Adam Sandler jobban tudja, hogyan kell tematizálni a közbeszédet, mint a politikusok

Szerző: Fekő Ádám
2020.02.08. 08:10

Még úgy is kicsit Sandlerről szól az idei Oscar, hogy nem jelölték a díjra. Mindeközben amúgy összehozott egy különösen jó filmet is.

Adam Sandler jobban tudja, hogyan kell tematizálni a közbeszédet, mint a politikusok

Amikor azt mondjuk, hogy valaki tematizálja a közbeszédet, általában arra utalunk a magyar nyelvben, hogy valamelyik politikus valami irdatlan prosztóságot mondott, amin aztán hetekig lehet csámcsogni. Pedig a közbeszéd tematizálása valójában nem egyszerű trollkodás, hanem például az, amit Adam Sandler csinált a Csiszolatlan gyémánttal:

most már hosszú ideje kis túlzással kevesebbet beszélnek az Oscar-jelöltekről, mint arról, hogy Adam Sandler vajon miért nem kapott jelölést a Netflixen futó filmért.

Aki esetleg nem foglalkozik a filmipar izgalmaival, annak összefoglalom: Sandler ugyebár arról híres, hogy mázsaszámra adja ki a prosztó vígjátékokat, amik viszont épp a prosztóságuk miatt széles körben népszerűek azok között, akik nem keresnek különösebb tartalmat a tévében. Ezek ráadásul sok pénzt is hoznak, hiszen kevés pénzből leforgatva a Netflixen mindenhova elérnek.

Szóval ez az Adam Sandler ugyanakkor köztudottan nem csak rettentő jófej figura, hanem színésznek is elsőrangú, de az utóbbi csak azon ritka alkalmakkor derülhet ki, amikor van is kedve színészkedni.

Az Akadémia egyik névtelenül nyilatkozó tagja szerint viszont főleg ez az oka, amiért a Csiszolatlan gyémánt nem kapott jelölést: a zsűri egyszerűen nem tudta neki megbocsátani a sok szar filmet, amiket nekik is meg kell nézniük, ráadásul Sandler brandje nem olyan, mint mondjuk Leonardo DiCaprióé, akinél egyszerűen az életút logikus része egy Oscar.

Ezért hirtelen ott tartunk, hogy a Csiszolatlan gyémánt nem csak egy film, hanem egy film, amit mindenki meg akar nézni valamiért:

egyrészt eseményértéke van annak, hogy itt van az idegesítő Adam Sandler, aki most egy jó filmben játszik, másrészt kicsit meg akarjuk tudni, végül is érne-e ez az alakítás legalább egy Oscar-jelölést.

Bár nehéz lesöpörni a hátteret, azért meg kell próbálni, mert a film megérdemli, és főleg azért mert Sandler játéka díjak nélkül is óriási, és nagyjából hasonló szinten jutalomjáték neki az egész, mint ahogy Joaquin Phoenixnek a Joker.

Sandler egy new york-i zsidó ékszerkereskedőt, Howard Ratnert alakít. Ratner megállás nélkül pörög. Ez már az elején kiderül, ahogy az is, hogy a pörgése nem sikereket hoz, hanem csak egyre nagyobb bajba kerül az állandó nagyravágyása miatt. Most épp Etiópiából tud megszerezni egy csiszolatlan opált, ami szerinte úgy egymillió dollárt ér, viszont a pénzre nemcsak a saját jóléte miatt van szüksége, hanem az egyre dühösebb hitelezői miatt is.

A történetben kiemelt szerepet kap még az egykori kosárlabdaisten Kevin Garnett, aki saját maga még aktív játékos verzióját alakítja, és annyira beleszeret a kőbe, hogy mindenképp meg szeretné szerezni. A filmben amúgy több híres ember is magát alakítja, de kiemelten fontos szerepe csak Garnettnek van, neki viszont létező meccseit is beleszövik a történetbe. Ez így annyira hitelessé teszi az egészet, amiért nemcsak Sandlernek, hanem a filmet jegyző Benny és Josh Safdie rendezőpárosnak is óriási pacsi jár.

Ahogy azzal az egyszerű húzásért is, hogy régi sci-fikbe illő zenét választottak ehhez az amúgy nagyon valós témához: ez is segíti a nézőt annyira elidegeníteni a képen látható világtól, hogy tényleg szorongjunk az állandó rohanástól, folyamatos egymással ordibálástól és a megfoghatatlan végső siker üldözésétől. Howard Ratner és környezete ugyanis bár elvileg a high classt képviselik, valójában rettentő nyomorult figurák.

A hamis órák éppúgy a mindennapok részét képzik, mint az ide-oda tologatott hitelek, és persze a megváltásként érkező sportfogadások.

A Csiszolatlan gyémánt alapproblémáját leginkább A mocskos zsaruhoz (főleg annak 2009-es remake-jéhez) lehet kötni: ott is főleg az idegesíti a nézőt, hogy a főhős bajai simán megoldhatók lennének, ha nem lenne egy gerinctelen hülye, aki nem csak jól járni, hanem nagyon jól járni akar. Az ügyeskedésekből kialakult örvények szép lassan elnyelik a főhőst, aki általában csak egy újabb hazugsággal tudja elkerülni a gyors véget.

Ezek a filmek akkor működnek, ha elkapják a nézőt, és ehhez kell egy olyan színész, mint Sandler. A figurája már az első perctől annyira ellenszenves, hogy nem győzünk megdöbbenni rajta, a rajta keresztül bemutatott világ pedig annyira sekélyesnek és kisstílűnek tűnik, hogy hirtelen inkább még gazdagok sem akarunk lenni, ha ehhez ékszerekkel kell üzletelni.

A végére persze kicsit mindenkiben felmerül, hogy pontosan mit kellett volna csinálnia a színésznek az Oscarhoz, de hát már pontosan tudjuk, hogy igazából az a kérdés, hogy mit nem kellett volna hozzá csinálnia.

Tovább haladva ezen a vonalon viszont felmerül egy másik kérdés is: tulajdonképpen jobb film lenne-e a Csiszolatlan gyémánt, ha jelölik érte Sandlert Oscarra? Hát nyilván nem, úgyhogy a nagy Oscar-vitának az eldöntését nem is venném a nyakamba, helyette csak ajánlom bárkinek ezt a filmet, amit már csak amiatt is megéri megnézni, mert a kedvenc eurodance slágerem is feltűnik a végén!

FOTÓK: Netflix

Fekő Ádám
Fekő Ádám az Azonnali újságírója

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek