Budapest zürichiesítése

Ó nem, ne a tiszta levegőre, a járdákon és bicikliutakon nem parkoló autókra, a fejlett egészségügyre, a magas színvonalú oktatásra, a virágos erkélyekre vagy a halkan suhanó HÉV-re tessék gondolni a cím olvasatán.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Csaknem egy évtizede Zürichben élő barátunk meséli, hogy már nagyon jól eligazodik a városban. Sokat sétál mindenfelé, akár egy idegent is útba tudna igazítani. Ismeri az utcaneveket, csak ezek a nevek többnyire nem mondanak neki semmit. Hiányzik az az otthonosság, amit Budapesten bolyongva a Deák téren, a Petőfi Sándor utcában érez, mert tudja, hogy ki volt az illető, mit csinált, hogyan élt, miért érdemelte ki, hogy közterületet nevezzenek el róla.

Bevallom, már a Moszkva tér átkeresztelésénél is az internet segítségét kellett kérnem, hogy megtudjam, ki volt az a Széll Kálmán, és ezzel nagyon nem voltam egyedül. Akkor sem kérdezte senki a budapestieket, hogy akarnak-e névcserét; az a polgárok akarata ellenére történt meg. (Az utcanév-változtatások megítéléséről a Policy Solutions végzett kutatást 2011-ben. A Moszkva tér átkeresztelése bizonyult a legnépszerűtlenebb intézkedésnek: a budapestiek csupán 35 százaléka támogatta és 62 százaléka elutasította.) De Tarlós nyomot akart hagyni maga után és kész. (Istenem, micsoda célok, micsoda eredmények egy világváros vezetőjétől!)

Megtudtam hát, ki volt Széll Kálmán. De belebotlottam többek között Ady egy 1899-ben írt cikkébe is, melyben így jellemezte a politikust (hasonlósága a mai valósággal csak a véletlen műve lehet):

„(…) Széll Kálmán paktummal került a miniszterelnöki székbe, beváltatlan ígéretekkel vezette félre a közvéleményt, egyéni érdekek kielégítésével némította el az ellenőrzés kritikáját, s ami a politikai morált illeti, a Széll Kálmán eddigi kormányelnöksége nem nagyon igazolta híres teóriáját a politikai becsületről.”

Majd később: „Ha pedig a nép képviselői elfelejtik kötelességüket, megmozdul maga a nemzet, s oda juttatja Széll Kálmánt, ahová való: a rátóti tehéngazdaságba.” Ezek alapján legalábbis kétséges Széll Kálmán megítélése.

Tudom, valaha nevezték már így a teret, de utána járt bárki annak, hogy milyen körülmények között, kik gondolták úgy, hogy Széll legyen a névadó? Ami „történelmi”, vagy régi az még nem feltétlenül jó ám! Ez a tér hatvan évig volt „a Moszkva”. Nemzedékek nőttek fel és találkoztak itt, közben forgalmas csomóponttá vált. Nem kellene feltétlenül mindent megtenni, amit megtehetünk, még akkor sem, ha „most mi jövünk”, vagy pozícióba kerülünk. Aztán az i-re feltette a pontot az a borzalmas Széll-szobor, amit képesek voltak a térre tenni mint XXI. századi alkotást. (Gratula a megrendelőnek és az alkotónak is! Egyébként a szobor ihlette a történelmi szépelgés kifejezést.) Hogy jönnek ahhoz, hogy belerondítsanak abba a környezetbe, ahol élünk?

Mindezek akkor idéződtek fel bennem, amikor nemrég gyalog keltem át a Margit hídon Pestről Budára. A Bem szobor felé tekintgetve, ott szemben az Elvis Presly parkkal, egyszer csak azt látom, hogy Gyóni Géza tér. Mifene, hát ez meg kicsoda? Reflexszerűen régi módszeremhez folyamodtam, amit akkor alkalmazok, ha ismeretlen helyen keresek valamit: odavalósinak tűnő arcokat kérdezek. Bevásárlószatyros nénit, kutyát legeltető urat, ilyeneket. Kérdezgettem itt is, tudják-e, ki volt a táblán szereplő személy. Hat ember közül senki nem tudta. Olyanok, akik arra járnak, ott élnek, biztosan kötődnének helyi dolgokhoz.

Internet a barátunk, az mindent tud. Tudja azt is, hogy Gyóni egy szerencsétlen sorsú evangélikus teológushallgató, költő és újságíró volt. Alkotói korszaka az 1910-es évek körül kezdődött és az első világháborún át 1917-ben, hadifogságban bekövetkezett haláláig tartott. Már ennyi is elég lenne ahhoz, hogy ne tudjam, hol járok? Nyilván nem.

Mit ad Isten, megint Ady került elő. Nem is akármilyen szerepben. A száz évvel ezelőtti kultúrharcosok Gyónit próbálták szembeállítani Adyval. (Vélhetően a fronton harcoló, egyébként Ady-rajongó Gyóni erről mit sem tudott.) A hős katona ekkoriban még hazafias verseket írt katonatársai lelkesítésére, ami kapóra jött a kultúrharc egyik vezéralakjának, a roppant hazafias, háborúpárti Rákosi Jenőnek, a Budapesti Hírlap főszerkesztőjének. Előtte válaszra sem méltatták a költőt, hiába próbálkozott Rákosinál versei közlésével. Aztán, miután Gyóni megtapasztalta a háború borzalmait és új irányt vett költészete, megint nem érdekelte eme hazafiakat.

Ady viszont nagyon a begyükben lehetett, mert folyamatosan gúnyolták verseit, támadták modernségét, lesajnálták, mivel zsidók (kik mások, ugye?) és „kozmopolita legyek” közé jutott. A helyzet megértésben sokat segít N. Pál József dolgozata: Ady modern volt, internacionalista és dekadens, ami Rákosi köreinek értelmezésében magyarellenességet, háborúellenességet és kormányellenességet jelentett. Hogy ezek hogyan következnek egymásból, ne firtassuk. Láttunk már ilyet. Rákosiék szemében csak a győztes háború volt elképzelhető, Ady pedig „a háborús megoldás emberre és magyarságra nézve szerencsés végkimenetelét” elképzelni sem tudta. Nem csoda hát, ha minden eszközt megpróbáltak Ady ellen fordítani.

A dolgok odáig fajultak, hogy Rákosi szerkesztősége egy „kisdiák” ifjú rajongó nevében levelet küldött Adynak, melyben afelől érdeklődik, mi a véleménye Gyóni Géza költészetéről. Ady (Csinszka figyelmeztetése ellenére) megírta véleményét:

„Kedves fiatal barátom, Gyóni (Áchim) Géza sohase volt költő, s nem is lesz. Ezt még egy világháború sem tudta megcsinálni. Fiatal újságírószimattal a kényelmetlenül kényelmes helyzetében transzponálta az igaz poéták formáit s hangulatait. Természetesen elsősorban engem bányászott ki, de szerencsére nem jó bányász.”

Rákosi ebből a magánleveléből (Ady engedélye nélkül, mindenféle sajtóetikai aggályt félretéve) közli Ady Gyóni Géza „háborús hős” költészetére vonatkozó megjegyzéseit, még élesebb hangulatot akarván teremteni ezzel Ady ellen. Csak a stílus kedvéért egy „kritikai észrevétel”:

„Ady Endre költői iskolája a francia szakácsművészet ama fajához tartozik, amelynek büszkesége, hogy akármit: bocskortalpat, tyúkszemhulladékot, varangyos békát – mondom, akármit – úgy elkészít pikáns szószokkal, savanyú lével, fűszerezett leöntéssel, fokhagymás páccal és garnirunggal, hogy az ínyenc megcsettenti rá a nyelvét, de a természetes és egészséges száj – kiköpi.”

(Haha. A francia gasztronómia leszólása, az ínyenc ilyen szembeállítása a „természetes és egészséges” szájjal, a hozzá kapcsolt irodalmi-ideológia magaslattal együtt – így száz év távlatából – elég nevetséges. Ám ha már a gasztronómiánál tartunk, ízlelgessük csak a „természetes” és „egészséges” szavakat! Ismerősek, ugye? Napjaink fontos kérdéseiben, mint például az apa, az anya, a család, a szexualitás, száz év után is jónak tűnő „érvek” ezek a jelzők a mai nagyon magyar úgynevezett kereszténydemokratáinknál. Aztán, hogy mi a természetes és egészséges, azt sem nehéz megfejteni: amit annak gondolnak – vagy csak annak mondanak. Ők mindent jól tudnak. Nyilván pertuban vannak a Mindenhatóval, aki – alkalom adtán a pápát is megkerülve – direkt nekik ihleti meg éjszakánként, hogy mi az igaz, az egészséges és természetes. Nem is restek és igyekeznek rögtön kötelezővé tenni mindenki számára.)

Lett is országos felzúdulás Ady leveléből. A vidéki lapok átvették a cikket (aha, már akkor is!), elég erős lett a „Semmiből lett nagy Senki”, Ady gyalázása. Emlékszik még valaki ezen írások szerzőire? Adyt viszont magánlevelezésükben így biztatta egy ember: „Akik téged bántanak, azokat elfújja a szél; a te igéid bővek, zengők, nagyok…” Ez a valaki Móricz Zsigmond volt. Ady válasza is tanulságos:

„Most már azért is egész magyarságunkkal, s erőnkkel… életben fogjuk magunkat tartani. Amit a Rákosiak elrontottak, megpróbáljuk majd megjavítani s még ő rossz emlékeiket is elásni."

Ki volt tehát Gyóni Géza? Egy szerencsétlen sorsú, Ady-rajongó evangélikus teológushallgató. Nem túl jelentős – Ady szerint sohase volt – költő és újságíró. Akit a száz évvel ezelőtt háborúpárti kultúrharcosok – kiknek még a rossz emlékét is elásta volna Ady – eszköznek használtak a magyarság sorsát hosszú időre megpecsételő uszításaikhoz.

Politikus hölgyek-urak! Kapják már össze magukat! Ez nem egy politikai homokozó, ahol az győz, aki több új táblát rak ki, hanem egy város. Itt emberek élnek, igyekeznek tájékozódni, otthonosan érezni magukat és boldognak lenni. Nehogy úgy járjanak, ahogy Ady Széll Kálmán esetében is megjósolta: oda kerülnek, ahová valók. Ha pedig mindenképpen zürichiesíteni akarnak, nézzék meg a cím alatti listát. Elsőre válasszanak onnan valamit.

Mert legtöbbször apróságokon múlik, hogy meglelé-e az ember honját a hazában, bizony, barátaim.

A szerző villamosmérnök. Olvass még tőle az Azonnalin!