Az ember, aki a hatvanas években megágyazott a magyar technónak

Dr. Végh Lászlónak és körének története valószínűleg a magyar underground egyik legambivalensebb története egy olyan korból, amikor a forradalom leverése utáni depresszió és experimentalizmus az avantgárd felé hajtott néhány művészt azért, hogy totál idiótát csináljanak a hatalomból. Ennek egyik eszköze pedig éppen az akkor születő elektronikus zene volt.

Általában, aki egy technóbulira gondol (vagy bármilyen elektronikus zenei bulira), jellemzően ordító négynegyedes tuc-tuc zenét, szétkészült embereket és epileptikus sokkot okozó gyorsasággal villogó stroboszkópot lát maga előtt. Kívülről nézve nem is téved nagyot az illető, de persze ez a végletes leegyszerűsítés csupán a felszín kapargatása. 

Magyarországon ugyanis a hatvanas években működő szubkulturális, avantgárd művészeti körökben, az úgynevezett második nyilvánosságban indult ez az egész. A második nyilvánosság főleg és elsősorban a szamizdatkiadványokat jelentette, olyan dolgokat, amelyekről akkoriban nem lehetett beszélni a hivatalosan engedélyezett nyilvánosságban.

– mint például a Stockhausen vagy a The Electrosonics. Az ő zenéjüket paradox módon egyébként az 1964-ben induló, a szocialista MTV-n futó Delta című ismeretterjesztő műsorban is használták főcímdalként.

Dr. Végh László (aki egyébként röntgenorvos volt) meghatározó személyisége volt a hatvanas évek magyarországi underground köreinek. A nonkonformista orvos és zeneszerző szülei lakásában és más helyeken úgynevezett informális találkozókat szervezett, ahol kísérleti zenedarabokat mutatott be, ismeretterjesztő előadásokat tartott, felolvasóesteket, vitákat rendezett.

Az összejövetelek jellege nem állt távol a házibulik hangulatától, mivel a megjelentek száma szinte minden alkalommal a rendelkezésre álló tér maximális kihasználását tette szükségessé. Az első konkrét és elektronikus zeneművek komponálásával, valamint az akcionizmus bevezetésével pedig nem kevesebbet tett, minthogy

Dr. Végh azonban nemcsak komponált, de népszerűsítette is a hivatalos kultúra kánonján kívül eső modernista, kísérleti zeneműveket, előadásokat. Beszélt róluk különböző szubkulturális terekben, összejöveteleket szervezett (melyeket ő maga egyébként soirée-knak nevezett), zenehallgatással, felolvasással, vitával, jelmezbállal vagy más performatív programmal, jellemzően magánlakásokban.

Rave-be érve

Hogy mindez mennyire cseng egybe a rave eseményekkel bizonyos tekintetben, arról az RTL klub néhány évvel ezelőtt riportjában Kisfaludy András mesélt. Történetesen egy olyan esetet említ, mikor az egyik ilyen heppeningre Végh doktor roppant fáradtan és demotiváltan érkezett, majd

Magától értetődő, hogy a heppeningek és a rave-ek összehasonlítása némileg sántít, hiszen a heppeningeknek, vagy soirée-knak teljesen más jellege és intellektuális töltete volt. Figyelembe véve azonban az elektronikus zene, illetve a szubkultúra alakulását, alighanem nyugodtan megállapítható a kontinuitás, melynek a következő nagy fordulópontja a ma ismert technó, illetve house bulik irányába a rendszerváltás környékén, illetve után történt Király Tamás divattervező első acid bulijával, a Bernathy család tevékenységével, illetve Kömlődi Ferenc munkásságával.

Olyannyira, hogy

Ma ez a filozófia világosan a ravekultúrában teljesedik ki, ahol ugyanígy az esemény áll a középpontban, ahol elektronikus zene szól, a legtöbb esetben nincs direkt cél azon kívül, hogy az emberek a pillanatban, adott esetben drogok hatása alatt léteznek. Ám akkoriban ez (látszólagos értelem hiányában) a kommunista hatalom számára – nem meglepő módon – teljesen értelmezhetetlen volt, úgyhogy a biztonság kedvéért veszélyesnek nyilvánították,

Árulók között

Ennek a sajátosan magyar történetnek pedig van egy fájó tragédiája. A hazai underground talán első epicentrumának árulója éppen az volt, aki köré az egész szerveződött:

Mielőtt még magabiztosan kijelentenénk, hogy a magyar elektronikus zenei szubkultúra árulásban fogant, érdemes leszögezni, hogy bár Végh valóban hosszantartó kapcsolatot ápolt az állambiztonsággal, őt magát 1951-ben, húszéves korában zsarolással szervezték be. Ezután több mint tíz éven át működött a titkosszolgálat ügynökeként, főleg egyházi és egészségügyi vonalon jelentett.

Hamar ráébredt azonban, hogy tartói olyan ügyekről kérdezik, amelyekről már más forrásból is tudomásuk van, ezért a számára fontosabb dolgokkal kapcsolatban szelektíven jelentett. Miután ez kiderült, kizárták a hálózatból, éppen akkoriban, amikor művészetmediátori tevékenysége igazán beindult. A kezdetben titkosszolgálati kezdeményezésre létrejövő házi összejövetelek így kikerültek a szolgálati kontroll alól, így radikalizálódtak, és az eseményeken megjelenő fiatal művészek számára folyamatos inspirációforrást jelentettek.

Bár a kommunisták a tőlük megszokott módon sikítófrászt kaptak mindentől, amit nem értettek, a második nyilvánosság szubkultúrájának tagjai pedig sokáig nem kaptak semmiféle lehetőséget, a legtehetségesebbek mégis kiharcolták a sikert. Tudtukon kívül annyira elől jártak, hogy

amellyel akaratlanul is több generációt kapcsoltak össze egymással.

NYITÓKÉP: Kortárs zenehallgatás Fóth Ernő műtermében (jobbról dr. Végh László), 1965. Fotó: az Artpool Művészetkutató Központ,  Szépművészeti Múzeum jóvoltából