G. Fodor Gábor perre megy egy költővel szemben, és igaza van

Peer Krisztián költő adott egy interjút, amivel elég sok baj van, például az, amiért G. Fodor Gábor beperli, Demeter Szilárd, a PIM igazgatója meg ledrogosozza. Jó látni, hogy meghatározó kulturális szereplők milyen finom stílusban vitáznak.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Peer Krisztián, akiről tavalyelőtt megjelent, 42 című kötetéig csak a magyar irodalmi szcéna egy vékony szelete tudta, hogy kicsoda, egy, a 24.hu-nak adott interjúban megcsillogatta remek retorikai képességeit, és vérig sértett legalább három embert, de úgy sejtem, többet is. 

A reakció a szokásos volt, a NER-oldalon megvetés és alkoholistázás, a nem-NER-oldalon meg hurrázás, hogy Peer most jól megmondta. Az a baj, hogy megint hiányoznak a mérsékelt hangok a történetből: Peer randalírozik egyet, ez egyik oldalon elkönyvelődik valamiféle bátorságként – azok, akik nem rendelkeznek a Peernek megadatott kitüntetett pozícióval, titokban úgy érzik, hogy helyettük is beszélt, a másik oldalon meg cinikusan lepattintják, hiszen hogyan érne fel Peer hangja azokhoz, akik annyi közpénz tetejéről lógatják le a lábukat a magyra ugarra.

A NER-asszonyok kevésbé diszkrét bája

Az interjú egy részében szóba kerül, hogy Peer ilyen indulatos ember, sokszor vissza akarja fogni magát, és sokszor nem sikerül neki. Ennél a pontnál elmondja, hogy ahányszor meglátja G. Fodort, mindig tele torokból üvöltözni kezd rá, mintegy a nép hangjaként  Ez még vicces is lenne, jó elképzelni, hogy megy G. Fodor az utcán, és egyszer csak Peer rárivall a semmiből.

Lelke rajta, mondhatnánk, mért ne lehetne ráüvölteni valakinek G. Fodorra, aki a szélsőjobboldali média egyik vezéralakja, és a lapjában annyi ember méltóságába gyalogoltak bele? Csakhogy itt a költő el is mesél egy történetet, miszerint  „egyszer a boltban a [G. Fodor] csajának besípolt a táskája. Ilyen kontúrtetovált-szájú, megvetően pillantgató, hivatásos jócsaj, haha. A NER nőképe is megérne egy misét, na, mindegy”. 

Helyben vagyunk.

A költő néhány sorral fennebb azt sérelmezi, hogy írtak a 42 című kötetéről egy kritikát, amiben mennyire igazságtalanok voltak vele a szerzők, mivel hogy verseiben macsó szerepet fedeztek fel. 

Magyarországon eléggé bevett szokás a férfi ellenségeket a hozzájuk közel álló nők reprezentációján keresztül támadni, ha Rogán Cecília megjelenik egy plakáton, akkor rögtön élcelődés lesz a vége. Vajna Tímea Instagram-aktivitása meg indokolatlanul sok figyelmet kapott ahhoz képest, hogy hány hasonszőrű, úgynevezett celeb futkos a magyar prérin. Emlékezzünk csak rá, hogy egy ország csámcsogott rajta, hogy nem gyászolja eléggé a férjét, hiszen közben férfiak fotóit lájkolgatta – csakhogy valójában egy instaalgoritmus volt a tettes.

A NER kritikusainak tehát gyakran válnak céltábláivá a barátnők és feleségek, akik úgy vannak beállítva, mintha a hatalommal bíró férfiak nélkül semmilyen teljesítményre ne lennének képesek, legtöbbször úgy, hogy senki nem kíváncsi arra, hogy egyébként ők mit gondolnak. A mai, úgynevezett baloldali sajtóban a NER-feleségek gyakran tudatlanként, amolyan plázacicaként vannak bemutatva, akik még férjeiknél is méltatlanabbul dőzsölnek az összeszedett-összelopkodott vagyonból.

Egy kapcsolat megítélése azonban – egyrészt, hogy nem föltétlenül a mi dolgunk, ugye – ennél sokkal árnyaltabb szokott lenni. Nem biztos, hogy mindezek a nők pusztán a vagyonosodás reményében vannak kapcsolatban férjeikkel, barátaikkal. Akik meg igen, mert hát persze van ilyen, ott is el kellene gondolkodni, hogy miféle sikerességi modelleket sulykol a szociokulturális közeg évtizedek óta ezeknek a nőknek. És nem azt mondom, hogy senki ne kritizálja, ha valaki magángéppel viszi a beteg macskáját Amerikába, de maximum környezettudatossági okok miatt.

Másrészt üvöltözni lehet G. Fodorral, de gnómnak titulálni, ahogyan Peer teszi, megint csak elég tré dolog. Peer maga mondja, hogy nem túl elegáns dolog, hiszen bodyshaminget, dehumanizálást művel, csakhogy rögtön fel is menti magát, hogy hát őt a közeg fasizálja. Külön mókás, ahogyan a már említett kritika is kitért rá, valamiképp a 42 verseiben is ezt csinálta: az önsorsrontó, önpusztító, nehéz természetű, megfékezhetetlen költő szerepét veszi fel, arra számítva, hogy ennek nyílt vállalása meg is szünteti ezt az olvasók fejében.

Az is külön vicces, hogy Peer a kritikusait, akik ezt nem így látják, lebolsevistázza. G. Fodor mindenestre perel, és jól teszi. Persze jó volna hinni, hogy ezentúl ő maga is jobban figyel majd mások méltóságának tiszteletben tartására, de csekély e remény

Demeter Szilárd, az ostoba

A másik nagy bajom ezzel az interjúval a Petőfi Irodalmi Múzeum nemrégiben kinevezett új főigazgatójával, Demeter Szilárddal kapcsolatos rész. Nem Peer az első, aki Demetert valami ostoba, nem mellékesen erdélyi barbárnak állítja be, akit pusztán szolgalelkűsége emelt oda, ahová,

Persze leostobázni és legyinteni jóval könnyebb, mint az általa vezetett intézmény munkáját kritizálni. És hadd említsem meg azt is, hogy a Prőhle utáni hercehurcában Demeter volt az egyetlen, aki egyáltalán beadott pályázatot, szóval olyan sok ok fanyalogni nincs, hogy végülis ő lett az igazgató, még ha a magyar írótársadalom méltóságán alulinak is érezhette a munkát. És nem azt mondom, hogy Demeter attitűdjével ne lennének bajok, csak nem pont ugyanazt jelenti az (elvtelen?) opportunizmus, mint az ostobaság.

Persze nem Peer találta ki a barbár, többnyire teljesítmény nélküli erdélyi (író) mítoszát. Megkapta ezt Orbán János Dénestől kezdve egy csomó erdélyi szerző, akik elfoglalták a felkínált pozíciókat az azóta fő figurákká vált alakok által összegrundolt új és elfoglalt intézményekben. Csak valahogy az a demagóg kép kezd élni a másik oldalón állók fejében, hogy

Amellett, hogy Demeter filozófiai diplomával rendelkezik és a Korunk folyóirat szerkesztője volt (ez azért önmagában nem rossz tétel egy cévében sem), meglehetősen intelligens ember, ha a régebbi írásait olvassa az ember, akkor kitűnik. És nem nélkülöz tehetséget az sem, ahogyan gyarmatosítja mondjuk az erdélyi média nagy részét, stb. Na persze ez a munka nem az, ami legtöbbünknek tetszik, meg aztán ő is inkább a hűdevagány, bunyózós, nagyon laza rockzenész imázsát kelti magáról, és a Facebokra írt válaszában ő maga sem finomkodott sokat, mikor arra célzott, hogy Peer biztos csak valamilyen drogot tol, és amiatt mondott róla olyanokat, amilyeneket.

De akkor mi van? 

Az is van még, hogy a kritika egyre indulatosabb, személyeskedőbb, és elsiklik a lényeg mellett. Az is van, persze, hogy a méltatlanul figyelmen kívül hagyott határon túli irodalmi szereplők egy része most méltatlanul nagy revansot vesz a saját mellőzöttsége miatt, de közben igyekszik ezt úgy tenni, hogy közben el is fogadtassa magát azokkal, akiknek hegemóniáját megtörni igyekszik.

Mindenesetre a Peer-féle dühöngőlk azon kívül, hogy tényleg sok ember helyett kiadják a dühöt, nem nagyon oldanak meg semmit. Peer most – jogosan – kap egy pert a nyakába G. Fodortól. Neki sem lett jobb, és úgy egyáltalán senkinek. A bátorság meg csak akkor erény, ha jól csinálja az ember. Mindenesetre jó látni, hogy mennyire finoman tudnak vitázni azok az emberek, akiket saját táboruk meghatározó kultuális szereplőknek tart. 

Olvasnál még Kulcsár Árpádtól, ugye? Ide kell kattintanod!