A végletekig züllött ellenzék bebizonyította, hogy nem több, mint olcsó influenszerek gyülekezete, és még csak nem is érdekli őket, hogy a külföldről eltanult módszereik Magyarországon a többséget elidegenítik.
Talán semmi sem példázza jobban a múlt hónap eseményeinél, hogy hogyan válhat pár nap leforgása alatt jelentős tiltakozásból kisstílű börleszk. December 8-án még a szakszervezetek vezették a rabszolgatörvénynek is nevezett túlóratörvény elleni tüntetést, 14-én már „civil” aktivisták által verbuvált összellenzéki felszólalókánon nevelgette a népet, többek közt Kunhalmi Ágnes, Vadai Ágnes és Tordai Bence.
Két nappal később pedig teljes szimbolikus térfoglalást hajtottak végre a pártok fehér sapkáikkal és nevetséges bohóckodásukkal az MTVA székházban. A szintén magánszemélyek által szervezett demonstráción a pártok kitúrták a szakszervezetek képviselőit a saját molinójuk elől, azzal zsarolva őket, hogy, hogy karácsony előtt a békét és Szűz Máriát jelképező képviselőnőket kell előtérbe helyezni. Így lettek a milliószor lejáratódott pártok képviselői a tiltakozás arcai, akik a nagy „békésségükben” odáig mentek, hogy fideszes provokátornak nevezték azokat, akik nem az ő etikettjük szerint fejezték ki dühüket, és még meg is köszönték a rendőröknek, hogy elviszik az apró tárgyi károkat okozó tüntetőket.
Nem újdonság, hogy a demonstrációk élére állók arra intenek, hogy tüntetni csak illedelmesen, szalonképesen tessék. Azt is megszokhattuk, hogy a világot „az Orbán rossz, a Nyugat jó” szinten megragadók EU-s zászlókat lengetnek és „Európa! Európa!” kiáltásokkal igyekeznek kifejezni vélt civilizációs felsőbbrendűségüket,
Az önjelölt népvezérek a munka és az anyagi javak elosztásának kérdését sikeresen terelték mindinkább szimbolikus síkra, ahogy azt a pártok – eredetileg a Momentum – által megfogalmazott öt pont is szemléleti.
Hogy egyáltalán hogyan lehetnének hiteles képviselői a túlóratörvény elleni tiltakozásnak a már eddig is neoliberális megszorító politikát folytató pártok vagy a macronista Momentum, azt mérlegelni sem érdemes. Nem is hitte el senki saját fanatikusaikon kívül, hogy a füstbombák, ajtónak rohanás, vetkőző csicskák, és a Bangóné rendezésében színre vitt földön fetrengő performansz színvonalán mozgó vásári látványosság több, mint holmi önpromó az európai parlamenti választásokra.
A liberális média pedig segítő kezet nyújtott a ripacsválogatottnak. A végletekig züllött ellenzék bebizonyította, hogy nem több, mint olcsó influenszerek gyülekezete, és még csak nem is érdekli őket, hogy a külföldről eltanult módszereik Magyarországon a többséget elidegenítik.
Úgy tűnik, nem lehet semmit sem alulról szervezni, mert a hivatásos ellenzékiek alig várják, hogy rátelepedhessenek minden témára, kezdeményezésre, átkeretezve, saját céljaiknak és érdekeiknek megfelelően felülkódolva. Azok és azért tehetik ezt meg, akiknek megvannak hozzá az erőforrásaik.
A tüntetések eltérítése csak látványosabb példája a létező ellenzékiskedés működésmódjának. Nem kell ahhoz demonstráció, hogy egy többeket érdeklő ügyet kooptáljanak és saját érdekeiknek és céljaiknak megfelelő módon keretezzenek azok, akiknek meg van erre a lehetősége, indítéka és hajlandósága. Nem pusztán arról van szó, hogy a pártok rátelepednek a pártmentes kezdeményezésekre: jóval több szintje van a játszmának.
A piramis alján lévők többnyire naiv és jószándékú emberek, akik valóban hisznek egy ügy igazságában vagy közösséget vagy figyelmet (is) keresnek, miközben nem látják át, mibe keveredtek: hogy a hierarchia felsőbb részén lévők mihez használják őket ingyenes erőforrásként. A naiv és lelkes emberek közül vannak, akik idővel észbe kapnak és kilépnek, és vannak, akik tönkremennek. Az egyéneknek okozott károk mellett pedig ott van a politikai eredmény: jelentős hozzájárulásuk a harmadik Fidesz-győzelemhez.
A decemberi tüntetések álfeminista átkeretezése jól kirajzolja az ellenzéki MLM-piramis jobban megragadható szintjeit. A brit liberális establishment két napilapja, a Financial Times és a Guardian nem véletlenül hozta a (neo)liberális pártok propagandáját, a kormány macsóságával szembeszálló ártatlan képviselőnők lázadásának tündérmeséjét. Nyilvánvaló, hogy nem információhiány miatt tették, hanem mert ez illeszkedik az ideológiájukba, ez vág egybe az általuk szolgált érdekekkel.
Egy apró buborékon kívül mindenki számára világos, hogy a magyar nőknek nem lesz jobb attól, hogy a munkások érdekeinek képviseletét a lejáratódott, országosan gyűlölt pártok hiteltelen képviselőnőivel terelik szimbolikus síkra és lopják el. Célt téveszt a Mérce szerzője, amikor azoknak próbálja ezt elmagyarázni, akiknek nem érdeke megérteni: az apró buboréknak. Így teljességgel elsiklik afelett, hogy kik asszisztáltak ehhez az álfeminista mesedélutánhoz.
A képviselőnői girl power ötletét elhintő „civil” tüntetésszervezőkön kívül például azok, akik lelkes öngyarmatosítóként alátámasztották a pártok narratíváját a Financial Times-ban és a Guardianben: az akadémiai feminizmus és a nőjogi civil szervezetek egyes képviselői, valamint az Amnesty International magyarországi leányvállalata. No és a hazai „feminista” szcéna azon tagjai, akik a hazai nyilvánosságban örvendeztek a pártasszonyok reflektorfénybe kerülésén. Ez a sokszereplős história az ellenzéki networkök működésének és nemzetközi beágyazottságának csak egy példája, nem egyedi eset, és nem is csak a magukat feministának nevező aktorok jellegzetessége.
Ez azonban csak egy része a történetnek, amely elválaszthatatlan az ellenzéki nyilvánosság egyéb szintjeitől és szereplőitől, továbbá mindezek globális beágyazottságától. A NER valódi ellenzékének megjelenését ugyanis ezek a szerkezeti tényezők és rengeteg pártpolitikai szinten túli szereplő is hátráltatja.
Ellenvéleményed van? Vitáznál a szerzővel? Itt a lehetőség: küldd el a válaszcikkedet az Azonnalinak!
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.