Márquez nem írhatta volna ezt a forgatókönyvet, fájdalmasan gyors volt hozzá képest

A kolumbiai rendőr kérdezte, hogy hova megyek. Mondom neki, hogy a hotelbe, kéri a címet, rendben, aztán megjegyzi: „ugye tud a kijárási tilalomról?” Nem, válaszolom. Látszik rajta, hogy hisz nekem. Ha a jóban osztoztam velük, akkor a rosszban is osztoznom kell az itteniekkel.

Kömlődi Ferenc március 21. óta tudósítja az Azonnalit Cartagenából, hogy mi a helyzet a koronavírus miatt lezárt Kolumbiában.

Amikor tíz nap is több évnyi messzeségnek tűnik, cartagenai emlékeimből élek Cartagenában, s merítek erőt a holnaphoz. Karnevál, szirénaszó és csend. Ha a jóban osztoztam velük, akkor

Két hete érkeztem a külvárosaival együtt 1,2 millió lakosú Cartagenába, Kolumbia (Bogotá, Medellin, Cali, Baranquilla után) ötödik legnagyobb városába.

Az öbölben Krisztus előtt 4000 óta különféle indián népek éltek, a mostani várost 1533-ban alapították, a gyarmati időkben innen vitték Spanyolországba a mai Peru és Bolívia területén kibányászott aranyat és főként ezüstöt, és ide futottak be Afrikából a rabszolgaszállító hajók. A kalóztámadások miatt itt építették ki Dél-Amerika leghosszabb városfalait és a San Felipe-erődöt. Az inkvizíció hamar megjelent, a helytörténeti múzeumban kifinomult kínzóeszközeiben, köztük egy rövid ideig acélosan üzemelő guillotine-ban is gyönyörködhetünk. A függetlenségi háborúban a spanyolok három hónapig ostromolták, maga Simón Bolívar is többször járt Cartagenában.

A falakkal körbevett történelmi városrész három nagyobb negyedből áll: az 1984-ben (a San Felipe-erőddel együtt) UNESCO világörökségi helyszínnek nyilvánított tényleges óvárosból (San Pedro) az ikonikus Óratoronnyal, a kicsit szürkébb San Diegóból és a legtöbb turistának szállást adó, az élet gyönyöreit habzsoló poszthipszter és nagyon karibi Getsemaniból, pompás falfestményekkel, graffitikkel, Dél-Amerika – az abszolút top chilei Valparaiso után (valószínűleg) – második legeredetibb, legszórakoztatóbb street art alkotásaival.

Getsemani mögül a San Felipe mered a távoli kékségre.

A városhoz tartozik még a modern tengerparti üdülőhely, Bocagrande is, jellegtelen toronyházakkal, plázákkal, késő- és posztmodern épületekkel, mára már teljesen kihalt homokos strandokkal. Futottak még kategória, nem miatta szeretjük meg Cartagenát, és a Karib-tenger sem a legszebb arcát mutatja itt, ellentétben a közeli Rosario-szigetekkel.

Lassan egybemosódnak a napok, nem emlékszem, nincs jelentősége, hogy múlt kedd vagy szerda délelőtt jártam ott. Kósza madarak és üdítőárusok lézengtek csak a kiürült homokfövenyen, pár lepusztult kurva kínálta magát a közelükben, rendőrautók jöttek-mentek, építési munkások tízóraiztak, korai-sziesztáztak. Bocagrande pont egy délelőttöt ért meg a vihar előtti csendben.

Csak két hete vagyok itt, és máris emlékezem, itteni emlékekkel töltöm ki a jelen ürességét, a szobafogságot, hessegetem el rémképeimet, keressek választ félelmeimre. Hagytam, mit hagytam, akartam, hogy Cartagena beszippantson, hogy holdkórosként járjam ódon utcáit. Ötéves képek keverednek össze a jelen tegnapjával, és áll egybe a nagy mozaik: ez a város gyengéden átölel, egyre andalítóbb, de halálos a tánc, szorít magához, nem szabadulsz, nincs menekvés, mint Durrell Alexandriájából sem volt, még mélyebbre és mélyebbre hatolsz belé, aztán drámai snitt, vége, nincs tovább.

Első este elmentem a legismertebb tengergyümölcsei-étterembe, a La Cévichériába; mi mást ettem volna, ha nem cévichét, ezúttal polipból és tintahalból, kókusztejben, kókuszreszelékkel. A helyi KGB kocsma szovjet egyenruhái, űrhajós és minden más szkafanderei, tányérsapkái inkább mulattattak, mint botránkoztattak, jövök még ide, gondoltam, de valahogy nem jutottam el többé, mint ahogy a Café del Marba sem, pedig minden nap készültem, de mire odaértem, már bezárt.

Mára pedig minden bezárt, egyetlen közeli étterem sincs nyitva, céviche és tenger gyümölcsei helyett harmadik napja eszem az áruházi grillcsirkét. A maradékot ma este is kiraktuk a macskáknak, nekiestek, majd jött egy látásból ismerős hajléktalan, elvette tőlük, és kereket oldott a bőrökkel és a csontokkal.

A Getsemani központjában, a Szentháromság téren soha nem állt meg a salsa, a templomoldalban és a padokon ülők folyamatosan, mindaddig mozizták az utcazenészek és táncosok előadását, amíg maguk is be nem álltak közéjük. Árus árus után kínálta portékáját: vizet, sört, csecsebecsét, a pár méterre lévő standokon grillezett kolumbiai és venezuelai specialitást, arepast, az elsősorban sajttal, vagy sajttal és sonkával töltött kukoricás-krumplis lepényt, míg mások füvet és kólát, lányokat és fiúkat ajánlgattak. „Chicas?” – kérdezik hamiskás mosollyal, miután mindent végigsoroltak, és mindenre nemmel válaszoltál.

Csendben továbbállsz, megindulsz a falfestmények és zászlócskák között az óváros felé. Bábeli hangzavar, sejtelmes fények, lüktető dallamok kísérnek, sodródsz az árral, de már ösztönösen két méter távolságra, mert figyelsz, és hallod a híreket, érzékeled, hogyan szivárog be csendben, észrevétlen Cartagena mágikus tereibe a külvilág.

Az óvárosban, annak is elsősorban a főterén péntek, 13-án estétől szaporodtak el a rendőr-járőrök, váltak mind harsányabbá a szirénák, és kezdték oszlatni először a 400, majd vasárnaptól a 100 főnél nagyobb csoportosulásokat, kurvanéző csődületet, árusokat, muzsikusokat, hintósokat és a történelmi falak, az Óratorony árnyékából rég kitiltott motortaxisokat. Probléma egy szál se, mindenki húzott át a közeli diszkók, leginkább a Dolce Vita felé, vagy ült le koktélozni az egyik teraszon, állt be alkalmi utcai tánccsoportba, és reménnyel teli tért vissza kisebb-nagyobb körök, szűk félóra múlva.

Vasárnap, 15-én este egy bolond próbálta megtréfálni a rend morcos őreit, hogy aztán másodmagával kössön ki bilincsbe verve az ügyeleti kocsiban. Később négy-öt motoros rendőr állt meg alakzatban a városalapító Pedro de Heredia (1484-1554) szobra körül, majd lassanként oszlott mindenki. Hétfőn már este 8-kor elkezdték – akkor még csak 10-től volt kijárási tilalom –, és 9-re fokozatosan, szakszerűen, de erőszakmentesen, szirénázva, irdatlan ricsajban szorítottak ki mindenkit az óvárosból. Holnap, gondoltam.

Másnap 9-kor azonban már nem volt kit oszlatni.

Nem tudtam, és David, a szállásadóm sem tudta, hogy 6-tól kijárási tilalom. Az elnéptelenedő utcákra lettem figyelmes, majd a Café del Mar körül rendőrök kértek meg: hagyjam el a területet, lesz módom máskor és máshol naplementét nézni. A Szentháromság téren

Két percre rá egy még illegálisan nyitva tartó kifőzdében veszek egy csirkeburgert, és irány haza. Soha nem örültem ennyire csirkeburgernek, igaz, arra sem emlékszem, mikor ettem utoljára. Pár perccel később visszaértem a szállásra, egy egész utca örült nekem, David lelki szemeivel már látta, hogy éjszaka megy a rendőrörsre értem, s csak hosszú magyarázkodás után engednek el.

Egy héttel és egy nappal később: országosan 470 „eset” szerda 22 órakor a keddi 378 után (kedd 14 órakor 101-gyel, most pedig 92-vel több, mint az előző nap), 7240 negatív teszteredmény, 4-en hunytak el (a legutóbbi kettő egy 70-79 év közötti férfi és egy 80-89 év közötti hölgy Bogotában), Cartagenában 26, Bogotában 169 (49-cel több, mint kedden), Antioquiában 59 megbetegedés, a déli megyékben szerencsére még mindig semmi. A cartagenai elhunytról annyit tudni még, hogy két olasz turistától kapta el a vírust taxizás közben.

Ha egyszer véget ér a kijárási tilalom, a négyfal-bámulás, az üresutca-fényképezés, az egész mizéria, mert véget kell érnie, és véget is fog érni, mert legyőzzük ezt az átkozott járványt, orbitális nagyot fogok bulizni hajnalok hajnaláig, másnapok másnapjáig itt, a koronavírus-álmából, tetszhalálából fel- és újjáéledt Cartagenában.

Egy egész város érezhet most így.

FOTÓK: Kömlődi Ferenc / Azonnali