Az ideinél csak boldogabb születésnapot, Európai Unió!

Hetvenéves a mai EU elvi alapjait lefektető Schuman-nyilatkozat. Keserédes évforduló ez, hiszen pont idén nem tudjuk élvezni az EU által nekünk adott legnagyobb vívmányokat: de pont ez mutatja meg azt is, miért van rá annál nagyobb szükségünk.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

„Miért tekintjük armageddonnak” azt a forgatókönyvet, hogy széteshet az Európai Unió? – tette fel a kérdést nem is olyan régen az ország legméltánytalanabb közjogi méltósága, Kövér László, aki mostanában olyan szívesen trombitálja tele méretes hülyeségekkel a magyar közbeszédet – az meg harap rá.

Kicsivel az armageddonos beszélgetés után a házelnök például a Demokratának adott interjújában találta burkoltan lenácizni az Európai Uniót, mondván, hogy annak vezetése, „a brüsszeli bunkerben ülő globalista vezérkar” sem hisz már a győzelemben, ott várják „a csodafegyvert, a Wunderwaffét, amely számukra ebben a pillanatban a hetes cikk, ettől remélik a fordulatot, a végső győzelmet”.

Ezekre a kijelentésekre a II. világháború lezárásának 75. évfordulóján, egyben az európai integráció 70. születésnapján időszerű válaszolni.

Az EU mint birodalomellenes projekt

Legyen szó akár Nigel Farage-ról, akár Kövér Lászlóról, a populista politikusok kedvelt szólama, hogy az EU egy birodalmi projekt, ahol kivételesen nem Berlinből vagy Moszkvából, hanem Brüsszelből rángatják a szálakat. Egy közös van csak: az egész elszenvedői mi, szegény magyarok, britek, csehek, krahácsiak, satöbbi, vagyunk.

Furcsa ellentmondás: a mindent és mindenkit maga alá gyűrő globalista/liberális/fasiszta/kommunista hatalmi centrum ránk akarja kényszeríteni az akaratát, mégis az ott ülők lényegében tehetetlen balfaszok gyülekezete, akik még egy ajtót sem tudnak kinyitni, ha nem segít nekik Orbán Viktor.

Ez az ellentmondás azon a hamis és mesterséges törésvonalon alapul, miszerint óriási ellentét és háború folyna a globalista „Brüsszel” és a nemzetállamok között. Ezt a törésvonalat a bűnbakkereső populista vezetők építgették éveken, évtizedeken keresztül – hogy mennyire sikeresen, azt az Azonnali videója tökéletesen demonstrálja –, azt a csekélyke tényt figyelmen kívül hagyva, hogy az Európai Unió mindig is, és mind a mai napig egy nemzetállami, és ezáltal végletekig birodalomellenes projekt.

Szimbolikus és egyáltalán nem véletlen ugyanis, hogy Robert Schuman francia külügyminiszter 1950. május 9-én egy valóban birodalmi projekt – a náci Németország – legyőzésének ötödik évfordulójára időzítette ismert beszédét, amelyben a francia kormány nevében javasolta, hogy a francia és a (nyugat)német szén-és acéltermelést helyezzék közös főhatóság alá.

Tette mindezt úgy, hogy már említett beszédében is a birodalmiság ellen szólalt fel, mikor azt mondta, „Európát nem lehet egy csapásra felépíteni, sem pusztán valamely közös szerkezet kialakításával integrálni”. „Konkrét megvalósításokra, de mindenekelőtt a tényleges szolidaritás megteremtésére van szükség” – áll a beszédben. „Bármihez is fogunk, annak elsősorban e két országra [Franciaországra és (Nyugat-)Németországra] kell vonatkoznia.”

A szupranacionalitás – vagyis a nemzetek feletti struktúra, mely a német és francia szén- és acéltermelést szabályozza – az ESZAK esetében csupán eszköz, amely a francia-német megbékélést, tágabb értelemben ezzel pedig az európai békét szolgálja.

És ennek már hetven éve, az ESZAK-nak már nyoma sincs, lett belőle Európai Gazdasági Közösség, majd Európai Közösségek, majd pedig Európai Unió, de a lényegét tekintve az integráció lényege mit sem változott: egy háborúellenes, alapvetően gazdasági fókuszú, és nemzetállamokon alapuló együttműködés. Amelynek sikere ebből adódóan pont a nemzetállamokon múlik: Európai Bizottság vagy Európai Parlament ide vagy oda, tagállami áldás nélkül nincs döntéshozatal,

Az EU mint a normális viták projektje

A másik népszerű populista szólam a tehetetlen Brüsszel képe, amely mindenkit cseszeget, mikor senki sem kéri, és eltűnik, mikor tényleg szükség lenne rá. Azok, akik viszont hatalmi pozícióból az EU tehetetlenségét ecsetelik, elsősorban magukra nézzenek – jórészt ők azok, akik a leghangosabban követelik a nemzetállami szuverenitás sérthetetlenségét.

Arról lehet vitatkozni, hogy jó-e ez így, vagy sem. Arról viszont már kár lenne, hogy az EU-t a véleménykülönbségek vitték előre. Altiero Spinelli, az európai föderalizmus egyik atyja igen tiszteletreméltó ember, ízig-vérig európai volt, arról viszont például, hogy az EU-nak egy föderalista projektnek kell lennie, máig nincsen konszenzus, hiába került bele az Európai Unióról szóló szerződésbe a sokat idézett „ever closer union”, vagyis a folyamatosan szorosabbá váló együttműködés igénye. Nemzetállami és gazdasági alapokon nyugvó együttműködésként nem hiába áll ilyen bizonytalan lábakon az Európai Unió, ha politikai együttműködésre kerülne a sor, legyen szó akár a migrációs, akár a külpolitikáról vagy a sok vitát kiváltó bővítés kérdéséről.

Egy biztos: az EU-ban megférnek, és mindig is megfértek a véleménykülönbségek, elvégre egy kontinens jövőjéről van szó. A föderalisták és nemzetállamiak, a több- és az egysebességes Európa hívei, a balkáni bővítést követelők és az azt ellenzők – hogy csak három újabb politikai törésvonalat említsünk – közötti vitáknak nagyon is helye van az EU-ban. Azoknak viszont nincs, akik nem szeretnek, vagy még rosszabb, nem akarnak vitázni, csak a partvonalról ordibálni. Nem véletlen, hogy a megmondóemberek Európája ennyire idegenül hat a – sokszor unalmas, hosszú, de mégis hasznos – viták Európája mellett.

Az EU mint sikerprojekt

Az viszont már tény, hogy ahogy egyre mélyebbé válik az unió, úgy válnak egyre elfogadottabbá minden tagállam által azok a közösségi szintre helyezett gazdasági, és a mindennapi életet segítő hatáskörök és normák, amelyeket meglehet, eleinte nagy vita övezett. Az, hogy a közös uniós piac jó, senki nem kérdőjelezi már meg, ahogyan az, hogy útlevél és határellenőrzések nélkül, egy szál személyivel utazhatunk az unió határain belül – már ha nincs koronavírus –, vagy roamingdíjak nélkül telefonálunk, mindenki életét könnyebbé tette.

Az eurózónából való kilépés is szintén a politikai partvonalról ordítozva tűnik csak népszerű lépésnek, de amint a korábban még ezt követelő pártok hatalomra jutnak – mint az olasz Öt Csillag Mozgalom –, már elillan a bátorságuk. Sőt, a vírusválság közepette már Bulgária is beismerte: jobban járnának most a közös valutával.

Az unióban a dolgok valóban lassan történnek, a döntéshozatal nyögvenyelős, a viták sokáig tartanak, a nagyívű célokból sokszor nem is lesz semmi, ami pedig meg is valósul, tele van kínos kompromisszumokkal. De ez a pepecselés az ára annak, hogy az EU végtére is ne egy akaratát másokra rákényszerítő birodalom, hanem egy hatékony és mindenkinek érdekében álló integrációs forma legyen,

A koronavírus mutatta csak meg, mire mennénk EU nélkül, hiszen kis túlzással épp ott tartunk, mint hetven éve, mielőtt Robert Schuman felolvasta volna a nyilatkozatát. A határok nem átjárhatóak, huszonhét állam huszonhétféle rendelkezéseket léptet érvénybe, az európai intézményrendszer – kellő hatáskörök híján – olyan, mintha nem is lenne, a következő hétéves költségvetés számai – így a zsíros kohéziós pénzek – a kanyarban sincsenek.

Keserű, mégis szimbolikus hetvenéves születésnap ez.

Mert az Európai Unió nem uborkagörbület, nem háttérhatalom, nem globalista-liberális ármánykodás, de még csak nem is csak úgy általában Brüsszel. Az Európai Unió mi vagyunk. Ennél már csak boldogabb születésnapot, európai integráció!

Olvasnál még Illés Gergőtől az Azonnalin? Katt ide!

MONTÁZS: Illés Gergő / Azonnali