Így lettem hivatásos focidilettáns

Még mindig nem sikerült meggyőzni arról, miért is nem verik szét az autókat és rúgják fel a kukákat a nézők az Andrássy úton, ha nem sikerül jól a Don Giovanni bemutatója.

Történt pár héttel ezelőtt, hogy Szűcs kolléga felhívott azzal a teljesen képtelen ötlettel, hogy én legyek az, aki élőben vezeti majd az Azonnali Eb-műsorát. Ennek oka deklaráltan az volt, hogy a szerkesztőségből – saját bevallásom szerint is – én értek legkevésbé a focihoz, bár kétségtelenül erős ebben a szerkesztőségi mezőny.

Hovatovább: néha odáig ragadtatom magam, hogy egyenesen utálom ezt a sportot.

Jó, nem utálom, de azért gyerekkorom óta van bennem egyfajta irtózat a sportágtól. Leginkább ezt onnan eredeztetem, hogy a hideg kiráz mindenféle pátosztól, fanatizmustól és feltétlen rajongástól. És amúgy is, utáltam kergetni a labdát a suliban, utáltam, hogy szeretni kellett ezt az egészet pusztán azért, mert a legtöbb srác oda volt a fociért.

Ez az érzés pedig idővel átcsapott egyfajta értelmiségi ellenszenvbe, amely jelenség egyébként rögtön az első adásban téma lett. Mármint az, hogy a focit elsősorban a bunkók szeretik, ami miatt például nem annyira jellemző, hogy a Lordok Háza képviselteti magát a lelátókon. Véletlen? Aligha.

Spoiler alert: a Szotyizó végére tisztelettel beláttam, hogy ez a hozzáállás amúgy tényleg egy ócska póz. De ettől még nem szerettem meg a focit. Sem az úgynevezett futballkultúrát. Mert (ha már az ócska pózok mellett jártunk épp),

még mindig nem sikerült meggyőzni arról, miért is nem verik szét az autókat és rúgják fel a kukákat a nézők az Andrássy úton, ha nem sikerül jól a Don Giovanni bemutatója.

A komfortzónán kívüli bulikat viszont kifejezetten szeretem, szóval adottá vált a kihívás: miként lehet úgy elvezetni egy műsort, hogy ne csináljak magamból full hülyét, ugyanakkor valami olyan szülessen belőle, ami nem nagyon volt még eddig a magyar sajtóban.

A nézők/olvasók óriási szerencséjére nem egyedül vezettem a műsort, hanem két hozzáértő focidrukkerrel, mégpedig Böcskei Balázzsal és Schiffer Andrással, akik rutinos arcokként az első perctől tudták, hogy mennyire kell majd komolyan venni ezt az egészet. És hát azt hiszem, végeredményben sikerült is egy szerethetően trollkodó, de mégis kellően érdekes, szokatlan tematikájú futball-háttérműsort csinálni.

Annál is inkább, mert bár a koncepcióból nyilván kibuggyan a hahota-faktor, engem halál komolyan az izgatott leginkább, hogy végre úgy tehetek fel számomra egyáltalán nem evidens focis kérdéseket, hogy arra tényleges választ is kaphatok életnagyságú focifanoktól. Ennek persze András és Balázs valószínűleg kevésbé örült bizonyos pillanatokban, de épp ennek örvén

sikerült például megértenem az úgynevezett valódi szurkolói szubkultúra úgynevezett valódi ügyét. Mármint azt, ami zsigerből megveti a futballkapitalizmust, a „vasárnapi drukkereket”, a sportág elkurvítását, széjjelhájpolását, illetve kizsigerelését.

E problémát, ha máshonnan nem is, a különböző zenei szubkultúrák felhígulásából például jól ismerem.

A roppant revelációrohamom azonban így is kevés volt ahhoz, hogy őszinte izgalommal és érdeklődéssel üljek le bármelyik meccs elé. Pláne, hogy épp zajlik a Loki sorozat (ugyanitt: hajrá, Loki!). Szóval az eredményeknek inkább utánuk olvastam, meg persze külsős hozzáértőkkel is beszélgettem a történtekről. Mert bár rengeteg prekoncepcióm kellett revideálnom a focival kapcsolatban az utóbbi néhány hétben, továbbra sem sikerült megértenem, hogy mit lehet ennyire szeretni ezen a játékon.

Vagyis hát de. És még mindig jobb, mintha a krikett lenne ilyen népszerű. Mindemellett pedig nyilvánvaló, hogy lehet a focit úgy is szeretni, ahogy Schiffer András és Böcskei Balázs szereti. Vagy mondjuk úgy, ahogy azok a fiatal szurkolók, akiket a Városligetnél kérdeztünk. Csak hát érdemes néha félretenni a becsípődéseket.

Szóval a focit bár nem sikerült megszeretnem, baromi izgalmas volt hivatásos dilettánsként foglalkozni olyasmivel, ami egyébként olyan távol áll tőlem, mint Semjén Zsolttól a drag queen szépségversenyek. Ezzel együtt továbbra is halálbiztos vagyok abban, hogy nincs ember ezen a bolygón, aki valaha meg tudná magyarázni nekem a les szabályát, illetve annak értelmét, és szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy soha el nem múló sírógörcsöt kapok, ha a gyerekem egy nap netán azzal coming outol majd, hogy ő bizony profi focista akar lenni.