Ha Merkel nem lép, borul az EU

Németország nem fizetett eleget a gazdasági befolyásáért: csatlósai Kelet-Európában gazdasági csatlósok, akiket nem lehet politikai manipulációval irányítani. Ha Németország mögül kivesszük az EU alapszerződéseit, akkor politikai súlya kevés marad a méreteihez képest. Ha pedig Merkel nem akar regionális tényezővé zsugorodó országot vezetni, erősítenie kell az EU-t. Ez viszont ellenére van azoknak az erőknek, akik adottnak veszik a német hegemóniát Kelet-Európában.

Írt Bayer Zsolt a tudjuk-melyik-kormánylapba egy cikket. Hasonlóan számos más esethez (pl. a „szakértelem kommunista trükk”) mondott valamit, amit nem akart, de amely rámutat bizonyos fontos folyamatokra.

Bayer szokásos fröcsögése a migránsapokalipszisről szól, hogy Brinkmann professzor és Udo világát el fogja söpörni a bevándorlóhullám, mert a holokauszt miatti lelkiismeretfurdalás miatt nem mernek oda csapni, ahova kell.

De Bayer cikke nekem nem is ezért érdekes. Hanem azért, mert Panamajack barátom évek óta mondott borúlátó jóslatai beválni látszanak: a világ nagyhatalmai jól láthatóan az EU szétverésére törekednek, az EU pedig, nem kis részben a németek totojázása miatt, tehetetlen.

A németeket egy kettősség egész biztosan jellemzi. Brinkmann professzor és Udo mesés jóléti világa (nem is beszélve a Guldenburgok örökségéről, a Traumschiffről és a Madzagok és székekről) ugyanis Németország gondtalan korszakának a jellemzői, amelyben generációk nőttek fel. Abban a világban előbb megszállóként, majd NATO-szövetségesként német földön amerikai, francia, kanadai, angol vadász- és bombázóezredek állomásoztak, melyek ütőerejét a kiválóan kiegészítette a Leopard-tankok százaival felálló Bundeswehr. De ebben a világrendben Németország biztonsági helyzete és helye a világpolitikában fix volt. Erős szövetséges, a várt szovjet agresszió útjában. Az NDK felől tankok ezreivel, a Zsukovon felnőtt katonatisztek által vezetett Vörös Hadsereggel és az előttük feláldozható előőrsként terelt VSZ tagállami hadseregekkel kellett számolni. Németország biztonsága a világpolitika egyik sarokpontja volt.

Mindeközben, Japánhoz hasonlóan az erőltetett pacifizmus miatt Németországnak nem kellett költenie a hidegháborúra. Nem volt De Gaulle-i értelemben vett gloire, nem volt birodalmi látszat, amely miatt erőltetni kellett volna atomtengeralattjárók vagy saját szuperszonikus vadászgépek, sőt anyahajók építését (tudom, hogy nem anyahajó, még mielőtt valaki). Volt viszont Marshall-segély, volt a győztesek által érintetlenül hagyott ipari-gazdasági elit és volt (bár erről kevésbé szokás beszélni) konfiskálható vagyon, melynek a gazdái valamelyik haláltáborban végezték.

Aztán, a hidegháború végeztével létrejött az az állapot, hogy a német gazdasági erő szétáramolhatott egész Európában, de főleg kelet felé. Az NDK területén a DKW, a Horch, az Audi, az Orenstein és Koppel, a Krupp egykori gyárai visszakerültek a régi kezekbe. Ma már német cégek felségterülete például majdnem a teljes magyar kiskereskedelem és még számos más terület. Németország az EU legnagyobb nyertese.

Az új, a márkánál gyengébb közös pénz nekik jövedelmezett, és hiperversenyképes iparuk letarolt mindent. A globalizációs folyamatok – mivel a legnagyobb hozzáadott értéket termelő iparágak húzták a gazdaságot – szintén nem bántották őket annyira, mint az EU számos más, elsősorban könnyűiparból élő országát (Magyarországot például, de említhetjük az olaszokat vagy a spanyolokat is). Ráadásul a konténerbiznisz szintén elsősorban német iparvállalatokat hízlal, a liberalizált európai vasutakon a Siemens és a Bombardier lokomotívjai húzzák a konténervonatokat.

Mindezért Németország sokat dolgozott, de világpolitikai pozícióiért vajmi keveset tett.

Egyszerűen a német politikai elit máig nem tudta feldolgozni, hogy nincs egy nagy és gonosz Vörös Hadsereg, amely támadni készül, és ezért nem hordozza őket mindenki a tenyerén.

Közben viszont a német ipari-gazdasági érdekszféra akkora lett, hogy az komolyan veszélyeztet már világpolitikai érdekeket. Mondani szokás, és most a Trump-Kim csúcstalálkozó előtt is elhangzott: az USA nem háborúzik olyan országokkal, ahol működik McDonald’s. Ha ezt most átfordítjuk Lidl-re, Aldira, egyéb német érdekeltségekre, akkor kirajzolódik Európában az 1871-es nagy német birodalom, kiegészülve az egykori Monarchia területeivel. Ezeken a területeken Németországnak óriási befolyása van. Közben pedig a közel-keleti fegyverbizniszben a megvesztegetett izraeli kormánynak eladott tengeralattjáróktól a szauúdiaknak eladott rendszerekig szintén könyékig turkálnak.

Ezért a befolyásért Németország pedig politikai értelemben nem fizetett eleget.

Más szavakkal, ha Németország mögül kivesszük az EU alapszerződéseit, akkor politikai súlya kevés marad a méreteihez képest. Persze ettől még a világgazdaságban nagyonis jelentős szereplő, csak nincsenek meg a barátai és az ellenségei, helye a világban. Pont ez az, ami miatt a gazdasági elitje olyan nagyon bele tud szólni az ország nemzetközi manővereibe. És pont ez az, ami miatt nem nagyon marad hely neki olyan tárgyalóasztaloknál, ahol Trump, Putyin, Hszi-csin Ping ül.

És Macronnak se. Macron sokszor zseniálisan politizál, csak ő, akármilyen összehasonlítást is nézünk, az EU második legerősebb gazdaságú országát vezeti, amelynek a Rajnától keletre nem sok mindenbe van érdemi beleszólása.

Merkel két tűz között van, hiszen ha nem akar jelentéktelen, nagyhatalmi manipulációk tárgyává váló országot vezetni, erősítenie kell az EU-t. Ami viszont ellenére van azoknak az erőknek, akik adottnak veszik a német hegemóniát Kelet-Európában, és mint elődeik a harmincas évek végén, az orosz medvét békésen brummogó üzletfélnek gondolják. Ez viszont azt jelenti, hogy előbb-utóbb Németország csak regionális tényező lesz, és ez már azoknak a cégeknek sem fog jólesni, amelyek most még mindenkivel egyenrangú partnerek a nemzetközi piacokon. Sőt.

A poszt a Diétás Magyar Múzsán is megjelent, tessék lájkolni ott is!

FOTÓ: AFP