Még a géppuska hangja is rendben van – kritika az Apró mesékről

Szász Attila történelmi filmjében olyan történt, ami Magyarországon csak ritkán: egyszerre van minden a helyén a történettől a színészeken át egészen az effektekig. A II. világháború utáni szétbombázott és kaotikus Budapest szinte megszólal, annyira szépen jelenik meg, miközben ennyi, kamera előtt természetesen mozgó magyar színészt még nem láttunk filmben.

Régen olyan könnyű volt magyar filmekről kritikát írni:

De ezek az idők elmúltak: a Pappa Pia-szintű tragédiák már inkább kiugró esetek, mint az átlag magyar mocsár, miközben ugyebár van egy Oscar-nyertes mozifilmünk, egy Oscar-jelölt mozifilmünk, de még a kifejezetten magyar közönségre szabott darabokért is feltétlenül lehet rajongani.

Egyedül a legklasszikusabb közönségfilmekkel állunk hadilábon: A Viszkis minden jó előjel ellenére sem kötött le akciófilmként, a Kincsemnél már eleve zavaró, hogy tulajdonképpen egy lóról szól, a Martfűi rém pedig egyszerűen nem tudta megteremteni azt a hangulatot, amit az ország történetének egyik legbrutálisabb sorozatgyilkosa megkívánna. 

Szerencsére Szász Attila már a Kovács Patrícia és Kulka János főszereplésével készült Félvilággal is bizonyította, hogy még kevés pénzből is képes olyan atmoszférát teremteni, amitől a néző elhiszi, hogy az évtizedekkel előtti Magyarországot látja, de az Apró mesékkel az is kiderült, hogy a megnövekedett büdzsét sem a büfé javítására szórta el: az egy dolog, hogy a film első öt percében tanítanivalóan helyezi képbe a nézőt a történet alapjaival, de a II. világháború utáni szétbombázott és kaotikus Budapest is szinte megszólal, annyira szépen jelenik meg. Romos épületek, rohamos infláció, utcán kiabáló emberek:

A thriller/dráma stílusban mozgó film alapötlete minimalista, de ennél nem is kell több: a háborúban eltűnt emberek rokonainak jóhiszeműségéből élő kisstílű bűnöző, Hankó ugyanazzal a történettel csal ki ajándékokat és pénzt minden családnál, de egy rosszul elsült projekt után menekülnie kell kicsit, így találkozik az erdei házban lakó vadászfeleséggel, Judittal. A nő bizalmába férkőzve szinte idilli lesz az életük, mikor megérkezik Judit gyerekének apja a háborúból, és kezdődik a találgatós rész: ki mit fog csinálni, ki milyen ember valójában, és ki kit akar megölni?

Az ilyen típusú filmek akkor működnek, ha bár lassúak és kevés szereplővel dolgoznak, a kevés szereplő jelleme van annyira érdekes, hogy lekösse a nézőt. És még ez a bravúr is összejött az Apró meséknek: Szabó Kimmel Tamás Hankója úgy tud szimpatikussá válni, hogy közben egy percig sem felejtjük el, hogy egy gerinctelen csalóról van szó, Kerekes Vica Juditja minden elesettsége ellenére is magában hordozza a bosszúra éhes, számító nő figuráját is, a férjet alakító Bérces pedig egy rövid ideig még maga mellé is tudja állítani az addig végig ellene szurkoló nézőt, hogy aztán minden vártnál keményebb dolgokat tegyen. 

Az Apró mesék ráadásul minden elemében tudatosan építkezik: még a főcím és a stáblista is idézi az 1940-es évek végének hangulatát, ahogy a kortárs dalok is a helyükön vannak. Ebből alakul ki egy olyan moziélmény, ami még minden filmrajongó kedvenc programjának is alapot adhat: lehet vitázni a végén. Azon, hogy túl egyszerű-e, vagy igazából az a csavar, hogy a néző valami bonyolultabb sztorira számított, melyik szereplőnek van a legkevesebb jellemhibája, a legvégén pedig fel lehet tenni az Apró mesék talán legmesszebbre vezető kérdését: egy rossz ember örökké az marad-e, vagy néha már a környezete nem engedi meggyógyulni?

Úgyhogy mindenki fáradjon el szépen a moziba, mert most tényleg itt egy olyan thriller, ami nem csak ahhoz képest jó, hogy magyar. 

Az Apró meséket március 14-től játsszák a magyar mozik.