Tökéletes magyar mese készült a kisbetűs életről

Hoppá, erőlködés nélküli magyar film született egy teljesen átlagos magyar fiatalról! Szakítás, világnézeti válság, elbukott tervek kerültek Reisz Gábor második mozifilmjébe, a Rossz versekbe.

Reisz Gábor második nagyfilmjéről gyakorlatilag lehetetlen úgy beszélni, hogy ne említsük meg a 2014-es Van valami furcsa és megmagyarázhatatlant. Nem folytatásról van szó, de a kritikailag és nézőszámilag is sikeres bemutatkozás könnyen agyonnyomhatta volna a rendezőt, aki ezúttal a saját főszereplésével és önéletrazi ihletéssel forgatott le egy filmet, ami első ránézésre nem sokban különbözik elődjétől:

A rajongói körökben csak VAN-ként emlegetett film tökéletes ötlet volt egy olyan időszakban, amikor már a 2001-es Moszkva tér óta nem jelent meg olyan magyar film, ami pontosan és hitelesen mutatná be a magyar jelent úgy, hogy egy harminc körüli felnőtt úgy érezné: hozzá szól. Mivel az igény óriási volt egy ilyen filmre, több szakavatott szem már az első trailer után kijelentette, hogy ez itt most egy generációs film lesz, az új Megáll az idő, vagy valami ilyesmi.

A kritikusok egy része annyira szerette volna ezt látni, hogy én átlag nézőként átverve éreztem magam, amikor egy alapvetően szórakoztató, de rettentően elnagyolt filmet kaptam egy teljesen életképtelen budapesti srácról, akinek még a barátai is életképtelenek. Márpedig ennyire azért nem szar fiatalnak lenni. Emellett voltak benne nagyon jó párbeszédek, hiteles szülő-gyerek kapcsolatábrázolás, de a legerősebb a szakítás metódusainak bemutatásában volt, abban ugyanis tényleg bárki magára ismerhetett, akit hagytak már ott váratlanul. 

A Rossz versekhez azért fűztem nagy elvárásokat, mert látszólag a VAN legerősebb oldalát választotta főprofilnak, tehát a fiatal felnőtt szenvedő férfi önmarcangolását. A téma kimeríthetetlen, Dosztojevszkij már 1866-ban szentelt egy egész könyvet abból a vergődésből, amit egy szerelmes férfi tud produkálni, de a Rossz versek szerencsére valamivel vidámabb ennél. 

Ez már ott egyértelművé válik, ahogy kezdésként Tamással Párizsban szakít az ösztöndíjjal hónapok óta kint élő nője, Anna. Nincs benne túljátszott balfaszkodás, nem néz zavaróan bután maga elég a főhős, csak egy életszagú szakítás egy teljesen életszagú helyzetben. 

Tamás figurája nagyjából bárki számára megélhető: reklámosként nincs rossz munkája, de azért mégiscsak egy csirkehús-forgalmazó ajánlatát kellene élete nagy dobásának tartania, ami érthető módon nem érdekli annyira, amikor élete aktuális szerelme épp kidobja, és Franciaországban lóg egy Pierre nevű sráccal. A múltba révedve beleshetünk a rendszerváltás környékére esett gyerekkorába is, ahol javíthatatlan romantikusként kereste a szerelmet minden elképzelhető módon. Szóval tényleg nem olyan érdekes a történet, viszont talán a személyes vonal miatt is annyira természetesre sikerült az egész, hogy

Mivel erőlködésmentesen kezdünk el szimpatizálni Tamással, a Rossz verseket könnyű annak tekinteni, ami: egy közel tökéletes szakítós film a kisbetűs életből, aminek a legnagyobb dicsérete talán az, hogy pár jelenet akár a Pop, csajok satöbbibe is belefért volna. A trükk az, hogy mivel Reisz megváltoztatta a fókuszt négy évvel ezelőtti munkájához képest, ezért korrajzként is sokkal jobban működik: a Kovács Zsolt által természetesen tökéletesen megformált apa például nem csak a film messze legszerethetőbb figurája,

Bár a film nem akar túlmutatni magán, kicsit mégis sikerül az apával: amikor az addig végig roppant kedves és szórakoztató férfi a családi ebédnél ordibál arról, hogy „ezek ide be akarnak jönni”, és Németországban már kevesebb a német gyerek, mint a nem német, az jobban bemutatja a 2018-as magyar néplelket, mint bármelyik generációzós cikk. Leginkább azért, mert a figura akkor sem válik elleszenvessé vagy gyűlöletessé, egyszerűen csak megmarad annak a szerethető apának, aki utoljára Jugoszláviában volt külföldön. 

Reisz Gábornak nagyon megérte másodszor is nekifutni egy botladozások köré épülő szakításnak, mert a Rossz versek olyan film lett, amit nem kell magyarázni. Van saját hangulata és felismerhető stílusa, nem esik túlzásokba, egyszerűen csak jó érzés megnézni. Azt még nem tudom, generációs film-e, mert az majd évekkel később derül ki.

A Rossz Versek december 27-től kerül országosan a mozikba.

FOTÓK: Facebook / Rossz versek