

Áhított célja alapvetően kettős. Egyrészt a történelem mellett ez az a tárgy, ami a magyarságtudatot igyekszik erősíteni a diákokban, másrészt magas szintű kultúrafogyasztásra – azon belül is legnagyobbrészt az írott kultúra fogyasztására – szeretné bátorítani őket. Az elsőben talán még vannak is eredményei, ennek kapcsán azonban egészen más jellegű kérdések merülnek fel. Minthogy azonban téma a maga jogán is bőven kiérdemel egy önálló elemzést, itt és most csak a kulturális misszió bukásával foglalkozom.

Hogy tényleg bukásról beszélünk, az természetesen nem kérdés: az iskolapad elhagyása után a diákok zöme gyakorlatilag soha nem vesz könyvet önszántából a kezébe,

és ha mégis, akkor garantáltan nem a kanonizált irodalmat, amit már régen meggyűlölt. Ez szomorú, mert az olvasásnak tényleg vannak előnyei: Erősíti a nyelvi kifejezőkészséget, növeli a szókincset és az empátiát, tornáztatja az agyat és balzsam a léleknek.

A kudarcot négy fő okra vezetem vissza:

1. a diákok lelkivilágától elszakadt elitista tananyagra;
2. az értelmiségi lét totális félreértésére;
3. az alkalmazott módszerek nyers nyomulósságára;
4. és a szórakoztatóipari konkurensek teljes figyelmen kívül hagyására.

Miért ne élvezhetnénk az olvasmányokat?

A tananyaggal az a probléma, hogy túlzottan az átlagos diák szintje fölé lő. A magam részéről például úgy érzem, hogy rengeteg kötelező olvasmányra csak most, a húszas éveim elején kezdek megérni. Persze most már mindegy, úgyis évekkel ezelőtt elspoilerezték az összeset… Talán a Pál utcai fiúk az egyetlen könyv, ami nem képezte közutálat tárgyát az iskolámban, és amit az osztályom nagyobb része el is olvasott, a többi azonban alighanem pusztán a döntéshozók sznobériájának lenyomata a tanterven.

Az elképzelés, miszerint a kilencedikesek áhítattal olvassák majd az Odüsszeiát és az Antigoné szövegkönyvét, egy gyönyörű, ámde végtelenül naiv ötlet.

(Különben is, mi értelme van egyáltalán egy dráma szövegkönyvét elolvasni?! Nem is olvasásra írták.) Előrébb lennénk, ha olyan könyveket olvastatnánk, amit ténylegesen kézbe is vesznek a diákok, és ne adj’ Isten még talán élvezik is, és ha minél több könyv közül választhatnának, minthogy egyetlen mű sem felelhet meg egyszerre mindenki ízlésének. Ezen a ponton ragadnám meg továbbá a lehetőséget, hogy jelezzem: ha Rick Riordantől Percy Jacksont vagy Mark Lawrence-től a Tövisek Hercegét olvasod, az is olvasás, annak minden gyönyörével és jótékony hatásával együtt! Hogy oktatási rendszerünk és működtetői miért nem veszik könyvszámba ezeket? Úgy tűnik azért, mert a magaskultúra fogyasztását nézik be az értelmiségi lét lényegének – tévesen.

Az értelmiségi lét központi eleme nem a fogyasztott kultúra milyensége, hanem a kritikus gondolkodásmód, a fejlett vitakultúra, a tágabb környezet iránt érzett felelősség, a szociális érzékenység és empátia, valamint a rendszeresen gyakorolt önreflexió.

És – a nagy erővonalakat tekintve – ezeknek a szintje fogja meghatározni a kultúrához fűződő viszonyt is. A folyamat úgy működik, hogy ezeket kell erősíteni, és egyszer csak azt vesszük majd észre, hogy a hülyegyerek végre elkezd szekunder szégyenérzetet érezni egy tévés tojáskvíz vagy ByeAlex ripacs álgengszterkedése láttán, és az élmény hatására megtanulja értékelni Ady Endre országostorzó költészetét. Fordítva nem fog működni.

Mondjuk ehhez gyakorlatilag az alapjaitól kéne újragondolni az egész oktatási filozófiánkat. Kezdetnek például jó lenne egy kevésbé a sziszifuszi tényadatokra, és sokkal inkább a mélyebb összefüggésekre koncentráló történelemoktatás, egy erősen gyakorlatorientált vitakultúra-óra, és mondjuk az olyan szűk rétegek által továbbvitt természettudományos tárgyak, mint a kémia, biológia és fizika háttérbe szorítása a demokráciásdihoz elengedhetetlen társadalomtudományok javára, mint amilyen a közgazdaságtan, a szociológia, és a politológia.

Tényadatok helyett katarzis

A harmadik problémám a tanítás módja. Pontosabban fogalmazva, a tanítás ténye. Van egy fontos törésvonal ugyanis a tantárgyak között. A matematika, a fizika, a kémia közvetett módon is eljuttatja az embereket a boldogsághoz, míg a történelem, a filozófia és az irodalom csak közvetlen módon. Az előbbiek szakavatott művelői az anyagra hatnak, amely aztán visszahat a többi emberre. (Például építenek egy házat; összeszerelnek egy autót; meggyógyítanak, ha beteg vagyok,; vagy methet kotyvasztanak a sivatagban.) Persze ezek is eljuttathatnak közvetlenül a boldogsághoz, ha örömömet lelem a nehéz feladatok megoldásában vagy a kísérletezgetésben, de ha mégsem, akkor sem hiábavaló a dolog.

Az utóbbi csoportba tartozók azonban, néhány marginális esetet leszámítva, semmi ilyesmit nem tudnak. Röviden és tömören: azért csináljuk őket, mert szeretjük csinálni. Mert izgatja a fantáziánkat, hogyan jutott el ide a világ, hogyan éltek az emberek a múltban; mert értékeljük a szépséget és szeretünk katarzist átélni; mert szeretünk végeláthatatlan töprengeni bonyolult kérdéseken. Erővel megtanítani ezeket, kiölve belőlük minden izgalmat és szórakozást haszontalan hülyeség. Úgy vélem, hogy a megfelelő attitűd kialakítása után elég lenne csak bemutatni a különböző műveket, mindenfajta számonkérés nélkül – különös tekintettel a lélekölően száraz életrajzi adatokra.

Ami most megy, az inkább elidegenít, mintsem megszerettet, és nem arra van szükségem, hogy névről tudjam, kik után epedt József Attila, hanem hogy a soraival vigasztaljon és megrettentsen; nem arra, hogy tudjam, pontosan hol bolyongott a fiatal Petőfi, hanem hogy feltüzeljen a gyávaságból, és tettre sarkalljon.

A vádirat utolsó pontja pedig az, hogy a könyveket lehagyja a világ. A sorozatok, a videójátékok és a VR ingergazdagsága olyan szintre emeli az ifjú agyak ingerküszöbét, amit az írott szöveg már aligha képes megugrani. Bár a probléma egyre csak rosszabb lesz, az illetékeseknek nemhogy a világon semmilyen válaszuk nincs rá, de mintha Prof. Dr. Kásler Miklós még a kérdést sem fogta volna fel. A legalább részleges megoldást én a slow life és a minimalista áramlatok ellentámadásában látom.

Egyrészt világosan el kellene magyarázni a diákoknak a probléma lényegét, másrészt a viselkedéstudományt segítségül hívva használható eszközöket kellene adnunk a kezükbe a gépek kordában tartásához. Mindezt persze csak azután, hogy ugyanezt megtettük a tanárszakos hallgatókkal is, hisz enélkül minden törekvés hiteltelen maradna. Különben is:

jólesne már egy hasonló gesztus attól a tanártársadalomtól, amely folyamatosan a magáénál kiválóbb teljesítményt követel meg minden diákjától.