+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Galavits Patrik
2020. július 19. vasárnap, 16:31
A német világsikerként ünnepelt Netflix-sorozat, a Dark a legtúlértékeltebb és egyben végtelenül idegesítő kliséáradat, amely az utóbbi években a képernyőkre került. Négy pontban arról, hogy mi öli meg teljesen az élvezhetőségét.

Nem tartom magam árral szemben úszó halnak, éppenséggel simán el tudok merülni a popkultúra legnépszerűbb darabjaiban. Nem vagyok híve az eltartott kisujjal előadott sznoboskodásnak csak azért, mert valami nem egy Tarr Béla-Wolfgang Amadeus Mozart-Leonardo Da Vinci-háromszögben született meg.

 

Oké, a Marvel-filmek megnézésére még nem vettem rá magam, de lehet, hogy csak nem mertem, mert tudat alatt attól tartok, hogy a végén engem is beszippant a szuperhősös univerzum.

 

Ennek ellenére 2017 óta nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ugyan, mit eszik az internet népe az akkor első évadával jelentkező Darkon, ami Magyarországon Sötétség címen fut? Június végén jött a befejező, harmadik évad, és még mindig

 

nem tudom felfogni, mire fel volt a nagy csinnadratta, és hogyan jöhettek össze az elképesztően jó értékelések?

 

A Rotten Tomatoeson például stabilan 90 százalék fölött tartja a kritikusok és a nézők értékelése a sorozatot. Mi több, tavaly júniusban szintén ezen az oldalon hozták ki minden idők legjobb Netflix-sorozatának a Darkot. Itt senki nem hallott még a Mindhunterről, a Stranger Thingsről, a House of Cards-ról (természetesen az utolsó, Kevin Spacey nélkül forgatott évad csak rossz álom volt, soha nem történt meg) vagy a Narcosról?

 

Aki nem ismerné: a Dark egy álmos német kisvárosban játszódó időutazós, szövevényes családi és szerelmi dráma – egyébként egészen ígéretes alapkoncepcióval.

 

A több szálon futó történet helyszíne a németországi Winden, ahol rejtélyes körülmények között eltűnik egy Mikkel nevű kissrác. A főszereplő azonban nem ő, hanem két középiskolás, Jonas és Martha, akiknek a szerelmi története összekapcsolódik az időutazással, ami nem lenne lehetséges a helyi, Paks 2-nél is több bonyodalmat okozó atomerőmű nélkül. A sztori szerint Windenben megtörhetetlen időciklus uralkodik, amely 33 évente ismétlődik, és végül mindig világvégét eredményez. Ez így nyilván elég nyomasztó, főleg mert a szereplők rájönnek, hogy a világvégéhez vezető folyamatot saját döntéseik és azok hatásai indítják el.

 

Ennyit a cselekményről, különösebben lényegit nem árultam el róla, szóval aki velem ellentétben tudja élvezni – ez egy-két rész után eldől – az nyugodtan nekiállhat, bőven fogják érni meglepetések.

 

Néha én is pengeélen táncoltam az unalom, a hajtépés és egy jól eső izgalomérzés között a részek mérsékelt darálása közben, mert végül is az időutazás menő, ezt a Vissza a jövőbe óta tudjuk. Csak éppen Michael J. Foxék olyan magasra tették a lécet a trilógiával, hogy azóta nehéz lenne jobb dolgot képernyőre vinni erről a témáról. Nagyon úgy néz ki, hogy

 

engem leszámítva a világon szinte mindenkit sikerült ennek ellenkezőjéről meggyőzni.

 

Még akkor is, ha a Vissza a jövőbe és a Dark tulajdonképpen tényleg csak az időutazásban hasonlítható össze, elvégre a németek egy perc derűt nem vittek a három évadba, míg a Vissza a jövőbe azért inkább a felhőtlen szórakoztatásról szól. Én meg magamra vessek, hogy végignéztem a három évadot, annak ellenére is, hogy nem tetszett: csak a németet akartam gyakorolni. Ezt a funkcióját, mondjuk, teljesíteni tudta a sorozat.

 

Jöjjön négy dolog, ami miatt a magamfajta, kliséktől és szájba rágástól irtózó sorozatnézőnek szenvedés volt Németország legújabb büszkesége.

 

1. Túldramatizáltság

 

Úgy tűnik, a német sorozatoknak közös vonása lesz, hogy

 

zavaróan szájba akarják rágni, hogy amit éppen látunk, az bizony csupa nagybetűs PARA.

 

Ezt a Dark első évadában az atomerőmű melletti barlang mutatásakor belökött túltolt zenével oldották meg. Egyszer még elment volna, de az első évad fele azzal telt, hogy a jelenetek között néha teljesen véletlenszerűen jött a vágókép a barlanggal és az indokolatlanul hangos, drámai hatást kelteni próbáló zenével. Nagyjából a harmadik alkalom után csaptam le a laptopom mellé az asztalra a kezem, és üzentem a képernyőn keresztül az alkotóknak, hogy köszönöm, megértettem, gáz a barlang, többet ne mutassátok!

 

Szerencsére már az első évad vége felé véget ér ez rohadt idegesítő sugalmazgatás, de bőven volt még az értelmetlen drámaiságból ott, ahonnan a korábbi jött. Az indokolatlanul elnyújtott jelenetek csak úgy sorjáznak, és ezeket nem ússzuk meg az első évad pár részében. Mind a hármat végigkísérik az életszerűtlenségükkel. Itt van például rögtön Hannah és Adam találkozása:

 

 

Hannah a nem túl szimpatikus női szereplője a sorozatnak, Adam pedig egy titokzatos, Csuja Imre-hangú, eldeformálódott arcú fickó, akinek a múltjáról vajmi keveset tudni. A linkelt jelenetben éppenséggel kiderül róla egy s más, szóval csak óvatosan, ha valaki meg akarja úszni a spoilert.

 

A lényeg ebből is lejön: igen, két percig tulajdonképpen semmi nem történik, úgy 90 másodpercet egymás nézegetésével vagy valami értelmetlen dolog vizslatásával (ez sem jobb) töltenek a szereplők. A mély döbbenettel egymásra nézés szavak nélkül, ugye, a feszültséget lenne hivatott fokozni, de mivel az ilyen jelentőségteljes mozzanatok teszik ki az egyes epizódok nagy részét, legkésőbb a második után elkezdi az ember kaparni a karfát, hogy „jó, de mondjátok már, mit akartok”? Adamnál ráadásul ezt az egészet megspékelték a mozgásai minimalizálásával. Mondjuk, eléggé romon van a külseje alapján, ezt meg kell hagyni.

 

A harmadik évadban a részek mind egy-egy óra hosszúak, némelyik egy kicsit még tovább is tart.

 

Nagyjából az évad közepén jött az első olyan rész, amit a felénél leállítottam, mert úgy gondoltam, ezt már kár tovább nézni, rámegy az idegrendszeremre, hogy minimum húsz percet ráhúznak minden részre csak azért, mert nincs jobb ötlet, hogyan nyomják túl a drámát.

 

De persze van még a repertoárban más is. Nagyon gyorsan, már az első évadban rá kell jönnünk, hogy az általános iskolai földrajztanulmányaink mit sem érnek: Németország ugyanis valami egészen más éghajlattal rendelkezik, mint az az Apáczai kiadós könyvekben megjelent. Olyannal,

 

amelynek jellemzője nemcsak az, hogy gyakran esik az eső, hanem ha már nekikezd, monszunnal szórja meg legkésőbb 48 órás időközökkel szegény windenieket.

 

Akik annyira hülyék, hogy annak ellenére, hogy közülük mindenki a végtelenül gyűlölt kisvárosban született, talált párt, nemzett utódokat, mégsincs tisztában ezzel az éghajlati adottsággal, ezért esernyő egy háztartásban sincs. Amúgy igazán nem akadályozná meg senki, hogy valami izgalmasabb vagy jobb helyre költözzön, akinek Winden tényleg annyira kuka. De mit várunk olyan gyökerektől, akik az esernyő fontosságát sem ismerik fel? 

 

A lenti jelenetben Jonas legalább a Stephen King Azjából felélesztett sárga esőkabátos klisét lövi el, tehát ő még csak-csak felkészült valamennyire a rendszeres esőkre, de ahogy meglátja Marthát a házuk előtt, inkább leveszi a csuklyát, hadd ázzon. Úgy drámaibb. Martha viszont tényleg fogalmatlan, ott áll a vastag pulcsijában, ami csak arra jó, hogy minél jobban beszívja a vizet, és esernyő sincs nála. Ja, meg persze áll, mint az előző jelenetben Adam. Elvégre tök logikus, én is mindenkit így szoktam várni: kiállok az előszobába napi nyolc-tíz órát, és anyám 25 éve varrt gobelinjeit csekkolom – akkor is, ha nem számítok látogatóra. Teljesen életszerű.

 

 

Egyébként ennyi csapadék mellett Windennek még az időutazó pszichopaták mellett is sokkal nagyobb problémát kellene jelentsen a rendszeres ár- és belvízveszély, a csatornából felbugyogó és fertőzéseket terjesztő szennyvízzel együtt.

 

2. Nem szövevényes, hanem követhetetlen

 

Finom eufemizmussal éltem, amikor a bevezetőben azt írtam, hogy a Dark története szövevényes. A különböző időutazások eleve megkeverik a lapokat, de ha csak 33 évet ugrálnának a szereplők előre és hátra, még nem lenne jelentős probléma. Csak aztán egy idő után bekapcsolódik a sztoriba, hogy nem csak az időben, de világok között is van átjárás.

 

A harmadik évadban ezért rendesen elfajulnak az események, és az élvezeti értéket páros lábbal tapossa, hogy lassan nem lehet kiigazodni azon,

 

ki, mikor, kivel, melyik idősíkban, melyik világból létesített nemi kapcsolatot, és ennek, illetve a DNS-ek átörökítésének milyen következményei vannak a cselekményre.

 

Mielőtt valaki azt hinné, hogy szellemi lustaság vett rajtam erőt, álljon itt egy kép a sorozat időrendjéről:

 

MIT NEM LEHET EZEN FELFOGNI? FOTÓ: CHRISTIANLORENZ97 / WIKIMEDIA

 

Ez már régen túlmutat a szövevényességen, és a rajongói hozzászólások között is sokat találni a különböző oldalakon, amelyek megjegyzik, hogy „a Dark bizony übercsászár sorozat, de néha elvesztem”. Tényleg?

 

Nem lehet, hogy ha a sztorival sem voltál már tisztában, akkor annyira nem is élvezted az egészet?

 

3. Majd megérted

 

A túldramatizáltság és a jelenetek elhúzásának egy másik kellemetlen mellékterméke, hogy a szereplők akkor is rébuszokban beszélnek, amikor erre a világon semmi szükség nem lenne. Szerencsétlen Jonas-szal esik meg a legtöbbször, hogy a különböző, semmiből előtűnő szereplők (ettől már idegösszeroppanást kaphatna nyomorult, valahogy minden egyenes kommunikációra képtelen idegen először őt akarja betalálni a sztoriban) a világ minden pénzéért nem mondanák el neki, hogy az ég kék, a fű meg zöld, ebből pedig az következik, fiam, hogy ezt és ezt kell tenned. Nem, inkább mindenki megsorozza a másikat homályos utalgatásokkal, amiknek semmi funkciójuk nincs. Azon kívül persze, hogy valamiből össze kell hozni részenként azt a plusz húsz percet.

 

Ebből a műfajból ez a jelenet éri meg az esettanulmányt:

 

 

Ha valaki nem ismeri a német „was soll das heißen?”, vagyis „mit jelentsen ez?” fordulatot, a Dark kipörgetése után garantáltan egy életre az agyába vésődik.

 

4. A zene…

 

Ismerjük el: itt azért volt, hogy belenyúlt a Dark a tutiba. Mind az Apparattól kölcsönzött főcímzene, mind Nena egyik legjobb számának bedobása telitalálat volt. De ettől azért nem alélok el. Ehhez elég lehetett a Google-ban rákeresni időről és búcsúról szóló számokra, és legfeljebb húsz perc alatt lehet találni még hulladék ízléssel is olyan zenéket, amelyek megfelelnek a célnak.

 

Hanem a jelenetek zenei aláfestései! A túldramatizáltságot már nem is kell említeni, naná, hogy ezt is túlhúzzák, és az effektek is elég komikusan mindig az erősnek szánt mondatoknál jelennek meg.

 

Elvégre mi tehetne keményebbé egy megjegyezést, minthogy a monszun közben a mondat végén még dörög is az ég?

 

Az igazi probléma az, hogy próbáltak valamilyen csernobilos, jokeres életérzést betölteni a sorozatba, de Hildur Guðnadóttir felbérlése senkinek nem jutott eszébe, vagy éppen már nem volt rá keret. Így született ez a megoldás minden művészinek szánt nyökögéssel meg lihegéssel:

 

 

Ettől kéne nagyon izgulni és elgondolkozni a végkifejleten, és nem kapkodni a távirányító után, hogy levegyük a hangot, miközben a kamera természetesen jelentőségteljes arcokat vizslat, mert azt még biztos nem untuk meg.

 

Nehezen tudom megbocsátani magamnak, hogy mind a három évadot végigpörgettem a Darkból, annak ellenére is, hogy nem sok élvezetet nyújtott. Ez a mazochizmus némi magyarázatra szorul, hiszen nyilvánvalóan lehet más módját is találni a nyelvtanulásnak.

 

Egyvalami tartott igazán mindig a képernyő előtt és vett rá, hogy elindítsam a következő részt (kettőt egymás után sosem bírtam, egy nap szünet mindig kellett): hogy az alapkoncepció nem eleve elrontott, és

 

mindig lehetett várni, hogy a sok klisé és túltolt megoldások ellenére vesz majd egy valóban izgalmas és élvezhető fordulatot a sorozat.

 

Végig sikerült reményben tartania az alkotóknak, hogy aztán csak az utolsó jelenetben kapjak valami katarzisfélét. De addig már három évadon keresztül eléggé megdolgozták az ízlésemet – és fikarcnyit sem tudtak rajta változtatni.

 

Ennek ellenére, ha nem zavar, hogy egy sorozat az első perctől az utolsóig az arcodba akarja nyomni, hogy ő izgalmas, titokzatos, misztikus, de azért nem a német Stranger Things (pedig dehogynem, csak a Duffer-testvérek tudnak valamit, amit a Dark készítői nem: zseniálisan bánni a filmes klisékkel), akkor végig tudod nézni hajtépés nélkül, mi több, még élvezni is fogod.

 

Ha nem, inkább ne állj neki.

 

NYITÓKÉP: Dark / Facebook

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

A legtöbb helyen kötelező lesz a maszkviselés, annak betartásáért pedig az adott hely lesz a felelős. Részletek!

Továbbra sem enyhül a járvány: pénteken 941 újabb esetet találtak meg, amivel már 11 202 főre nőtt az aktív esetek száma. Grafikonon mutatjuk, hogyan áll a járvány Magyarországon és a környező országokban!

William Barr, az Egyesült Államok igazságügy-minisztere nem először tesz vitás kijelentéseket. Ezúttal a kijárási tilalmat bevezető kormányzókat minősítette, szerinte az intézkedéseikkel megsértették a polgári szabadságjogokat.

Mármint a személyszállítás terén. Az áruszállítást alig érinti a járvány okozta csökkenés.

Ennyire őszintén, mint a miniszter a Die Pressének, rég nem beszélt senki arról, mikor maradhat a Fidesz az Európai Néppártban: ha azt a német CDU, a bajor CSU és az osztrák ÖVP úgy akarja.

A figyelemfelkeltés érdekében még egy nemlétező appot is indított egy aktivistacsoport. Na de hogy áll Budapest közvécék tekintetében? Szavazz!

A hét kérdése

A legújabb módi az lett, hogy ingyenes koronavírus-teszteket követel az ellenzék a kormánytól. De valóban szüksége van erre mindenkinek, a kisnyugdíjastól a kőgazdag vállalkozókig? Szavazz!

Azért ide elnéznénk

A budapesti a járvány miatt elmaradt, ám a pécsi tartja magát. Szeptember 17-20.

A nemrég alakult modern metálzenekar először mutatja be a karantén alatt írt debütáló lemezét. A szeptember 18-i bulin fellépnek még: Heedless Elegance, As Karma Brings.

Schiffer András ökopolitikai vitaköre ezúttal házhoz megy az Öreg-tóhoz. Szeptember 19.

Biciklis túra azoknak, akik szeretnének bringázni, de eddig Budapesten nem mertek biciklire ülni. Több időpontban, egészen szeptember 22-ig.

A „kocsmai evangelizáció” jegyében fog erről beszélgetni Fabiny Tamás püspök, Kajdi Csaba influenszer és Török Csaba pap. Szeptember 29., Művész Kávéház és Cukrászda.

Ezt is szerettétek

A sötét anyag kutatásáért kapta meg a rangos Viktor Ambartsumian-díjat Alex Szalay, a Johns Hopkins Egyetem magyar asztrofizkusa. Interjú!

Miben tud egyetérteni a szélsőjobboldal és a Háttér Társaság? Dúró Dóra és Dombos Tamás a Helyzetben!

Mi köze a belarusz diktátornak az oroszokhoz? Miért belarusz, miért nem Fehéroroszország?

Mit szól ahhoz Pacher Tibor, a tudóscsapat vezetője, hogy Magyarország is beszállt az űrversenybe? Podcast!

Mi lesz a jogállamisághoz kötött kifizetésekkel? Jó-e nekünk az EU által közösen vállalt hitel? Akkor most győzött Orbán Brüsszelben az EU-csúcson, vagy lebőgött?

Kulturáltabb szórakozónegyeddé válik-e a Belső-Erzsébetváros, vagy valóban keresztet lehet vetni az ottani éjszakai életre? Riport és interjúk a bulinegyedből. Podcast!

Miért tüntetnek a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói és oktatói? Mit mond a megválasztott, de a kormány által kinevezett rektor? És a politika? Körbejártuk.

Twitter megosztás Google+ megosztás