Kína és Trump: háború az arcvesztés ellen

Logikus lenne, ha az amerikai trade war két fő elszenvedője, Kína és az EU elkezdenének egymáshoz közeledni. Ahhoz, hogy lesz ilyen közeledés, nem kell nagy jóstehetség, a kérdés a mikor, a hogyan és a mennyire. Ebben pedig óriási szerepe van annak, hogy Kínának mekkora a világpolitikai befolyása. És hogy mit csinálnak az amerikaiak.

Noha a cikk címét kissé túlzásnak érzem, érdemes beleolvasni ebbe a kínai óriásprojektről szóló cikkbe, akkor is, ha nem tudjuk, mi az az EBITDA. Magyarországon is készül hasonló projekt. A Budapest-Belgrád vasútvonal, amely a mostani Budapest-Kelebia bokorugró vicinálisból, amelyen az Intercity is csak döcög, csinálna a pireuszi kikötőt Nyugat-Európával összekötő szupervasutat. Elvileg.

Abban az égvilágon semmi természetellenes sincsen, hogy Kína, mint minden problémája ellenére gazdag nagyhatalom, befolyását gazdasági eszközökkel igyekszik kiterjeszteni. Sőt, azzal sincs probléma, ha valamely kisebb ország (például Magyarország) ebből igyekszik hasznot húzni. Csak éppen számolni kell a kockázatokkal.

Euroatlanti vs eurázsiai

Bizánc eleste alapvető változásokat hozott Európa életében (nemrég írtak is itt erről). Az iszlám keleti terjeszkedése eleinte azonban nem akadályozta meg a keleti kereskedelmet, csak nagyon megdrágította. Az arabok vallását átvevő perzsák kultúrája, amely még a türk „barbárok” kultúrájával is keveredett, a Selyemút mentén bámulatos gazdagságú városok sorát hozta létre, és egyben igen megdrágította az addig sem olcsó transzkontinentális kereskedelmet.

Az eurázsiai transzkontinentális kereskedelem azóta is, minden erőfeszítés ellenére igen drága. Útnak-vasútnak egyaránt kereszteznie kell olyan mocsarakat, hegységeket, sivatagokat, amelyek nagyon drágává teszik az építést. Továbbra is számolni kell nagy birodalmakkal, hegyi rablókkal, mindennel, amivel régen is. Nem véletlen, hogy igazi nagy, összefüggő területfeltáró vonal csak egy van: a transzszibériai vasút. Ráadásul ha ki is épülne ilyen még, akkor az is vagy a szultánok és rablók, vagy a birodalom befolyása alá esne.

Ezt a nézetet a fent linkelt Napi-cikk mellett osztják szakmai oldalak is. Időről-időre bejelentenek új „Selyemvonatokat”, amelyek X nap alatt elértek Kínából Y darab kontérrel Európába. Aztán valahogy egyikből sem lesz nagy biznisz, a fentiek miatt. Vagyis az új Selyemút néven emlegetett kínai expanziónak – legalábbis a felénk irányuló része – nem azt szolgálja, hogy a jól bevált hajós megoldásnak alternatívája legyen. Főleg hogy egyre nagyobb befogadóképességű hajók épülnek, a Panamax, Neopanamax, Malaccamax méretekben.

Valójában arról van szó, hogy

Van, ahol könnyebb dolga van. Afrikában, Dél-Amerikában jól jött a kínai hitel és az olcsó kínai iparcikk. Afrikában nem egy helyen a gyarmatosítók fejlesztéseit is messze-messze felülmúló projekteket csinál Kína. A gazdasági fenntarthatósága ezeknek is kérdéses, de nem is ez a kérdés. Legalábbis amikor elhatározták ezeket, nem ez volt a kérdés. A lényeg a befolyásvásárlás, hiszen az az ország, amelyik éppen most ugrik a XIX. század közepéről a XX. század végére kínai pénzből, aligha fog csatlakozni mondjuk kritikákhoz a Dél-kínai-tengeren történtek miatt az ENSZ-ben.

De vannak másmilyen projektek is. Amerikában küszöbön áll a FIRRMA (Foreign Investment Risk Review Modernization Act), amely több eszközt fog adni a CFIUS (az érzékeny területkre érkező külföldi befektetéseket vizsgáló amerikai szerv) kezébe, hogy megállítsa a... igen, jól gondolják, az amerikai tech- és startup szektorban a kínai befolyás növekedését, hiszen Kína ide is nagyon jelentős pénzt fektetett be. Ahogy minden startup-befektetésnél, ezek egy része csúnya bukta. Mások bejöttek, de a fő hatás az, hogy a startupperek már keresik a kínai pénzt, mivel az sokkal jobban tolerálja a kockázatot annak érdekében, hogy helyet szorítson magának ezen a rendkívüli fontosságú piacon.

Trump elnök vezetése alatt Amerika teljes ellentámadást kezdett, erről a hírek a magyar sajtóba is el-el jutnak. A vámháború Kínának fáj jobban, mivel sokkal több dolgot ad el Amerikának, mint viszont, ráadásul a kínai gazdaság is épp változóban van, a kínai társadalommal együtt. Már nagyon régen megengedték, hogy magánvállalkozók is tagjai lehessenek a pártnak (ha jól emlékszem, még valamikor Csiang Cö-min idejében), ezzel szimbolikusan is elfogadva, hogy

mert Kína ugyan súlyos csapásokat fog elszenvedni a trade war-ban, de már régen van fizetőképes belső piaca is, amelyet most a kormánya tovább próbál erősíteni. Közben pedig óriási infrastrukturális beruházásokat csinál, hogy ne emiatt álljon meg a fejlődése, és így tovább.

Tény, hogy ezekhez a dolgokhoz végtelen mennyiségű pénz kell, és a vámháborúval a kínaiaknak oda kell majd jobban figyelnie arra, hogy hova mennyi pénzt nyomnak. Ugyanakkor pont egy ilyen trade war közepette térülhetnek meg – a pénzügyi szempontokon messze túlmutatóan – a világszerte elköltött euró- dollár- és jüanmilliárdok (és akkor még nem is beszéltünk azokról a fáradozásokról, amelyek azt célozzák, hogy a jüanból világszerte elfogadott tartalékvaluta legyen), amikor Kína elkezdi átrendezni a külkereskedelmét.

Hogy ez könnyű lenne? Nagyon nem. Az amerikai piacról lemondani nem lehet, legfeljebb kibírni addig, ameddig az amerikaiak harci kedve alábbhagy. Ugyanis jelenleg a legtöbb helyen azt olvasni, hogy az amerikai intézkedések célja nem sima piacvédelem, hanem Kína térdre kényszerítése, és az USA gazdasági hegemóniájának biztosítása.

Mit csinál eközben az EU?

Évtizedek óta keményen védekezik a kínai befolyással szemben. Az EU kívülről nézve egy német-francia kiegyezésen alapuló protekcionista klikk, amely már rég túl van olyan pitiáner piacvédelmi korlátozásokon, mint amilyenek most Trump asztalán várnak aláírásra. Az egységes belső piac kívülről csak nagyon nehezen közelíthető meg (amint erre az angolok egyre inkább ráébrednek), és számos sarkalatos EU-s szabályozás valójában nem szolgál más célt, mint a kínaiak kívül tartását.

Kiváló példa erre a nálunk építendő vasútvonal, amelynek kábé zéró jelentősége van a szállítás szempontjából. Fel is lehet újítani, de ki is lehet kerülni azt a zötyögős kétszáz kilométert, ha kell, ráadásul EU-korridorba tartozó vonalakon. Miért akkor ez a cécó? Hát azért, mert az EU támogatások egyik fő célja az, hogy az infrastrukturális beruházásokból lehetőleg kizárja az orosz és a kínai szereplőket.

A végtelen orosz vasúthálózat fenntartása, a kínai rapid hálózatbővítés, az olyan mérnöki bravúrok, mint a Djibouti-Addis Abeba-vasút nem hagynak kétséget afelől, hogy kompetens cégek tudnának benevezni mindenféle pályázatokra, ha nem lenne feltétel az EU-s referencia felmutatása. Mivel azonban ez mindenütt feltétel, az első lépést nem lehet megtenni, kivéve, ha egy teljes jogú EU tagország nem ad nekik oda egy projektet, amelyet aztán bevizsgál, engedélyez – igen, jól gondolják, ez Budapest és Kelebia között történne meg.

Félretéve most azonban Orbán Viktort, maradjunk az EU-nál. Az EU ugyan elérte hogy vele szemben direkt amerikai intézkedések ne legyenek, de sebezhető. Az Irán és Törökország ellen bevezetett szankciók érzékenyen érintik, mivel az EU vezető hatalmának, Németországnak a fő hajtóereje a magas technológiai színvonalú iparcikkek exportja, és keményen függ is ennek a sikerétől.

Logikus lenne tehát, ha az amerikai trade war két fő elszenvedője, Kína és az EU elkezdenének egymáshoz közeledni. Csakhogy ez nem annyira egyszerű, ugyanis bőven vannak a két hatalom között elrendezetlen kérdések (például kínai cégek „rugalmas” hozzáállása az európai szellemi tulajdonhoz, vagy épp az EU protekcionista politikája). Ahhoz, hogy lesz ilyen közeledés, nem kell nagy jóstehetség, a kérdés a mikor, a hogyan és a mennyire. Ebben pedig óriási szerepe van annak, hogy Kínának mekkora a világpolitikai befolyása, amelynek meghatározó eszközei a Napi-cikk szerint felülvizsgálandó külföldi befektetések. Ha ilyen nagy a tét, nem kizárt, hogy Kína akár áldozatokra is hajlandó ezek fenntartásáért.

És ne feledjünk el még egy dolgot.

Az talán már látszik a fentiekből, hogy Kína külföldi költekezésének megítélésekor messze többről van szó, mint gazdasági szempontokról. De van itt egy személyes dimenzió is. Trump elnök közismerten nagy változást jelent a korábbi elnökökhöz képest, nagyobbat, mint az anno nagyon látványosnak gondolt Bush-Obama váltás volt.

Hasonló váltás van azonban Kínában is.

A Teng Hsziao-pinget követő vezetők, Csiang Cö-min és Hu Csin-tao technokraták voltak, akik mindent megtettek a kínai gazdaság térnyeréséért, és kiváló főmandarinként kormányozták a Középső Birodalmat. Hszi Csin-ping azonban, hasonlóan Maóhoz, császári ambíciókkal lépett fel, lerázott sok, a kínai vezetés hatalmát finom eszközökkel kontrolláló mechanizmust. Nem annyira feltűnő, mint Trumpnál, de egy vagány, és a machismo-tól (már ilyen kínai tempó szerinti machismotól) sem visszariadó vezetője van Kínának.

Az ilyen kínai vezetőnél tisztában kell lenni legalább egy dologgal. A legrosszabb dolog, ami egy kínai főnökkel történhet, az az arcvesztés, amikor kiderül róla, hogy valamiben nem volt igaza, nincs akkora hatalma, mint mondta magáról, nem tudja megtenni azt, amit megígért. Itt nincs önkritikát gyakorlás, vagy amerikai vállalati módra kivonulás.

Szóval igen, vannak pénzügyi gondok, de a bukás szó használata korai, nagyon korai, mert ez a bukást minden eszközzel megpróbálják majd elkerülni.

Ésik Sándor írása a Diétás Magyar Múzsán is megjelent, lájkold ott is!

FOTÓ: Fehér Ház