Kvaterkázás törzsi háború idején

Most mintha lenne egy szösszenetnyi tűzszünet, amíg az ágyúzás az SZFE-nél folyik (a gazdaságban meg dől a mustárgáz), és legalább egy-két üzenetet át lehet hajítani az egyik lövészárokból a másikba. Az ilyet kötelesség kihasználni.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Egészen emelkedett állapotba kerültem az Azonnali új, a jobboldali nagyágyúit is megszólaltató interjúsorozatát olvasva (értsd: teljesen megmentem).

De kezdem is a lényeggel, hátha más olvasók szájvize is összefutott a „kedélyes kávézás Bayer Zsolttal” gondolatától, mert nekem volt szerencsém ehhez az élményhez. A magyar közéleti emlékezet léptéke szerint régen volt – három éve – amikor Budán (hát hol?!) elfogadta Bayer úr az Amnesty (SOROS) meghívását egy kávéra, miután ő azt találta mondani, hogy a parlamentből a tiltakozó civileket a taknyukon és vérükön kellene kirángatni onnan, amit azzal mentett, hogy engem parafrazált, miután egy tüntetésen (pár nap kóter utáni, szerelemféltésből elkövetett, felfokozott érzelmi állapotban előadott, stb.) én is azt találtam mondani, hogy ahol a politikusok a nép akaratának nem engednek, ott ki lesznek cibálva a parlamentből (takonyról, vérről én nem fantáziáltam).

(Az én mondásom sokat nem ért, politikust azóta se rángattak meg rendesen, Bayer Zsoltot meg később megvágta a bíróság pár százezer forintra, így is kevesebbre, mint minket anno a festékes produkciónkért, de ennyit erről a szálról. Nekem 15 percig jutott annyi hírnév, mint amivel Bayer úr dolgozik nap mint nap, más súlycsoportok, más habitusok.)

Bár nem egészen emlékszem már, hogy én minek kerültem erre a kávézásra, mindenesetre ahonnan vesszük: vagy a legkellemetlenebb fél-háromnegyed óra volt az életemben vagy pedig a legviccesebb. Egyrészt ott ülni, összezsúfolva abban a sörözőben a dögmelegben, mert megjelent a híres-neves Bayer Zsolt fanclub, akiknek aztán válogatott anonim Tumblr-szerzők kommentjeit olvasgatták fel, bizonyítandó, hogy az erőszak az ellenzék oldalán van – hát akkor már inkább néznék kertévét. Másrészt viszont, amikor az (azóta eltűnt, de akkor még) feltörekvő jobboldali (orbánista) újságírás ifjú titánja nagy lezseren rátámaszkodott egy motorra, aminek az orrdísze (így mondják ezt? műveletlen vagyok) egy gyönyörű, arany csodaszarvas volt, mire föl a kávézásra megjelent, bőrmellényes gójmotoros felajánlott neki egy orr- és koponyatörést, amennyiben sürgősen nem fejezi abba, amit – hát azért a pillanatért a karomat odaadnám, ha meglenne HD-ben.

Helyette csak ennyi van.

Tehát csak óvatosan az ilyen nyilvános keringőre való felkérésre, mert

De nem ennek a sztorinak a felelevenítése miatt írom ezt a cikket. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy most mintha lenne egy szösszenetnyi tűzszünet, amíg az ágyúzás az SZFE-nél folyik (a gazdaságban meg dől a mustárgáz), és legalább egy-két üzenetet át lehet hajítani az egyik lövészárokból a másikba.

Az ilyet kötelesség kihasználni.

(Eretnek javaslat: most lenne érdemes újranézni Alfölditől az István, a királyt. Elvégre ott sincs katarzis, csak a kórusban kiáltott UNOM. Hátha ennyi év távlatából már nem annyira rossz.)

Történt ugyanis, hogy valami teljes véletlen folytán (értsd: eltévedtem az interneten) az elmúlt hetekben Varga Domokos György különböző könyveit olvasgattam – a magyar médiáról és a kialakult törzsi háborúról, illetve ezeket a harcokat azokból az időkből lejegyző műveit. A mai fülnek már talán nem mond semmit a neve, de ezekben az írásokban azért elég jól eltalálta a mozgatórugóit ennek a törzsi harcnak a „baloldal” és a „jobboldal” között, meg-megjegyezve, hogy ez a két oldal bizony egyre jobban hasonlít egymásra, de végül 2007-ben arra jutott, hogy kicsekkol a közéletből, mert a kultúrharc addig fog folytatódni, ameddig vannak benne (anyagilag) érdekelt felek, akik azt fűtik. Azóta gyerekmeséket ír, többek között Budaházyról, de ez a „vissza az irodalomba” nekem eléggé aranyhídnak tűnik a megfáradt harcosok számára.

(Más érában pedig az, hogy rá hivatkozzak bármi kapcsán, azt jelentette volna, hogy megkapom a „fasizmussal kokettáló” jelzőt, ugyanis már a rendszerváltásnál megkapta az antiszemitizmus pecsétjét. Biztos lesz most is olyan félnótás, aki ezt megpróbálja: várom szeretettel jövő februárban a Városmajorban.)

Aki belül van, az persze nem szemlélhet kívülről (vö: senki sem lehet próféta a saját városában), de annyit azért megtehetünk, hogy a közösbe hajigáljuk azt, ami egy közös nyelv alapjául szolgálhat, és végtére is most én is ezt szeretném, mielőtt megy tovább a háború. Mert kétségtelen, hogy Magyarországon törzsi háború zajlik már legalább száz éve (ha nem több), de mindeddig hiányzott az a filozófiai keret, amiben ezt értelmezni tudnánk – pedig a KDNP pártalapítványa foglalkozott vele, csak elsikkadt.

Ez a filozófiai keret pedig René Girard, a katolikus filozófus életműve, aki rámutatott, hogy az ember vágyai nem belülről fakadnak, hanem utánzás (azaz: mimézis) útján terjednek. Arra vágyunk, amire a példaképünk vágyik – miközben ezt az egyértelmű viszonyt folyamatosan le kell tagadnunk mások előtt. A konfliktus akkor jön el, amikor a példaképünk és mi is ugyanarra vágyunk, de csak az egyikünk kaphatja azt meg: ekkor elindul a rivalizálás, ami szélsőséges esetben egymás kiirtásához fog vezetni. De mivel minden vágy – és minden beteljesületlen vágyból fakadó féltékeny harag – mimetikus, ezért mind a vágyakozás, mind pedig a konfliktus szét tud terjedni a közösségekben olyan szintekig, hogy

Girard végkövetkeztetése (és hát mondjuk ki: kiindulópontja) természetesen a Krisztus: a megbocsájtást nem kérik, hanem adják (mármint mi egymásnak, cserébe azért, hogy az Isten is megbocsásson nekünk az eredendő bűnért), és amúgy is, a vallások olyan istenadta trükkök, amivel a fenti, közösséget szétverő konfliktusok megelőzhetőek, vagy azért, mert tiltják a parancsolatok, hogy mit kívánhat meg az ember – vagy pedig azért, és épp ez a lényeg, mert egy elszabadult memetikus konfliktus elrendezésére bűnbakot kell találnunk, akiről bár tudjuk, hogy ártatlan, mégis az elpusztításával eltemetjük közösen a bűneinket. Girard értelmezésében ez volt Jézus, aki úgy vállalta a kereszthalált, hogy közben ennek a dinamikának a tudását ráhagyományozta az emberekre.

Ez egy szép gondolat, még akkor is, ha az ember ateista.

De nem azért jöttem, hogy álkeresztényként moralizáljak. Mindannyian a pokolra jutunk, hacsak már nem abban élünk.

Mert ennek az okfejtésnek van egy olyan eleganciája, mint a gravitáció törvényének: szépen illik a szerelmi háromszögekre egyaránt, de brutálisan egybevág azzal is, amit a köznyelv „cigánybűnözésnek” könyvelt el, és amelyről börtönkutatások kimutatták, hogy a szakosodott cigányok látják ám a középosztályi jólétet és kívánják is azt, legális opciók hiányában azonban olyan akarattal, ésszel és kitartással fordulnak borzasztó eszközökhöz ennek eléréséhez, amivel amúgy simán helyt állnának a szabad piacon, ha méretett volna nekik több kezdőtőke, és nem csak a nyomor haragja.

És így: a nő- és férfigyűlölő fiatalság (incelek és hasonlók), amely már nálunk is lövöldözni próbál az iskolában, vagy robbantani a körúton. És így: a kicsinyes harcok akadémiai vagy karrierberkeken belül, amelyek elfajulnak. És így: az antifa, amely egyre jobban hasonlít a fasisztákra, minél inkább az utcai hegemón státuszára tör.

És így: a magyar kultúrharc.

Mert ha kellően távolról nézem ezt, akkor itt két eltérő (de nagyon hasonlóan viselkedő) elképzelés viaskodik egymással, aminek a tétje az, hogy Magyarország hogyan lehet egy sikeres, büszke ország. Az egyik azt mondja, hogy majmoljuk mindenben, kritika és kiállás nélkül a nyugati mintát, a másik meg a rátarti, juszt se, csakis a saját útunkon járás elképzelése. Az egyik a fantáziáját a jövőből húzza, a másik a dicső múltból, de

Ha viszont kellően közelről nézem a kultúrharcot, akkor azt látom, hogy „ki legyen az elismert író, színész, rendező”, „kinek a gyereke kapja a jó pozíciókat”, „ki kapja a kitüntetést”, „ki kapja a pénzt és a dicsőséget, a kényelmet, a szeretetet” – de ezt is úgy, hogy az őt gyűlölőére vagy elutasítójáéra is vágyik, ami kiadja a kis magyar despotizmusunkat, amelyet mindig valami törpe kisebbség hajt, hol innen, hol onnan. Zsidótörvény, B-lista, szabad iskolaválasztás, turbó-nemzetiesített oktatás...

Ez egy és ugyanaz. Indítékait tekintve nem, végtermekét tekintve igen. Épp hol landol a kocka, hogy ne öldöklés legyen a vége.

Zárásként illene valami javaslatot tenni a megoldásra. Ha Girard végkövetkeztetését ajánlanám, akkor én is mehetnék mesekönyvet írni, mert ameddig érdek van a háborúskodásban, addig a megbocsájtók hangjai elhalkulnak. Vagy találunk egy bűnbakot.

Márpedig minden autóból kipattanó, engem leütni kívánó „imádnivaló Palira” jut pár fideszes, aki engem előbb bazári állatként kezel, én meg tőle viszolygok, majd kiderül, hogy tulajdonképpen sok mindenben hasonlítunk, és hogy építhetnénk egy radikális balos pártot arra, hogy legurítjuk Gyurcsányt a Gellérthegyről egy szögeshordóban (és a Fidesztől vennénk el szavazókat). Minden fekete kocsmárosra (kinek a fia magyar), aki ebben a városban megtelepedett, és az EB-szereplésünk alatt vendégül látta azokat, akik más kocsmákba nem fértek be, jut egy megveszekedett izlandi gender-falangista-sorosista, akit a nemzet™ elragad, amint a csapata továbbjut, aztán nem tudok tőle aludni: de jut rá a szomorú történet is, amikor kocsmárosunkat a migránskampány alatt a belvárosban a nyílt utcán megtámadja pár idióta.

Tán-tán, a sor még folytatható, ami mentén kijönnének az igazi ellentétek.

De hát sajnos az van, hogy René Girard a Stanfordon tanított, legnagyobb híve pedig Peter Thiel (akit a Brainbaron vendégül láttak), aki épp azért fektetett elsőként a Facebookba, mert szerinte ez a fajta törzsi háborús dinamika tök jó, csak épp irányítani kéne, mielőtt jönnek a vasvillák.

Ennek végeredményeképp pedig a magyar nyilvánosság megmaradt része – a Facebook – jelenleg a gyűlöletkeltés melegágya, a gombnyomásra indítható pogrom felülete, amely gombért épp verseng pártunk és kormányunk, de versenyben van érte az egybesült ellenzék is. A gombot azonban csak az nyomhatja meg, akinek a legtöbb pénze van (és a legnagyobb tétje), ez pedig végső soron nem biztos, hogy egy magyar szereplő lesz.

Én sok dologért ölre mennék az életben. De nem így, és nem ezekért.

Mert akkor visszatérek a kirángatás és a taknyok meg a vérek mezejére, kedves arisztrokráciám.

Nefelejcs Gergő a Tett szerkesztője. Vitáznál? Hozzászólnál? Írj!