Nincs május 1. miccs nélkül: Románia nemzeti étele minden társadalmi osztályt összeköt

Sör és miccs: keleti szomszédunknál ezek a majális kötelező velejárói. Az Azonnali ennek alkalmából összegyűjtötte a szerkesztőség hét legjobb miccsélményét!

+ A legendás székely humor

Úgy először 7-8 éve járhattam először Romániában, Erdélyben csak, egy borászcsapattal jártuk körbe a dolgokat, aztán megnéztük Tusványost is. Miután már napok óta úton voltunk és a kolozsvári káposztától kezdve a jobbnál jobb vinetéken és zakuszkákon át mindent, amit lehetett, végigettünk, én Sepsiszentgyörgyön mindenképp miccsezni akartam. Hiába mondták a többiek, hogy ezt azért nem kéne, ez magyar város mégiscsak, az étterem is magyar hely, még az étlapon is rajta állt, hogy az étteremnek joga van megválogatnia a vendégeit, jelentsen ez bármit is, én

Előzetesen annyit tudtam az ételről, hogy akkor jó, ha egyszerre van benne disznó, marha és bárány, a különleges állagát a faggyú és a szódabikarbóna adja, az ízét a hús mellett a fokhagyma, és egyes románok szerint akkor az igazi, akkor kell rárakni a parázsra, ha két napon át rohad a napon, és már szállnak rá a legyek.

A pincér láthatóan rögtön beárazott idióta magyarországinak, pláne mikor a náluk tartott Ciuc és Harghita-sörök kikérése helyett aziránt érdeklődtem, hogy Tiltott Csíki miért nincs, igaz, ő nem tudta, hogy nem azért kérdezem, mert ezt akarnám inni, hanem csak simán érdekelt az akkori nagy politikai botrány kellős közepén, hogyan állnak hozzá az egészhez helyben. Megjött aztán a miccs is, mellé talán egy Nenea Iancu sör, túl jó nem volt, órákra rá meg is fosatott.

Pár napra rá gondoltam, Tusványoson is teszek egy kört a miccsel egy, a fesztivál helyszínétől párszáz lépésre lévő étteremben. Hiába figyelmeztetett itt is mindenki a helyi viszonyokat már ismerő társaság tagjai közül, hogy sült vagy rántott húst érdemes itt rendelni, újra megpróbálkoztam a miccsel náluk is – az eredmény ugyanaz. Helyben két tanulságot vontam le mindebből: a románok gyomra valami egészen bonyolult szerkezet lehet, hogy nem fossák szét magukat a miccstől, illetve ritka jó humora van a székely vendéglátósoknak, amiért nem figyelmeztetnek minket erre. A harmadik tanulságot már évekkel később vontam le: román ételt csak románoktól. (BM)

+ Bukarest megszerettette velem a miccset

Az első igazi miccsélmény a bukaresti Obor-piacon ért. Az Obor kerület nagyjából Bukarest Kőbányája, egy külső negyed óriási panelekkel, a közepén egy metró-, villamos- és vasúti megállóval is rendelkező gigantikus piac- és bazárkomplexummal, ahol nagyjából mindent lehet kapni Nike-cipőtől mindenféle kendőkön és lepedőkön át szebbnél szebb zöldségekig. Kint fornettiárus-fagyistand-mobilhentes, a bazáros részen szűk korridorok telepakolva áruval és az aktuális leárazásokat rikítozó árusokkal, bent pedig egy óriási csarnok kihalt emelettel.

A piacnak csak egy-egy, talán lopott vagy használt elektronikus eszközöket árusító sarka nem valami barátságos, a nagyobbik, zöldség-gyümölcsre berendezkedett része abszolút az, egy helyen szóltak csak be, hogy „ne fotózzál, maghiari”, holott ennek a helynek minden, hosszú évtizedek alatt lerakódott kosszal borított négyzetmétere fotóra kívánkozik, annyira tökéletes.

A parkoló végében egy összetákolt házikóban sült ugyanis vaslapon, faszénen, parázson a miccs, mást eleve nem is adnak, covidos időkben is értelmezhető méretű sor állt érte, darabja 1,50 lej (100 forint), a húsdarabkákat egy kis ablakból adták ki, én pedig olyan magabiztossággal és német akcentussal mondtam, hogy mit kérek, hogy a Skol márkájú sört ingyen kaptam tőlük, miccshez ugyanis mint megtudtam, ezt kell inni, ez a sör kellően vízizű ahhoz, hogy mind a fűszeres húshoz, mind a bukaresti nyári 45 fokhoz passzoljon. A házikó mellett terasz, a műanyag ülőhelyek láthatóan a VIP-knak fenntartva, nekünk tökéletes volt állva enni és tunkolni mindent bele a mustárba.

Annyira meglepően lágy állaga volt a húsnak a szóda-bikarbónától, hogy két órán belül hasmenést vizionáltam a székelyföldi élmények miatt. Nem lett igazam, és azóta mindenhol bátran miccsezek. A bukaresti Obor-piacra azóta is visszavágyom: itt ugyanazt ette árus és vásárló, öltönyös és melósruhás, turista és a panelból egy gyors ebédre leugró. A zsír mindenkit összeköt. (BM)

+ Másnap a kolozsvári Ószeren

Kolozsvári egyetemistaként volt egy szokásom. A péntek esti, barátaimnál eltöltött – és általában az egyik fotelben átaludt – éjszaka után szombaton reggel általában lementem a híres Ószerre, ami nem más, mint Kolozsvár ócskapiaca.

A látogatót a megszokott romániai piaci nyüzsgés fogadja:

Szombat reggeli sétám során általában itt vásároltunk be lábasokból, fazekakból, különböző nyugati minőségű késekből. Amit nagyon szerettem, az a 2 lejes (150 forintos) régi könyvek tárháza. Idős lakásokból kidobott magyar nyelvű regényekből, szakirodalmi munkából lehetett itt alaposan feltankolni, ugyanis a román vagy épp cigány eladók mivel nem tudták, hogy mit adnak el, igen olcsón adták ezeket.

A napot a kijárat melletti bódé, az ott vásárolt vásári miccs, egy jó műanyagpohárba csapolt sör és zúgó manele koronázta meg. Magyarok, románok, cigányok együtt érezték itt jól magukat minden szombaton. (AR)

+ Csángó rituálé mise után

Erdélyi magyarként étkezési kultúránk részévé vált a miccs rendszeres fogyasztása (is). A Keleti-Kárpátokban található Gyimesbükk, az „ezeréves határ” legismertebb települése az ottani Rákóczi-vár miatt kultúrák találkozóhelye. Az Erdélyt Moldvával összekötő út mentén a magyar gyimesi csángók és a szomszédos moldvai románok egymásra nagy hatással voltak.

A gyimesi – vagy legalábbis a mi családunk – miccsevést a vasárnapi mise után, a saját kertünkben felállított kis szabadtéri tűzhelyen – úgynevezett grőtaron – sütött miccs jellemezte. Nem kell itt nagy kulináris élvezetekre gondolni: egyszerű munkáscsalád volt a miénk, az üzletben vásárolt fagyasztott húsrudakat rádobtuk a grőtárra, közepesen átsütöttük, majd kenyér és mustár társaságában, egy-egy pohár sör mellett elfogyasztottuk. (AR)

+ A Szeku miccse

Bukaresti levéltári kutatásaim során is kerestem az autentikus román élményt. Amikor megkaptam az 1989 előtti román titkosszolgálat, a Securitate levéltárában való kutatási engedélyt, kapva-kaptam az alkalmon, hogy Bukarestbe utazzak. Ugyanekkor ért az első pofon is: kiderült, hogy az általam kikért anyagok nem a levéltár központjában, hanem annak egyik telephelyén kutathatók egy Bukarest melletti, azzal már összenőtt kisvárosban (körülbelül, mint Vecsés vagy Érd). Nos, a kötelező 45 perces metró-busz kombó után, majd egy fél napnyi megfigyelési dosszié és kihallgatási jegyzőkönyv fölé hajolás után az ember megéhezik, így hát mi mást fogyaszthat, mint miccset.

A levéltárat egyébként egy mező közepén elhelyezkedő épületként – mivel az egyik katonai vagy belügyi egység telephelyén van – kell elképzelni. Közvetlenül mellette van egy pizzéria is, ideális megoldásnak látszott kipróbálni. Romániában miccset ugyanis szinte mindenhol lehet rendelni, itt is volt. A kötelező öt miccs, kenyér és mustár, valamint egy sör után a helyiekkel való beszélgetést is meg lehet ejteni.

Kulturális antropológusoknak és szociológusoknak ideális terepmunka. (AR)

+ Miccs éjjel a Királyhágón, hullafáradtan, de farkaséhesen

Aki autóval vagy busszal megy Erdély felé, az tudja, hogy gyakran éjszaka érkezik meg az ember a nyaktörő kanyarokkal és karácsonyfaként kivilágított kamionokkal szegélyezett Királyhágóra. A történelmi időkben ez jelezte Erdély és a Magyar Királyság határát, ma csak egy Románián belüli megyehatárt (Bihar és Kolozs) jelent. Innentől fogva tehát a szó legszorosabb értelmében lépünk át Erdélybe, és már Kolozsvár sincsen messze.

A hágó madnem legmagasabb pontja fölött pedig még egy nagy büfé is van: itt sodródott össze Erdély-járások alkalmával a magyar diák, román, török, bolgár fuvaros, meg az éppen csak Kolozsvárról Biharba, Nagyváradról a másik irányaba igyekvő polgárok sokasága. A közös pont: a miccs vacsorára. A magyarországiaknak belépő is, innentől valóban érezhetik, hogy Romániában vannak. Maga a hús itt tálalva még mindig él az emlékeimben, talán azért, mert a több órás út, és az ülésen alvás után már éhes is voltam:

Erdély így köszönti az éjszaka sötét közepén az utazót: még csak a kamionok villogását látod belőle, még csak a zúgásukat hallod, de tudod, hogy már megérkeztél. (TCST)

+ Sose ettem, mégis szeretem

Az én miccsélményem mondhatni metafizikai. Ugyanis eddig még nem ettem miccset, de az előző munkahelyemen a tíz közvetlen munkatársam közül heten erdélyiek voltak, mindkét főnökömet beleértve – a cégnek kiterjedt romániai érdekeltségei vannak, ezért a román nyelvtudás előnynek és hasznos szuperképességnek számít, ez indokolta az erdélyi magyarok ily magas koncentrációját az irodában.

Ezek a kollégáim beszéltek néha a miccsről: hol milyet ettek, hogyan érdemes elkészíteni, hol lehet Pesten kapni – a Lehel Csarnokot említették –, az jó-e, vagy sem.

Emögött a miccs-reklámozás mögött pedig ott éreztem – hajlamos vagyok ilyeneket érezni – a számomra egészen különös erdélyi kultúrakeveredést, a román-ortodox hatásokat hagymakupolástól, maneléstől, minden településen álló anyafarkas-szobrostól. Közben megszerettem a miccset anélkül, hogy megkóstoltam volna,  és őszintén szólva nem tudom, hogy meg akarom-e kóstolni: kicsit félek a csalódástól. (RÁ)