Mi az, amit eddig megtanultunk a távoktatásból, és mi az, amit még mindig nem?

Bárány Balázs

Szerző:
Bárány Balázs

2020.04.23. 18:48

A tanároknak most kell megtanulni az értékelés elengedését vagy legalább a lazább kezelését. Ha ezt sikerül továbbvinni a járvány utáni időkre, akkor nyert ügyünk van.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Hatodik hete, hogy a koronavírus-járvány miatt a magyar oktatásügy átállt az úgynevezett „digitális távoktatásra”. Szívesen elidőznék eme nyelvi förmedvény felett egy darabig (például miért nem csak „távoktatás” így egyszerűen, vagy miért „digitális”, miért nem „internetalapú” vagy „virtuális”? stb.), de nem teszem, mert vannak ezzel kapcsolatban égetőbb kérdések is.

Most már biztosan látható, hogy nagymértékű leszakadás lesz a különböző anyagi és családi háttérrel rendelkező tanulócsoportok között. Mindemellett jelen helyzetben is feszíti a tanárokat és a diákokat az értékelés kényszere (lásd: érettségi). Ezekkel együtt, vagy ezek ellenére, ősszel bevezetik a legújabb Nemzeti Alaptantervet. És ne menjünk el amellett sem, hogy a járvány idején a leginkább alulfizetett rétegek viszik a hátukon az országot. Vegyük hát alaposabban szemügyre mindezt!

Leszakadások és lemaradások

Lannert Judit oktatáskutató a minap arról beszélt, hogy a tanulók ötöde nem látható a távoktatás rendszerében: nem reagálnak a tanároknak, nem tudják elérni az e-tananyagot, így a tanárok értékelni sem tudják őket (ennek veszélyeiről már mi is írtunk korábban itt és itt).

Úgy látszik, hogy többről van itt szó egyszerű „döccenőnél”. E kifejezést Maruzsa Zoltán köznevelési államtitkár használta a távoktatás bevezetése idején,

amikor felvázolta annak a lehetőségét, hogy az oktatás folyhat akár telefonon vagy levélben is. Ez utóbbi metódusokról azonban azóta se hallani, holott – jobb híján – ez lenne az útja annak, hogy a digitális távoktatás hatósugarán kívül rekedt diákokat elérjék.

Ezeknek a tanulóknak rengeteg pótolnivalójuk lesz ősszel – a legrosszabb esetben akár évismétlés is szóba kerülhet. Már a „normál” környezetben élő diákok számára is, akik a „döccenőt” könnyebben vették, komoly kihívást jelent napról napra önállóan követni a történéseket – például ott, ahol a testvéreknek osztozniuk kell a számítógépen. Különösen kritikus az első osztályosok helyzete, ahol még az írás-olvasás-számolás alapjait tanulják, ahogyan a negyedikesek is ősztől ötödikesként egy teljesen új tanulási és elvárási környezetbe fognak csöppenni.

A nyolcadikosok helyzete szintén érdekes. Az új tanévet ők már a középiskolában kezdik, gyakorlatilag hat hónapnyi iskolai tanulás kiesésével. Köztudott ugyanis, hogy a felvételi vizsgák után a nyolcadikosokkal nehéz az iskolában mit kezdeni: a féléves hajrá után eredményeik általában visszaesnek, mert az év végi bizonyítvány már nemigen számít a továbbtanulásnál. És ne feledjük azt sem, hogy milyen esetleges érzelmi űrt hagynak maguk után az elmaradt ballagási ünnepségek. Történtek kísérletek e-ballagások rendezésére, de ez azt hiszem, ugyanaz a kategória, mint az e-kocsmázás: pont a lényege vész el az élménynek.

Mit tanulni vs. hogyan tanulni

Maruzsa államtitkár azt is kifejtette, hogy az idén módosított Nemzeti Alaptanterv bevezetését nem halasztják el. Véleményem szerint ennek hatása a 2020/2021-es tanévben nemigen lesz észrevehető, hiszen a fent leírt lemaradásokat nyilvánvalóan szeptembertől kell majd bepótolni.

Ahelyett, hogy az oktatásirányítás egy speciális, ismétlésre és felzárkóztatásra koncentráló tanterv elkészítését kérné az iskoláktól, inkább továbbra is a NAT 2020-ra fókuszál – holott épp most szakadunk el a tanterviségtől.

A megszokott, nappali rendszerű oktatásban alkalmazott tanmenetek eddig is nehezen voltak kivitelezhetőek, a távoktatás keretein belül pedig minden józanul gondolkodó pedagógus belátta, hogy szelektálnia kell. Egyrészt el kell hagynia azokat a tananyagrészeket, amelyeket ezen körülmények között nem lehet átadni, a maradékot pedig úgy kell adagolnia, hogy az ne okozzon túlterhelést a diákok számára.

A fenti kényszerhelyzet és az arra adott megoldások bizonyítják, hogy nem az a fontos, hogy mit tanítunk a diákoknak, hanem az, hogy hogyan. Ungár Péter LMP-s országgyűlési képviselő (az Azonnali többségi tulajdonosa) legutóbbi írásában ezt a kérdést feszegette, továbbá szót emelt a tanulói vitakultúra fejlesztéséért is. Ez utóbbi szerintem elkerülhetetlen a készségek fejlesztése nélkül.

A magyar oktatásügy azonban mindig is tananyagfetisiszta volt.

A 90-es és 2000-es évek tantervreformjai számára is a tananyag volt a fókuszban. Ez alól csak a 2003-as NAT jelent kivételt, ami azonban átesett a ló túloldalára, abban a tekintetben, hogy a szabályozást szinte teljesen elengedte. Szomorú, hogy 2020-ban a másik végletbe csúsztunk át, ami mutatja, hogy mennyire csak szélsőségekben képesek gondolkodni az oktatásirányításban.

A mit vs. hogyan vitája persze nem csak nálunk jellemző: az iskola 21. századi kihívásairól nemzetközi szinten is viták zajlanak. Érdekes, hogy ebből a szempontból mind a liberális, mind a konzervatív megközelítés a „hogyan”-ra koncentrál. Lássunk két példát!

1. Itthon is nagy sikert arattak Sir Ken Robinson TED-előadásai, melyek fő tétele, hogy az iskola aláássa a kreativitást, elnyomja az egyéniségeket, és hogy gondoljuk újra ezt az ipari forradalom kihívásaira létrehozott intézményt. Robinson könyvei magyarul is elérhetőek, szellemiségük rengeteg pedagógust és oktatáskutatót inspirált olyan új módszertani szemlélet bevezetésére, mint például a „gamification” (játékosítás).

2. Robinsonnal szemben fogalmazta meg kritikáját a londoni Michaela Community School vezetője, Katharine Birbalsingh. Szerinte az ilyen típusú, úgynevezett progresszív oktatás egy hazugság, növeli a magatartásbeli problémákat, ahelyett, hogy utat mutatna a gyerekeknek, inkább bizonytalanul hagyja a őket világban. Ezzel szemben a Michaelában mégsem tananyagfetisizmus a válasz, hanem egy könnyen megtanulható, fegyelmezett magatartásra nevelő „viselkedési kódex”, amihez a gyerekek alkalmazkodni tudtak és jól érzik benne magukat. Birbalsingh és az általa vezetett intézmény komoly támadásokat kapott (főként a Guardian című laptól), azonban az iskola iránti kimagasló érdeklődés a módszer sikerét mutatja.

Nem kívánom egyik mellett sem letenni a garast, hiszen lehet, hogy más elméleteket is bevonhatnánk ebbe a vizsgálódásba. Azért választottam ezt a kettőt, mert az utóbbi időben nagy visszhangjuk volt, és akár mindkettő megfontolandó lehet. Mindegyik képes hatékony működést eredményezni, ahogyan mindkettőt félre is lehet érteni – ez pedig beláthatatlan károkat okozhat. Lecsupaszítva őket egyértelművé válik, hogy mind Robinson, mind Birbalsingh esetében a legfontosabb egy olyan bizalmi légkör kialakítása, ami nem a gyomorgörcsöt jelenti a gyerek számára az „iskola” szó hallatán.

Az értékelés kényszere

Az a bizonyos gyomorgörcs pedig leginkább az értékelésre vezethető vissza. Ez az, aminek az elengedését, vagy lazábban kezelését kell most minden pedagógusnak megtanulni. Ha pedig ennek elemeit képesek továbbvinni a járványhelyzet utáni tanévekre, akkor nyert ügyünk van.

Nyilván lesznek olyanok, akik a fentiekből a számonkérés elhagyásának javaslatát olvassák majd ki. Én azonban nem erről beszélek. A számonkérés a magyar oktatási hagyományban általában feleltetést, röpdolgozatot és témazárót jelent. Ezek gyakorlatilag a felsőoktatásból ismert szóbeli vizsgáknak, zárthelyi dolgozatoknak és szigorlatoknak a kistestvérei.

Azt, hogy a számonkérés történhet másképpen is, már régóta tudjuk – persze ez többletmunkát jelent a tanár számára.

Egy beadandót kijavítani, egy kisfilmet végignézni, egy kiselőadásra időt biztosítani mind-mind rugalmasságot igényel, s ez a jelenlegi, adminisztrációval és pluszfeladatok tömegével túlterhelt iskolai környezetben sziszifuszi munka. Az eredmény viszont nyugodtabb, motiváltabb tanulókat és változatosabb tanórákat jelent.

A megszokott ötfokozatú értékelési rendszerből már sokan megmutatták a kiutat. Jó példa erre a ClassCraft sikere vagy a magyar Hashtag School: előbbi esetében az egyre jobb eredményeket elérő tanulók egy számítógépes játék karakterének szereznek jobb és jobb felszerelést, míg az utóbbi egy olyan e-learning keretrendszer, melyben a diákok rögtön látják az elvégzett feladatért kapott pontjaikat.

Az húzódozók részéről a végső érv általában az érettségi: ott nem lehet kreatívkodni, ott bizony számot kell adni a tudásról. Természetesen nem a megszokott számonkérési módszerek ellen érvelek, bár volna mit felülvizsgálni rajtuk. Az azonban, hogy anyagrészről anyagrészre vaskos jegyzeteket kérünk a diákokon számon, amelyek vagy megmaradnak a fejükben, vagy nem, semmiképpen sem hatékony. Amihez viszont tevékenység, élmény kötődik, az a tapasztalatok és a kutatások szerint is jobban rögzül.

Az érettségin is akadnak tantárgyak, ahol bizony nem a megszokott módon kell a megszerzett tudásról számot adni (például kémiából, biológiából, fizikából kísérletet kell bemutatni, médiaismeretből projektmunka van stb.).

Az pedig, hogy az érettségi a teljes tudást méri, szintén egy mítosz, hiszen már régen nem ezt a funkciót látja el.

A 2005-ben bevezetett központi vizsga ugyanis az előző évtizedek felvételi rendszerét váltotta ki, hiszen a felsőoktatás már nem tudta kezelni a tömeges jelentkezést, ezért egyszerűen „lepasszolta” a feladatot a közoktatásnak. A főiskolai és egyetemi tanárok akkor legalább látták, hogy kiket vesznek fel, felmérhették a jelentkezők tárgyterülettel kapcsolatos tudását, leendő szakjukhoz való hozzáállását, ami segíthette a képzés megtervezését. Természetesen az a rendszer sem volt hibátlan (a tanárképzésbe például akkor sem kell kellett alkalmassági vizsga), de mindenképp személyesebb folyamat volt.

A nemzet napszámosai

Bár Vas Gereben 1853-as regényében még szélesebb rétegekre alkalmazta a kifejezést, napjainkban leginkább a pedagógustársadalmat vagy ritkábban a közalkalmazottakat szokták a „nemzet napszámosainak” nevezni. Azaz: kemény munkát végez alacsony bérért. Én hálás vagyok a nemzet összes napszámosának a munkájáért, dolgozzon akár kórházban orvosként, ápolóként, vagy bármilyen közintézményben könyvtárosként, levéltárosként, netán tanárként otthonról. Ez az a réteg ugyanis, akiknek a jelen helyzetben is be kell járnia a munkába, vagy ha home office-ba kényszerül, akkor ott 10-12 órákat kell a számítógépe előtt eltölteni ugyanakkora fizetésért.

A pedagógustársadalom jó részétől ez még plusz energiákat igényelt, hiszen a tananyagok virtuális formába öntése, a diákokkal, szülőkkel történő kapcsolattartás, az e-értekezleteken való részvétel mindenki számára új jelenség. Ha ehhez hozzávesszük, hogy egy olyan szakmáról van szó, melynek képviselői az idősebb korosztályból kerülnek ki – sőt, az utóbbi időben a nyugdíjas korúakat hívták/tartották vissza, hogy a tanárhiányt mérsékeljék – akkor láthatjuk, hogy itt tömegeknek kell otthagyni addigi komfortzónájukat.

Ezért őket senki nem tapsolja meg az ablakban állva, fizetéskiegészítést sem kapnak, helyette viszont belengették nekik a fizetés nélküli szabadságot vagy fejükre olvasták a nyakukba szakadt rengeteg szabadidőt.

Félreértés tehát ne essék, nem az egészségügyi dolgozóktól sajnálom e felsorolt erkölcsi és anyagi támogatást. Nekik ez jár, nem kérdés (ráadásul az ő helyzetüket nemcsak a járvány miatti állandó készenlét nehezíti, hanem hogy a vezetőiket a hatalom most kezdte el cserélgetni). Ami azonban az egyik oldalon üdvözlendő plusz, az a másik oldalon fájó hiányként jelentkezik.

Más közintézményi dolgozók pedig most veszítik el közalkalmazotti státuszukat, mondván, hogy sokan közülük csak bejárnak dolgozni, de ott érdemi munkát nem végeznek. Hogy kevesek rossz munkamorálja miatt miért van szükség egy egész alkalmazotti réteg kollektív büntetésére (mely alól „rejtélyes okokból” csak a Veritas Történetkutató Intézet képez kivételt), hogy ezt miért a járvány keltette zajban teszi a hatalom, azt mindenki válaszolja meg magában.

A koronavírus-járvány árnyékában létrejött kényszerhelyzet olyan kérdéseket hozott a felszínre, amelyek eddig is ott lapultak. Én itt most csak az oktatásügyre fókuszáltam. Egyrészt azért, mert több mint egy évtizedet töltöttem el benne (és úgy tűnik, hogy még fogok is), másrészt itt érzem azt, hogy most lenne lehetőség e kérdések egy részére értelmes választ adni.

Ehhez azonban egy bizalmatlanságtól mentes párbeszédre lenne szükség a hatalom birtokosai és a pedagógustársadalom között. Ezt azonban a terrorista szervezetekkel való hasonlítgatás vagy a „gyilkos” jelző dobálása nem fogja megteremteni.

A szerző történelemtanár. Olvasnál még Bárány Balázstól? Ide kattints! Vitatkoznál vele, hozzászólnál? Írj nekünk!

Bárány Balázs
Bárány Balázs az Azonnali állandó szerzője

Történész, történelemtanár.

olvass még a szerzőtől
Bárány Balázs
Bárány Balázs az Azonnali állandó szerzője

Történész, történelemtanár.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek