Igaza volt Churchillnek?

A választók tömegei egyfajta kollektív tudatú Leviatánt alkotnának, ami nagyon erős ösztönökkel rendelkezik. Megérzi az erőt és a kormányképességet, afelé hajlik, és végül egész racionális döntést hoz.

Technikailag demokratikus keretek között élünk. Ha nem is a választók akaratából marad hatalmon a Fidesz, de legalábbis a választók akaratának hiányából nem kerül valaki más kormányra helyettük. Ez roppantul frusztrálja az ellenzéket és a Jobbikot is. A baloldali ellenzék fórumain és Facebook-csoportjaiban időről időre feltűnik a panasz a tájékozatlan, fanatikus Fidesz-szavazókról, vagy akár csak a passzívokról, akik nem értik meg, hogy miért kell az összefogásra vagy az adott panaszkodó pártjára szavazni.

A Jobbik ennél még tovább ment: műveltségi cenzust akarnak bevezetni, vagyis, hogy a szavazás feltétele az alapfokú végzettség legyen. Ennek a szépsége – amellett, hogy olyan réteget zárna ki a szavazásból, ahol a Jobbik kevésbé népszerű –, hogy a nosztalgikus hajlamú jobbikosok, meg aki akar, még némi cigányozást is beleláthatnak.

Ezzel elértünk a cenzus ideájának első problémájához: nagy hatalmat kap a kezébe az, aki jogosult meghúzni a határt, azok között, akik szavazhatnak, és akik nem. Hogyan döntsük el, hogy ki méltó ekkora hatalomra? (Talán, csak nem, mondjuk egy demokratikus népszavazás során?) „Ki őrzi az őrzőket?” – szól a régi költői kérdés. A másik probléma: nincsen biztos módszer annak elérésére, hogy azok és csakis azok – de ők mind! – szavazhassanak, akik kellően tájékozottak, felkészültek és racionálisak hozzá.

Vagyis igen, az általános választójog egy kompromisszum. Nem egy Falus Ferenc-alakú kompromisszum, hanem egy jó kompromisszum: lezár egy olyan vitát, amit nem lehet máshogy lezárni.

Ugyanis bárhol is húznánk meg a határt, azok, akik éppen, hogy a határon kívül rekedtek, örökké azért küzdenének, hogy belül kerüljenek a határon, mert szerintük ők még éppen megérdemlik, hogy beleférjenek. A választójogi küzdelem örökösen napirenden lenne, elvéve a helyet ezzel sokkal égetőbb kérdések elől, így a cenzus nem, hogy növelné a döntéshozás hatékonyságát, inkább csökkentené.

Arról nem is beszélve, hogy az irracionalitás, a zsigeri döntések és a kétes szavazói motivációk ugyanúgy sújtanak mindenkit, tehát tulajdonképp kioltják egymást. Vannak megrögzött fanatikus baloldali és jobboldali szavazók is. Láttam már értelmiségi szavazót mindegyik oldalon.

Az a helyzet, hogy bár sokan azt hiszik, hogy objektív mérlegelés alapján meghozott intelligens döntés eredménye a pártválasztásuk, az emberek a legtöbb esetben igazából teljesen szubjektív meggondolások mentén választanak. Csak éppen legtöbben a saját véleményüket hiszik az Objektív Véleménynek. Ez egyrészt teljesen emberi dolog, de épp ezért senki sem hiheti azt, hogy az ő szempontjai magasabbrendűek, mint máséi.

Az iskolázatlan, segélyből élő mélyszegény falusi indokai a saját szemszögéből pont ugyanolyan racionálisak, mint a kétdiplomás urbánus értelmiségié az övből. Ha a kétdiplomás urbánus értelmiségi úgy érzi, hogy az ő igazsága jobb, mint az iskolázatlan mélyszegényé, akkor bizonyára eléggé okos ahhoz, hogy erről meg is győzze. Ha ez nem sikerül, az az urbánus értelmiségi hibája, és nem a rendszeré.

Ehhez már csak érdekes adalék, de az is tény, hogy a plurálisabb, inkluzívabb rendszerek mindig sikeresebbek voltak gazdaságilag, szociálisan, és általában katonailag is, mint azok, ahol a hatalmat szűkebb kör gyakorolta. A görögök legyőzték a perzsákat, a Velencei Köztársaság a Magyar Királyságot, a Francia Köztársaság állta a sarat a konzervatív európai monarchiákkal szemben, pedig előtte az angol parlamentáris monarchia erőteljesen beelőzte a francia abszolút monarchiát a gyarmatokon és a gazdaságban is.

De ezt támasztják alá a legközelebbi példák is: a hidegháborút is a demokratikus, kapitalista Nyugat nyerte meg, és most is, amikor állítólag olyan nagyon hanyatlanak, a bevándorlók Oroszország és Törökország felől áramlanak Nyugat-Európába és nem fordítva.

és talán engem nyugtalanít mindez a legjobban, de eddig ennek leginkább fél-ezoterikus választ tudtam csak adni. Halvány mentség, hogy a politika nagy része amúgy is gyakorlatilag vudu, és érzésre megy. Vagyis a politikusok döntései is körülbelül ugyanúgy zsigeriek, mint a választópolgárok szavazatai.

Ugyanis valami különös okból kifolyólag a százezernyi, milliónyi irracionális alapú szavazat általában egy racionális eredménnyé áll össze.

Megérzi az erőt és a kormányképességet, afelé hajlik, és végül egész racionális döntést hoz. Sajnálatos módon a 2014-es választási eredmény is ennek a kollektív tudatnak a racionális működése: a Leviatán nem hitte el, hogy a Bajnai-Gyurcsány-Mesterházy-többiek kényszerházasság képesebb lenne az országot irányítani, mint a tolvaj, korrupt, romlott, de legalább szervezetten működő fideszes maffia. Szomorú, de logikus.

De tudok optimistább példát is: az osztrák köztársasági elnökválasztáson a zöldpárti, és a széljobbos jelölt jutott be a második fordulóba. Az utólagos magyarázat (utólag mindent meg tudnak magyarázni a politológusok, de előre kevesen mernek jósolni; mondom, vudu), hogy az osztrákok unták a középbal és középjobb pártot, meg hogy ők felosztották a pozíciókat egy évtizedes joviális 70-30-ban, és fel akarták rázni a rendszert. Szóval az establishment-jelöltek be se jutottak a második fordulóba, ahol aztán a zöldpárti Alexander Van der Bellen épp csak 50 ezer szavazattal nyert az FPÖ-s Norbert Hofer előtt.

Ha tényleg a sokkolás volt a cél, az akkor se sikerülhetett volna jobban, ha összebeszél mind a négy és fél millió szavazó. Aztán lenyugodtak a kedélyek, és a megismételt második körben már magabiztosan nyert a mérsékeltebb antiestablishment jelölt, vagyis az üzenet („ununk titeket, valamit változtassatok”) az SPÖ-nek és ÖVP-nek eléggé hangosan átment, de komoly kárt nem okoztak maguknak az osztrákok. Ahogy megszokhattuk attól a nemzettől, amelyik a PR mestereként elhitette, hogy Beethoven osztrák volt, Hitler pedig német.

Fel lehet hozni ellenpéldának Trumpot és a Brexitet, de egyrészt nem mondtam, hogy a kollektív tudat mindig pontos és tévedhetetlen, másrészt az USA-ban például a választók többsége Clintonra voksolt, csak az elektori rendszer csavarta ki a győzelmet a népszerűbb jelölt kezéből már megint. Ez nem mentség Hillary Clinton és a demokraták számára, akik egyébként csapnivaló kampányt folytattak, de azt jelzi, hogy a legtöbb esetben nem a népet kell leváltani. Az pedig egy a magyarországihoz hasonlóan

De ez egy másik sztori, a baloldal kínlódásáról, amiről írtak, írnak és még fognak írni sokat, míg meg nem oldódik világszerte valahogy.

De nem csak országos szinten működik a demokrácia. Érdekes módon párttag koromban több tisztújításon is azt láttam, hogy a tagság szinte meglepően racionálisan döntött. Nem egyszer voltak olyan jelöltek az elnökségbe, akikről tudni lehetett, hogy legfőbb teljesítményük az volt, hogy a pártelit valamelyik tagjának kegyeltjei voltak. Általában túl is jutottak a jelölési fázison, de a protekció csak addig volt elég.

Mikor a tagság szavazott, rendre elhasaltatta őket. Mindehhez az is kellett, hogy  minden párttagnak joga legyen szavazni a tisztségviselőkre, vagyis tényleg demokratikusan szülessenek meg a személyi döntések, ne pedig küldöttek szűk körében legyen ledumálva a végeredmény. Ez egy a magyarországi pártok között ritka, de szerintem mindenképpen követendő gyakorlat, és az internet korában nem is okoz megoldhatatlan logisztikai (azaz hogy juttatjuk el a több ezernyi tagunkat a kongresszusra) feladványt.

Ugyanis végső soron az a párt tudja megszerezni a többség támogatását, amelyik megérti, elfogadja és végső soron formálja a kollektív racionalitássá összeálló milliónyi kis irracionalitást. Ami pedig teljesen rendben van, mert mindent egybevetve végül igaza van Churchill másik ideillő mondásának is: „a demokrácia a legrosszabb rendszer – leszámítva az összes többit”.