Sérült emberek, gyógyító válogatott

Böcskei Balázs

Szerző:
Böcskei Balázs

2021.06.23. 18:00

Hagyjuk, hogy ma este a válogatott gyógyítson bennünket. Aki élni, és nem csak mechanikusan lélegezni akar ebben az országban, az gondolja el, mit tett ez a válogatott ebben a mezőnyben.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A cím nem egy Kispál és a Borz-dal. Arról szól, amit nekünk, illetve a hazai futballközegnek adhat a magyar labdarúgó-válogatott.

Minden ember sérült, bár eltérő mértékben. Ahogyan abban is különbözünk, milyen módon reflektálunk sérüléseinkre. Ez az állítás leginkább a gyermekkor elakadásaira vezeti vissza az embert, azokra a traumatizált vagy ellentmondásos helyzetekre, amelyek aztán ismétlődő reakciókat hívnak életre. Reflexió híján egy életet (negatívan) elrendező mintázattá lesz.

Habár ilyen pszichológiai mélyebbre fúrások során jelentkező belátás szintjét és szükségét nem éri el, de sok egymást követő (foci)nemzedéknek kellett úgy felnőnie, hogy soha nem tudott abban hinni, hogy lehetséges másfajta magyar futballvalóság (azaz más mintázat vagy más sors). Nem állítom, hogy különösebben traumatizált helyzetbe kerültünk volna e téren, végeredményben többségünk nem dolgozott a futballban ezekben a nyomasztó időkben.

Ennek ellenére láttuk, hogy évtizedeken át olyan volt a magyar futballközeg, mint egy gyerekkori mintázatába bennragadt gyerekből lett felnőtt, aki nem lát rá saját helyzetére, így nem is tudja, hogy mit és hogyan kellene másként csinálnia. Ugyanazt csinálta a magyar foci, ugyanoda jutott. Ugyanazok az edzők jöttek, a játékoskeringőből ugyanazok a zsoldosok pottyantak ki, akik ugyanazt az eredményt hozták le. Metaforikusan szólva, ezt látták gyerekkorukban, azt ismétlik felnőttként.

Nehéz lenne megmondani, hogy mit és kit is takar az, hogy magyar futball. Edzőket és azok képzését, szertárost és adatelemzőt, játékosokat, menedzsereket és megfigyelőket, kapitalistákat, politikai hasztalanokat és haszonlesőket, sportszergyártókat és PR-ügynökségeket, egymást követő, következetesen ugyanazt az eredménytelenséget hozó MLSZ-elnököket, játékvezetőket, nézőket és ultrákat, idegenlégiósokat és külföldön játszókat, huligánokat és a vezér rajongását majmolva szombati focirajongóvá avanzsált NER-nyalkákat, Csányi Sándort, tao-t és erőnléti edzőket, stb. – ezeket mind így együtt és még megannyi mást.

Mindenesetre sok évtizednyi elakadt önkép után 2016 után immáron másodszor kerülünk abba a helyzetbe, hogy meglepetést okozhat a magyar válogatott. Lehet azon még rugózni, hogy ez mennyire köszönhető a selejtezői versenyrendszernek, a kis focis államok nyomásának, így választott UEFA-tisztségviselők pozíciószeretetének, vagy az emelt létszámnak:

Izlandnak nem a focieuró, hanem Szoboszlai lőtt gólt, Franciaországgal pedig nem a nyakkendők, hanem mi ikszeltünk.

Mint az ismert, egy-egy gyerekkori elakadás felismerése már önmagában sem könnyű. Magam abban bízok, hogy a mostanihoz hasonló helyzetekben a magyar foci közege is ráeszmél, hogy mi mindent ment félre évtizedeken át, hol rontjuk el minden szándékunk ellenére is. A felismerést pedig a változtatás követi, az elakadás meghaladása.

Ennek mikéntje nem magától értetődő, különösen egy olyan dinamikusan változó rendszer esetében, mint a futball. Nemzet- és világgazdasági iparágról beszélünk, melyben az érdekpluralizmus, a pénzügyi egyenlőtlenségek, az eltérő nemzetállami sportfinanszírozási modellek és kapacitások vagy az edzőképzések színvonala olyan komplexitást adnak, melyhez alkalmazkodni és versenyképesnek mutatkozni a félperifériáról kevéssé magától értetődő. Szemben a magánéleti döntési helyzettel, a futballvilágban abból megannyi áll elő és komplex rendszerjelleget öltenek.

Mégis – bármi is lesz a mai németek elleni meccs vége – azt gondolom, remélem vagy szeretném hinni, hogy a magyar foci a korábbi élet-, azaz sportszakmai helyzetére ismét reflektál. Látva, hogyan készül a nemzeti válogatott, szurkolva annak, amit Dárdai, Storck és stábjaik hoztak a magyar fociba,

világossá válhat, hogy magunk mögött kell hagyni az 1990-es és 2000-es évek reflexeit, szereplőit, a tudásnak már csak történetileg tekinthető valahai kompetenciákat.

Ahogyan a magyar futballújságírásnak sem referenciája már a kizárólag lakossági szempontrendszerű Nemzeti Sport – az semmilyen értelemben nem tud versenyezni az online szakmai felületekkel –, úgy elmúlt annak a kora is, hogy a válogatott „csak úgy legyen”. Korábban ahhoz szoktunk, hogy meglátjuk az Eb- vagy vb-selejtezősorsolást, és úgy érezzük magunkat, mint Mészöly Kálmán Gyárfás Tamásnál a Napkeltében.

Ehhez képest, immáron a mostani egy újabb Eb, amire felkészítve, posztokra rakva, elemeiben laikusoknak is olvasható – mivel szervezetten működő, így szabad szemmel is látható – felkészültséggel érkezett a nemzeti tizenegy.

A sérült ország sérült fociközege ma – függetlenül a végeredménytől – megkaphatja azt az esélyt, hogy azon az úton, amelyen elindult korábbi elakadásai meghaladására, most folytassa. Ha valaki csak a tao-támogatások tetejét nézi (azaz például a Puskás Akadémia, a valóságban Felcsút FC feltőkésítését), az állami, más közpolitikai területek kárára és erőforrásaira menő focitámogatásokat vagy a stadionberuházásokat, úgy soha nem fogja megérteni, hogy Rossi hogyan tud olyan alázatosan nyilatkozni egy francia meccs után.

Ahogyan azt sem, hogy miért kellett Rebrov a Fradinak, vagy hogyan tudta Fiola Attila a szezonban messze elvárás alatt szereplő Fehérvárból 30-40 méteres sprint után, jól fedezve a labdát, példás higgadtsággal padlóztatni a francia kapust. Nem tudom, hogy a magyar foci mennyire jár jó úton – ezt Csányi Sándor sem tudhatja, és ennek oka számos –, de hogy nem azt az egyhelyben járást nyomja, mint évtizedeken át, az biztos – persze ennek feltételét az adófizetők akaratukon kívül állják.

Tetszik vagy sem, a futball kultúra is. Ez utóbbit sokan vitatják antiorbánizmusuk jegyében, de anélkül, hogy hosszan érvelnék velük szemben, ha csak az Allianz stadion megvilágítására, Neuer csapatkapitányi szivárvány karszalagjára és térdelés körüli vitákra gondolunk, ha szerintük ezek egyike sem tágabb értelemben vett kulturális kérdés, akkor vagy az előbbi ügyeket, vagy a kultúra jelentését nem értik. És akkor nem beszélünk a sport társadalomformáló és konfliktuskihordó erejéről.

A lényeg tehát: hagyjuk, hogy ma este a válogatott gyógyítson bennünket.

Aki élni, és nem csak mechanikusan lélegezni akar ebben az országban, az gondolja el, mit tett ez a válogatott ebben a mezőnyben.

Aki a focin akar javítani – főleg, ha erre van lóvéja, anélkül nem fog menni –, annak pedig nálam csak jobban kell tudnia, mit kell tennie a következő időkben.

Ha kikapunk ma, akkor is nyertünk.

Ha nyertünk, akkor nagyon nyertünk.   

A szerző 2011-2012 között az NB I-es, 2008-2020 között az NB II-es játékvezetői keret tagja volt. Illetve politikai elemző, az IDEA Intézet kutatási igazgatója, főpolgármester-helyettesi tanácsadó, a cikk a magánvéleménye. Olvass még tőle az Azonnalin! Vitáznál vele? Írj!

Böcskei Balázs
Böcskei Balázs állandó szerző

Politológus, elemző, tanácsadó. Az IDEA Intézet kutatási igazgatója, a Milton Friedman Egyetem adjunktusa, az ELKH Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézet tudományos segédmunkatársa. És korábbi NBI-es, NBII-es játékvezető, a focipálya illata még mindig az orrában.

olvass még a szerzőtől
Böcskei Balázs
Böcskei Balázs állandó szerző

Politológus, elemző, tanácsadó. Az IDEA Intézet kutatási igazgatója, a Milton Friedman Egyetem adjunktusa, az ELKH Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézet tudományos segédmunkatársa. És korábbi NBI-es, NBII-es játékvezető, a focipálya illata még mindig az orrában.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek