+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Horváth Csaba Barnabás
2020. november 2. hétfő, 06:59
Akár veszít, akár győz Trump, mind a republikánus, mind a demokrata oldal kész lehet a polgárháborúra. Egy amerikai polgárháború a BLM-mozgalomhoz hasonlóan gyűrűzne be Európába, de végső soron az egész mai világpolitikai helyzetet rajzolná át veszélyesen. Megpróbáljuk felvázolni, hogyan.

Egy második amerikai polgárháború (második abban az értelemben, ha az elsőnek az 1861-1865-ös észak-délit vesszük) hagyományosan csak mint posztapokaliptikus scifik témája volt ismert a világban. A november 3-i elnökválasztáshoz közeledve azonban egyre több aggasztó tendencia kelt egyre komolyabban vehető aggodalmakat, hogy

 

egy USA-beli polgárháború lehetősége talán nem is annyira irreális, mint azt akár egy évvel ezelőtt is gondoltuk volna.

 

A Politico felmérése szerint a demokrata és republikánus szavazóknak egyaránt több, mint 40 százaléka valamilyen szinten elfogadhatónak tartaná erőszakot alkalmazni abban az esetben, ha nem az ő jelöltje győz a választáson (és a felmérés arra még csak rá sem kérdezett, hogy akkor mi a helyzet, ha az ellenfél győzelme csalásgyanú vagy más ok miatt esetleg valamilyen szinten kétségbe vonható).

 

Alvó szegek a jéghideg homokban

 

Azonban aggasztó jeleket nemcsak a közvélemény, de a nagypolitika részéről is tapasztalhatunk. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy már mindkét oldal előre a választás eredményének el nem ismerésével vádolja a másik oldalt arra az esetre, ha az veszítene. Hogy a Demokrata Párt részéről hangsúlyos aggodalmak, illetve vádak fogalmazódtak meg azt illetően, hogy vajon Donald Trump elismeri-e a választási eredményt, ha veszít, az a magyar sajtóba is eljutott.

 

Arról azonban jóval kevesebbet hallhattunk, hogy hasonló aggodalmak bizony a Demokrata Párttal szemben is felmerültek, és nem is kis mértékben.

 

Hillary Clinton nyíltan kijelentette, hogy Joe Bidennek semmi estere sem szabad elismernie a vereségét még a választások éjszakáján,

 

és John Podesta, Barack Obama egykori tanácsadója az elemzői csapatával saját pártjára nézve is igen lesújtó következtetésekre jutott egy, a választásokhoz kapcsolódó forgatókönyveket áttekintő szimulációban.

 

A szimuláció eredményeképpen Podesta csapatának az jött ki, hogy amennyiben Donald Trump úgy győzne, mint 2016-ban (azaz hogy az USA kisebb tagállamainak érdekeit a nagyobbakkal szemben védelmező elektori rendszer szabályai szerint ő volna a győztes, de az emberek szavazataiból a legnépesebb tagállamokban jól szereplő Joe Biden országos összesítésben valamivel többet kapna), akkor egy ilyen helyzetre a Demokrata Párt a következőképpen reagálna:

 

1. Nem engednék Bidennek, hogy elismerje a vereségét.

 

2. Több olyan tagállamból, ahol a kormányzó a Demokrata Párthoz tartozik, de Trump győz, a kormányzók a szabályokat felrúgva Biden-párti elektorokat küldenének az elektori testületbe.

 

3. Az amerikai törvényhozás baloldali többségű alsóháza egyoldalúan Bident kiáltaná ki elnöknek.

 

4. A baloldali vezetésű Kalifornia, Oregon és Washington államok, vagyis a teljes Csendes-óceáni part kilátásba helyezné az USA-ból való kiválását arra az esetre, ha januárban az elvileg győztes Donald Trump ismét beiktatásra kerülne újabb négy évre.

 

Márpedig egy ilyen eseménysor bizony leginkább egy polgárháborús helyzet alkotmányos előidézéseként volna leírható. És ne feledjük, ezek nem egy jobboldali publicista vádjai, hanem Obama egykori tanácsadójának a sajátjai viselkedésére vonatkozó előrejelzése.

 

Ilyen körülmények között nem is annyira meglepő, hogy még Mike Milley tábornok, az USA egyesített vezérkarának elnöke is szükségét érezte, hogy az amerikai törvényhozás előtt leszögezze:

 

ha a választási eredmények körül vita alakulna ki, annak rendezése nem a hadsereg feladata.

 

A tábornokra nézve természetesen pozitív ez a felelősségteljes állásfoglalás, és ha egy közel-keleti, délkelet-ázsiai vagy latin-amerikai országról volna szó, akkor pozitív fordulatként is értékelhetnénk az esetet, az viszont inkább aggasztó, hogy az Egyesült Államok belpolitikája odáig jutott, hogy az ilyesmit már külön ki kelljen hangsúlyozni.

 

De mi történne, ha az elnökválasztás mégis polgárháborúba fulladna?

 

Az USA társadalma számára nyilvánvalóan beláthatatlan következményekkel járna a dolog. Számunkra itt, a sok történelmi vihart megélt Kelet-Közép-Európában azonban nyilvánvalóan ennél is fontosabb kérdés volna, hogy a világ többi részére nézve mivel járna egy ilyen történelmi fordulat.

 

Aggasztó, de ha belegondolunk, a világ többi része számára ebből adódó kockázatok közt még az enyhébbek közé tartozik az a kérdés, hogy hogyan hatna egy amerikai polgárháború a nyugati civilizáció egyre nagyobb részén zajló, egyre élesedő kultúrharcra.

 

Ha visszatekintünk, a Black Lives Matter-mozgalomhoz kapcsolódó zavargások és szobordöntő hullám ugyan az USA-ban tapasztaltnál kisebb intenzitással is, de lényegében átterjedtek Nagy-Britanniára és Belgiumra, noha kelet felé haladva fokozatosan csitult a lendület, Németországban és Svédországban már csak kisebb hullámokat vetve. Bécset elérve pedig már csak egy gyógyszertár átnevezésére, míg Budapest esetében pusztán Winston Churchill szobrának összegraffitizésére csillapodott az ügy.

 

BLM, NÁCI: EZEK A FELIRATOK KERÜLTEK CHURCHILL VÁROSLIGETI SZOBRÁRA. KARÁCSONY GERGELY FŐPOLGÁRMESTER RÖGTÖN LE IS MOSATTA RÓLA. FOTÓ: KG / FB

 

Ha egy amerikai polgárháború ehhez hasonló továbbgyűrűző hatásokkal járna Európára nézve, az annak kockázatát jelentheti, hogy

 

a politikai erőszak néhány európai országra is átterjedhet, nyilván elsősorban ugyanazokra, ahol a BLM-mozgalom is a legnagyobb visszhangot váltotta ki,

 

és kisebb mértékben azokra, ahol annak visszhangja is kisebb volt. De hogy milyen mértékig, pusztán kisebb zavargások, vagy esetleg a Vörös Hadsereg Frakció merényletei által fémjelzett 1977-es „német őszhöz” hasonló eseménysor erejéig, az megjósolhatatlan. Mindenesetre

 

egy ilyen zavaros atmoszféra ráadásul az iszlamista terrorizmus számára is felhívás volna keringőre azon nyugat-európai országokban, ahol már jelenleg is aktív.

 

Mindez azonban eltörpül amellett, amilyen következményekkel a világpolitikára járna egy polgárháború az Egyesült Államokban. E tekintetben a lényeget röviden úgy foglalhatjuk össze, hogy Washington átmeneti cselekvőképtelensége „most vagy soha”-pillanatot jelentene számos olyan nagy- és középhatalom számára, amelyeket eddig alapvetően az USA fenyegetése tartott vissza bizonyos geopolitikai ambíciók beteljesítésétől: Oroszország és Ukrajna, Kína és Tajvan, az arab világ és Izrael, csak hogy a legfontosabbakat említsük.

 

A medve nem játék

 

Az Európai Unió esetében egy ilyen fordulat lehetőséget teremtene arra, hogy a francia és német elitnek az amerikai befolyás ellen már évtizedek óta berzenkedő fele átvegye az irányítást és megvalósítsa régi álmát, egy az amerikai befolyástól teljesen független Európai Uniót. Azonban ez

 

az amerikai befolyásról frissen levált Európa pillanatokon belül egy komoly kihívással találná szembe magát: Oroszországgal.

 

Oroszország esetében igen esélyes, hogy megragadna egy ilyen lehetőséget befolyásának a „közelkülföldre”, vagyis a volt szovjet tagállamok területére való kiterjesztésére. Mivel Belarusz, Kazahsztán, Örményország, Kirgizisztán és Tádzsikisztán jelenleg is Oroszország szövetségi rendszerébe tartoznak, Üzbegisztán és Türkmenisztán pedig eddig sem működtek együtt szorosabban rivális nagyhatalmakkal, így az elsődleges célpontot a Moszkvával eddig leghatározottabban szembehelyezkedett GUAM-csoport négy országa, vagyis az euroatlanti integrációval eddig kacérkodó Ukrajna, Grúzia és Moldova, valamint a rivális Törökországgal szoros szövetséget ápoló Azerbajdzsán lehet, a négyek közül pedig nyilvánvalóan Ukrajna a legfontosabb.

 

Itt a fő kérdés számunkra természetesen az, hogy milyen hatással volna mindez Európára. Ha Oroszország egy ilyen helyzetben megpróbálná kiterjeszteni hatalmát Ukrajnára, az természetesen nem feltétlenül jelentene közveten hódítást, a lehetőségek skálája egy, Finnországnak a hidegháború alatt a Szovjetunióval fennálló speciális viszonyához hasonló állapot elfogadására irányuló, katonai fenyegetőzéssel fűszerezett diplomáciai és gazdasági zsarolástól a közvetlen katonai támadásig terjed.

 

Kérdés, hogyan reagálna minderre egy, az amerikai katonai védnökségtől legalábbis átmenetileg megfosztott Európai Unió? Egy EU-orosz háborúnak nyilvánvalóan súlyos következményei volnának a térségünkre nézve, de miután az EU két vezető hatalma, Franciaország és Németország még amerikai támogatás mellett sem igazán mutatott lelkesedést arra, hogy az Ukrajna feletti fennhatóság érdekében Oroszországgal konfrontálódjon, így amerikai támogatás nélkül (és a brexit után még a brit flotta támogatásától is megfosztva) valószínűleg még ennyire sem volna kedvük hozzá, és simán beáldoznák Kijevet.

 

Amennyiben a történet itt meg is állna, ez rövid távon nem igazán járna érezhető hatással a mindennapjainkra. Más a helyzet azonban, ha Oroszország nem áll meg ezen a ponton. A három balti állam szintén az egykori Szovjetunióhoz tartozott, földrajzi fekvésük Oroszország és a Balti-tenger között, Szentpétervár közvetlen közelében rendkívüli stratégiai jelentőséggel bír, ráadásul Észtország és Lettország területén jelentős számú, túlnyomórészt a szovjet időkben odatelepített orosz kisebbség is él. Eddig azonban Ukrajnával vagy Grúziával szemben a Baltikumban nem láttunk orosz nagyhatalmi próbálkozásokat a Szovjetunió szétesése óta, mégpedig valószínűleg azért, mert a balti államok a NATO és az EU tagjaiként már egyértelműen nyugati védelem alatt álltak.

 

Mi történne, ha Oroszország az USA cselekvőképtelenségét kihasználva a balti államokkal is próbát tenne?

 

Hajlandó volna-e Franciaország és Németország háborúba menni Oroszország ellen a balti államokért? Tulajdonképpen ha Moszkva ilyen választás elé állítja őket, akkor erre bármelyik választ is adnák, térségünkre mindkét lehetőség végzetes következményekkel járna. Hogy egy háború mivel járna, azt felesleges is ecsetelni.

 

Ha viszont Franciaország és Németország a Baltikumot is ellenállás nélkül beáldozza, akkor annak sokkal messzemenőbb következményei lennének, mint Ukrajna esetében: Ukrajnával ellentétben a balti államok EU-tagállamok, így beáldozásuk egyenértékű volna annak kinyilvánításával, hogy az EU nem védi meg tagállamait Oroszországgal szemben. Ez viszont nagy valószínűséggel az EU, vagy legalábbis annak keleti fele szétesését jelentené biztonságpolitikai szempontból, hiszen:

 

mi értelme volna a V4-ek vagy Románia számára Franciaországhoz és Németországhoz igazodni, ha azok többé nem hajlandóak megvédeni őket Oroszországtól?

 

Eurázsiai Unió

 

Az EU-orosz viszonyt illetően van még egy további lehetséges kimenetel, amelynek mevalósulását nem lehet kizárni egy ilyen esetre: francia, német és orosz részről egyaránt újra és újra szóba kerül a „Lisszabontól Vlagyivosztokig”-koncepció, vagyis egy Európát és Oroszországot magába foglaló, de az USA-t kizáró gazdasági térség elképzelése. Itt gyanút kelthet az is, hogy

 

Németország és Franciaország eddig is nem egyszer kacsintgatott Oroszország felé olyan módon, ami már kiváltotta az USA rosszallását,

 

elég ha csak az Északi Áramlat-gázvezetékekre gondolunk. Így különösen abban az esetben, ha egy amerikai polgárháború, és ezzel az USA cselekvőképtelensége évekig elhúzódna, az sem volna elképzelhetetlen, hogy Moszkva, Berlin és Párizs úgy mennének elébe az Ukrajna és a balti államok feletti esetleges konfliktusoknak, hogy a „Lisszabontól Vlagyivosztokig”-gondolat jegyében megállapodnak Oroszországnak (és mellette persze az összes, Oroszország és az EU közt található kisebb országnak) az EU-ba való felvételéről.

 

Egy ilyen lépés esetén valószínűleg mindkét fél valamilyen szinten a másik kijátszásában reménykedne, hiszen különben eleve bele se mennének: Franciaország és Németország abban bízhatna, hogy gazdasági fölényükkel megszelídítik Oroszországot, míg Oroszország abban, hogy katonai fölénye révén a befolyása alá vonja egész Európát, e két véglet közt pedig bármilyen köztes lehetőség megtörténhet. Így fogalmunk sincs, hogy egy „Liszabontól Vlagyivosztokig”-forgatókönyv tulajdonképpen hogyan is működne belülről nézve, ennél fogva pedig arról sem, hogy számunkra mennyire volna jó vagy rossz egy ilyenbe csöppenni.

 

Hogyan hatna ki egy amerikai polgárháború Kínára?

 

Kína esetében nyilvánvalóan Tajvan volna az elsődleges célpont.

 

Ha az USA átmenetileg cselekvőképtelen, akkor jelentős tengeri haderejével legfeljebb Japán siethetne Tajvan segítségére.

 

Azonban mivel Kína atomhatalom, míg Japán nem az, ezért ha az USA kimarad a konfliktusból, akkor Kína akár nukleáris támadás lehetőségével is megzsarolhatja a magára maradt Japánt, hogy az semleges maradjon egy Tajvannal szembeni invázió kapcsán.

 

Magát Japánt viszont így sem érné meg megtámadnia, hiszen míg egy tajvani invázió esetén Japán számára is racionális döntés volna egy ilyen zsarolást követve kimaradni a konfliktusból, addig ha őt magát támadná meg Peking, akkor Tokió kénytelen volna a végsőkig küzdeni, tengeri hadereje pedig elég jelentős ahhoz, hogy a győzelem korántsem legyen biztosra vehető Peking számára. Japánt megtámadni Kína számára így tehát ebben a helyzetben sem érné meg, leszámítva esetleg határincidenseket pár vitatott szigetnél.

 

Kelet- és Délkelet-Ázsia Kína számára könnyen megközelíthető kontinentális részein Kambodzsa, Laosz, Malajzia és Mianmar, valamint Észak-Korea már ma is inkább Kína felé hajlanak, ha pedig az USA átmenetileg cselekvőképtelenné válna, akkor ezekre az országokra támaszkodva Kína Thaiföld, Szingapúr, Vietnam és Dél-Korea részéről is könnyedén Finnországnak a hidegháború alatt a Szovjetunióval fennálló kapcsolatához hasonló viszonyt zsarolhatna ki. Korea esetében gubancos helyzetet teremthet, hogy amennyiben Dél-korea Kína oldalára áll, úgy feleslegessé, sőt, nyűggé válhat Kína számára a kezelhetetlen észak-koreai rezsim léte, amely viszont atomkishatalomként valószínűleg idegesen reagálna minden olyan jelzésre, amely mégoly dipolmatikusan is próbálná tudtára adni nyűggé válásának tényállását.

 

Délkelet-Ázsia szigetországai, Indonézia és a Fülöp-szigetek a tenger védelmében valamivel sikeresebben állhatnának ellen a kínai nyomásnak, és

 

az USA helyett a Kínával egyre élesebben rivalizáló, ugyancsak atomhatalom Indiára támaszkodhatnának függetlenségük megőrzése érdekében.

 

Kína ráadásul csak akkor próbálkozhatna ezen szigetországok nyomás alá helyezésével, ha Tajvan inváziója nem csak hogy sikerrel jár, hanem a kínai hadiflotta jelentősebb veszteségek nélkül éri el ezt a győzelmet. Kettejük közül különösen Indonézia rendelkezik India számára nagy stratégiai fontossággal, így India számára elsősorban ott lehet indokolt segítséget nyújtani.

 

Kína „most vagy soha”-pillanatának korlátja délnyugat felé valószínűleg India jelentené, hiszen Délkelet-Ázsia kisebb államaival ellentétben India konvencionális ereje már elég nagy ahhoz, hogy tartósan ellenállni tudjon Kínának, és mivel maga is atomhatalom, így egy vele vívott komoly háború az atomháború kockázatát is jelentené Peking számára. Így tehát talán bízhatunk abban, hogy emiatt Kína nem is próbálkozna komolyabban India irányába, leszámítva kisebb villongásokat vitatott határszakaszok mentén; ahogy abban is, hogy hasonló okokból India sem próbálkozna Kínával szövetséges és ugyancsak atomhatalom Pakisztán felé. Indonézia és esetleg a Fülöp-szigetek területén ettől

 

még sor kerülhetne proxyháborúkra Kína és India közt.

 

Közép-Ázsiában pedig Kína és Oroszország egymás számára jelentenének kölcsönös gátat a további terjeszkedésre nézve.

 

És ahol bármi megtörténhet

 

Az arab-izraeli viszonyt illetően bízhatnánk abban, hogy egyrészt Izrael nukleáris ereje visszatartó erőt jelenthet az arab országok számára, másrészt jelenleg a Közel-Keletet a három domináns helyi muzulmán hatalom, Irán, Szaúd-Arábia és Törökország szembenállása uralja olyan módon, hogy Izrael kivételével gyakorlatilag a térség minden országa e három valamelyikénel lekötelezettje (Egyiptom, Jordánia, az Öböl-menti országok nagy része és Líbiában a bengázi kormány a szaúdiaké, Katar, Szudán, Tunézia, Azerbajdzsán és Líbiában a tripoli kormány Törökországé, Irak, Szíria és Libanon pedig Iráné), így amíg a három ország közötti ellentétek fennállnak, addig lehetetlen köztük bármiféle közös fellépés bármilyen külső hatalommal szemben,

 

hacsak meg nem kötik a Közel-Kelet Molotov-Ribbentropp-paktumát.

 

Lángba borul a Kaukázus?

 

Valójában,

 

ahol a legnagyobb kockázata látszik egy USA-polgárháború esetén egy komoly, konvencionális háborúnak, az a kaukázusi orosz-török hatalmi hatalmi ellentét.

 

Itt az örmény-azeri konfliktus eszkalálódhatna egy szélesebb orosz-török háborúvá, ha Oroszország a törökök mögött a NATO révén eddig ott álló USA átmeneti kiesésében arra is „most vagy soha” lehetőséget látna, hogy Törökországgal hosszú időre leszámolva a maga érdekeinek megfelelően rendezze át a térséget, a vele jelenleg is szövetséges Örményország mellett Azerbajdzsánt és Grúziát is az ellenőrzése alá vonva.

 

Itt azon tényezők kombinációja teszi naggyá egy komoly koncencionális háború kockázatát, hogy egyrészt Oroszország erősebb Törökországnál ahhoz, hogy nagy valószínűséggel bízhasson a győzelemben, másrészt viszont Törökország elég erős ahhoz, hogy egy vele vívott háború komoly háború legyen, harmadrészt viszont, mivel nem atomhatalom, így egy ilyen háború egzisztenciális veszélyt mégse jelentene Oroszországnak, negyedrészt a tétet képező kaukázusi térség stratégiailag elég fontos ahhoz, ami megérheti a kockázatot Moszkva számára, ötödrészt az USA átmeneti kiesése itt valóban „most vagy soha”-szituációt jelentene.

 

Egy ilyen konfliktust különösen veszéllyessé tenne a továbbterjedés lehetősége: Törökország riválisa a síita Irán is, így egy orosz-török háború Irán számára is „most vagy soha”-alkalmat jelentene, hogy Irakban és Szíriában végleg a maga oldalára döntse el a a Törökországgal fennálló konfliktusát. Ez persze az Irán-barát iraki és szíriai kormányt is a konfliktusba sodorná Irán oldalán. Ha viszont Irán belép a konfliktusba, akkor Szaúd-Arábia sem kerülheti el, hogy belépjen, hiszen ha Irán az eddigieknél is jobban megszilárdítaná hatalmát Irakban és Szíriában, az végzetes volna számára. Szaúd-Arábiát ebben valószínűleg Jordánia, és az Irántól tartó kisebb öböl-menti államok is követnék, a szaúdi-iráni konfliktus bekapcsolása pedig a jemeni polgárháborút is ehhez a háborúhoz kapcsolná, ahol az egyik fél a szaúdiak, a másik pedig az irániak támogatását élvezi.  Így

 

pillanatok alatt eljuthatunk egy olyan háborúhoz, ahol egy orosz-iráni alkalmi szövetség harcol egy török-szaúdi ellen,

 

ebben ráadásul az orosz-iráni szövetség a maga oldalán lázíthatja fel a törökországi kurdokat, míg a török-szaúdi szövetség hasonlóképpen az iraki és szíriai szunnitákat.

 

Ráadásul Ciprus és a görög-török ellentét révén egy ilyen konfliktusba még Görögország is belesodródhat az orosz-iráni szövetség oldalán. Ha pedig Görögország belesodródik, akkor a konfliktus a Balkánra is átterjedhet, hiszen a Balkán görögkeleti keresztény (görögök, szerbek, bolgárok) és szunnita muzulmán (albánok, bosnyákok, bulgáriai és görögországi törökök) népcsoportjai hagyományosan rendkívül jó kapcsolatokat ápolnak Oroszországgal, illetve Törökországgal, ugyanakkor e két kör egymással ellenséges viszonyát nem szükséges külön bemutatni.

 

Nem lehetetlen, hogy egy ilyen kiterjedt háborúba a Szaúd-Arábiával jó, Iránnal és Oroszországgal viszont kevésbé jó kapcoslatokat ápoló Pakisztán is bekapcsolódna a török-szaúdi szövetség oldalán, hogy Iránnal és Oroszországgal szemben így billentse a maga javára a mérleget az Afganisztán és esetleg Tádzsikisztán feletti befolyás kérdésében. Bár Pakisztán bekapcsolódása meglehetősen bonyolult kérdéseket vetne fel: Pakisztán aktivizálódását gátolhatja az indiai fenyegetés, Indiát viszont a Pakisztánnal jó kapcsolatokat ápoló Kína fenyegeti, így elképzelhető, hogy  míg Kína és India kölcsönösen sakkban és ezzel passzivitásban tartja egymást, addig Pakisztán mégis be tud kapcsolódni.

 

Abba jobb, ha bele sem gondolunk, hogy akkor mi van, ha Kína és szomszédai konfliktusa is háborúvá fajul, ami az indiai-pakisztáni konfliktus révén összekapcsolódik egy ilyen közel-keleti háborúval, mert az lényegében már egy világháborút jelentene egy kínai-pakisztáni-török-szaúdi, és egy orosz-iráni-indiai-japán-indonéz koalíció között. Ne feledjük, szemben a magyar közéletben általános bináris kelet-nyugat logikával, a kínai-orosz kapcsolatok sem voltak problémamentesek az idők során, így ha

 

egy ilyen konfliktus továbbterjedése ellentétes oldalon hozná be Kínát és Oroszországot a konfliktusba,

 

akkor bizony köztük is vannak olyan lezáratlan ügyek, amelyek egymással szembeni végső rendezésére számukra is alkalmat kínálhat egy ilyen konfliktus.

 

Harmadik világháború?

 

Nyugtassuk meg magunkat mélyeket lélegezve: Nem, ez nem történhet meg, az meg főleg nem, hogy egy ilyen konfliktus Európára is kiterjedjen, mondjuk Görögországnak a törökökkel szemben nyújtott francia segítség és válaszul a nyugat-európai iszlamista terrorizmus szaúdi-török felkarolása és beizzítása révén. Hunyjuk be a szemünket, lélegezzünk mélyeket, és mondogassuk megunknak: Nem, ilyen úgysem történhet meg. Ha meg mégis, akkor onnantól meg már úgyis minden mindegy.  Mindenesetre még ha Kína és India az ilyen helyzetben ilyen tekintélyes hatalmaktól elvárható józanságot tanúsítva kimarad a konfliktusból, és így nem lesz harmadik világháború, akkor is elmondható, hogy

 

ha az USA átmenetileg cselekvőképtelenné válik, egy orosz-török háború könnyedén egy Boszniától Afganisztánig és Jemenig terjedő, már önmagában is apokaliptikus léptékű orosz-török-iráni-szaúdi-pakisztáni háborúvá fajulhat.

 

A fentieket végigtekintve tehát arra a kövekteztetésre juthatunk, hogy egy amerikai polgárháború olyan mértékben rajzolná át a világ stratégiai térképét, amire a Szovjetunió 1991-es szétesése óta nem volt példa, és sajnos ez nagy valószínűséggel a világ számos pontján helyi háborúkkal is járna.

 

Mire az USA a polgárháború végeztével visszatérne a globális porondra, valószínűleg be kéne érnie egy legszorosabb angolszász szövetségeseire, vagyis Nagy-Britanniára, Kanadára, Ausztráliára és Új-Zélandra visszaszorult befolyási övezettel,

 

esetleg ezeken felül még Latin-Amerikával és Írországgal.

 

Nagyobb, nukleáris háborúra remélhetőleg nem kerülne sor. Ahogy az áttekintésből kitűnik, ilyesmire igazából három helyen volna valós kockázat: India és a vele szembenálló Kína-Pakisztán-szövetség között, illetve az arab államok és Izrael között, esetleg Észak-Korea részéről, ha a felek mégsem tanúsítanak olyan, racionális önmérsékletet, amivel itt számoltunk.

 

De bízzunk benne, hogy ilyesmire semmiképp nem kerülne sor, ahogy arra sem, hogy egy orosz-török háború továbbterjedése fajuljon harmadik világháborúvá. Összességében

 

egy amerikai polgárháború az egész világra nézve rendkívül súlyos, mondhatni apokaliptikus következményekkel járna.

 

Ennek tudatában fokozott figyelemmel kövessük a novemberi elnökválasztást, és csak reméljük, hogy a felek megőrzik hidegvérüket és józanságukat.

 

Horváth Csaba Barnabás történész, 2010-ben történelem szakon végzett az ELTE-BTK-n. PhD fokozatát 2014-ben a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi kapcsolatok doktori iskoláján szerezte. Vendégkutatóként dolgozott Ausztráliában, Kínában, Malajziában, Szingapúrban és Tajvanon. Jelenleg az MTA Selyemút-kutatócsoport munkatársa.

 

GRAFIKA: Vitárius Bence / Azonnali

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Január 20-ig három szakaszban oldják fel az eddigi szigorú járványügyi korlátozásokat.

Logikusnak nevezte Volner János az általa benyújtott választásitörvény-módosítási javaslatot. Szerinte úgy is lehet értelmezni az ügyet, hogy megvalósították a DK szándékát.

A többségében németnyelvű olasz autonóm tartomány szerdán fejezte be lakosságának letesztelését – kevesebb, mint egy százalék koronavírusos.

Kovács Gergely szerint nem az a legszomorúbb, hogy az ő indulásuk megnehezül, hanem hogy a sem Orbánhoz, sem Gyurcsányhoz tartozni nem akaró kicsiket fojták meg vele.

Ők is behódolnak az antigénteszteknek, a miniszterelnöknek pedig jelenleg az a nagy álma, hogy azokhoz még karácsony ingyenesen hozzá lehessen férni

Térjünk vissza mielőbb a schengeni zónán belüli szabad mozgáshoz, sürgeti az Európai Parlament. Mindezt a fideszesek is megszavazták, pedig Orbán már szeptember óta zárva tartja a magyar határokat.

A gyógyszergyártó szerint azonban nem verseny, hogy kinek milyen hatékonyságú vakcinája van az előzetes tesztek alapján, mert a világnak úgyis sokféle vakcinára lesz szüksége.

A hét kérdése

Tud-e jönni a Jézuska, ha marad az este nyolcas kijárási tilalom? Hogyan korlátozzuk a szilveszteri bulikat? Dönts te, mielőtt a kormány döntene!

Azért ide elnéznénk

A Külügyi és Külgazdasági Intézet november 26-i online kerekasztal-beszélgetése.

Ezt is szerettétek

Milyen volt a jugoszláv néphadsereg katonájaként megélni a boszniai háború kitörését; miért éppen úgy születetett meg a béke, ahogy?

Magyarország első szociális söréhez hírességek sora adja a nevét. Hogyan lehetsz szuperhős a sörivással? Miért áll bele a csapatuk megosztó témák támogatásába is? Podcast!

A Helyzet vendége Eric Weaver, a Debreceni Egyetem docense, akivel megbeszéltük, mit hozhat Magyarországnak, ha Joe Biden az USA elnöke.

Ahogy nő a koronavírus-fertőzöttek száma, úgy gyűjtenek egyre többen közvetlen tapasztalatot a járványügyi intézkedésekről. Ez alól az Azonnali szerkesztősége sem volt kivétel. Podcast!

Sem Kirgizisztán, sem Bolívia nincs a világpolitikai érdeklődés középpontjában, pedig az utóbbi hetekben mindkét országban sorsfordító változások történtek. Ezekről szól az e heti Helyzet!

Léteznek-e valóban Fidesz-árvák, akiket meg tudnak szólítani? Hogy állnak az ellenzéki összefogáshoz? Hallgasd meg, hogy mit mondott erről Pálinkás József és Ábrahám Júlia! Podcast.

Szeptember eleje óta tart a SZFE-s egyetemfoglalás. Mi tartja a lelket az őrt állókban, mennyire zavarodott meg a hatalom a váratlan akciójuktól, és hogyan látják a következő hónapokat? Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás