Valódi rendszerváltás csak akkor lesz, ha szabadságszerető emberekké válunk

Bibó István szelleme a Fideszben már megkopott, de még van remény a visszahódítására.

Ez itt a Majomsziget. A Majomsziget Molnár Róbert jogász, a dél-alföldi Kübekháza polgármesterének október óta rendszeres, hétvégenként jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk!

„A szabadságszerető ember bízik a közösség erejében, az emberek többségének a tisztességében és abban, hogy ezt elegendő bátorsággal és igyekezettel érvényre is lehet juttatni.”

(Bibó István)

A héten felhívott a közmédia egyik munkatársa. A falunk körüli migrációs nyomással kapcsolatban kért interjút az esti híradójuk számára. Mondtam, hogy részemről rendben lenne, azonban a két kisebb gyerekünk covidos lett - emiatt pedig az egész családunk karanténba került -, így személyesen nem tudok a rendelkezésére állni. A riporter nem sokkal később visszahívott azzal, hogy

Mindenki gyanús

Kissé gyanús lett a dolog. Az elmúlt hat évben egyszer sem hívtak be a köztévébe, de még csak egy mikrofont se dugtak az orrom alá, most pedig „ragaszkodnak” az interjúhoz. Szeretek őszinte lenni – kapok is a fejemre időnként miatta -, így most is kifejtettem a riporternek véleményemet a hírgyárukról.

Kifejeztem bizalmatlanságomat az egész közmédiával kapcsolatban, és szeretettel, de óva intettem attól, hogy a lelkét bárkinek is eladja.

A riporter fogadkozott, hogy nem fogják összevagdosni a nyilatkozatomat, kiforgatni a szavaimat, tisztességes riportot szeretne készíteni. Az interjú telefonon történt, és meglepetésemre valóban egy, a közmédiától szokatlanul tárgyilagos, a valóságot tükröző híradást adtak le a déli határszakaszról, amelybe tőlem is beidéztek egy mondatot.

A tévében lement tudósítás után elgondolkoztam:

Ma még áthidalhatatlanul mélynek és szélesnek látom az elmúlt évtized(ek)ben vájt politikai árkot. Rengeteg fájdalom, kezeletlen sérelem gyülemlett fel pro és kontra, frusztrált társadalommá váltunk, ahol mindenki ragaszkodik a maga prekoncepciójához, vagy a féltve dédelgetett világképéhez, és gyanús mindenki, aki nem úgy lát, gondolkozik, beszél, vagy éppen csak a másik oldalon áll. Csípőből vonjuk kétségbe a másik jószándékát, és sajnos igény sincs arra, hogy végighallgassuk, megértsük a másik gondolkodását.

Valahogy úgy van ezzel a magyar társadalom is, mint egykori ismerősöm, aki annyi pajeszrángatást, pofont és körmöst kapott annak idején az iskolában az egyik tanárától, hogy aznap, mikor vele volt órája, már gyomorgörccsel ébredt. A tanár alázásba menő számonkérései a „semmirekellő” gyerekben olyan mély sebeket okoztak, hogy bármennyire is készült, megmukkanni sem tudott. Aztán odáig fajult a helyzet, hogy iskolát kellett váltania, de még felnőtt férfiként sem vált teljesen szabaddá attól, ami gyerekként érte. Sikeres lett, de „semmirekellőségéből” fakadó önértékelési zavarai miatt állandó megfelelési és bizonyítási kényszer alakult ki benne, és gyomorgörcse van ma is minden konfliktushelyzet esetén.

Nem vagyunk egyformák, ám az biztos, hogy a kimondott szavaknak erejük van; azok így vagy úgy, nyomot hagynak az egyénben, a társadalomban. Rombolhatnak és építhetnek is.

Elég lenne-e csak egy szimpla „elitcsere”, egy nagy szellőztetés ahhoz, hogy változzék a társadalmi légkör is, vagy attól még ugyanolyan megosztottságban, bizalmatlanságban maradnánk, mint most?

Azon is elgondolkoztam a híradót követően, hogy mit kellene tennie kormánynak, ellenzéknek és nekünk, a társadalomért valamelyest felelősséget érző állampolgároknak azért, hogy életünket ne ilyen nyomasztó közegben kelljen élni?

Mik lehetnének például azok a közös nevezők, nagyobb horderejű ügyek, amelyek mellé végre felsorakozhatna kormányoldal, ellenzék, szakma és civilszféra? Mert félő, ha az együttgondolkodás és a gesztusgyakorlás terén nem fog változni semmi, hanem tovább tart a jobbról balra, balról jobbra való köpködés – miközben klasszikus értelemben egyik oldal sem létezik –, akkor kormányváltás ellenére is csak nyögni fogunk, a béka feneke alatt maradunk, ahol ma is vagyunk.

A cselekvési program

Tizenhat-hét éves lehettem, amikor a falusi kultúrosunktól életemben először Bibó Istvánról hallottam. A beszélgetés után diszkréten adta kölcsön az egyik Bibó-tanulmány kivonatát. A kézről kézre járt, eléggé elrongyolódott szamizdatból kezdtem ’87 tájékán megértetni, hogy mit jelent bátornak, demokratának lenni, és nem félni.

Később egy ramkázott papírlapon – alig olvashatóan – jutott el hozzám Bibónak A szabadságszerető ember politikai tízparancsolata című – mondjam úgy – „cselekvési programja”, amely olyan hatással volt rám, hogy nagy lelkesen álltam neki a kis Erika-írógépemmel indigót téve a lapok közé újra és újra lepötyögni.

A szabadságszerető ember

Első: megköveteli magának és megadja másnak a minden embernek kijáró tiszteletet, de megkülönböztetett tiszteletet magának semmi címen nem követel, másnak pedig sem úr voltáért, sem vagyonáért, sem hatalmáért, sem befolyásáért, sem ruhájáért megkülönböztetett tiszteletet nem ad, csak tisztességéért vagy érdemeiért; senki emberfia előtt meg nem alázkodik, alázatoskodó megszólítási és köszönési módokat szájára nem vesz;

Második: magát munkában szolgának, szabadidejében és a maga otthonában úrnak tekinti és szembeszáll mindenkivel, aki magát szolgálata és munkája alatt is úrként, hatalmasként viseli és másokat szolgáknak, alacsonyabb rendűeknek kezel;

Harmadik: a maga vagy más munkája értékének a leszállítását, az emberi munka kiuzsorázását, vagyoni vagy hatalmi helyzet kihasználását s egyáltalán, semmiféle kizsákmányolást nem tűr, magát vagy mást a maga igazából, világos jogából, megszolgált követeléséből semmiféle erőszakkal, megfélemlítéssel, rábeszéléssel, fortéllyal kiforgatni nem enged;

Negyedik: őrködik a maga és minden ember egzisztenciájának a szabad és biztosított volta felett, vagy önkényes behatástól való mentessége, megfelelő jogvédelemben és garanciában részesítése felett;

Ötödik: szüntelenül szem előtt tartja, hogy az emberi szabadság és az emberi méltóság egy és oszthatatlan, és az egyik ember ellen akár társadalmi helyzete, akár származása, akár nem vagy kora címén elkövetett minden sérelem mindenki más szabadságát és méltóságát veszélyezteti; ezért az emberi szabadság minden korlátozása, önkényes letartóztatás, fogva tartás, egyéni vagy hatósági hatalmaskodás s az emberi méltóság mindenféle megalázása ellen azonnal együttesen, de ha ez rögtön nem lehetséges, magában is fellép;

Hatodik: gyűlésben, egyesületben, munkaközösségben vagy bármiféle közösségben éppúgy, mint a magánéletben önkényeskedést, akarnokoskodást, magánérdek illetéktelen érvényesítését, visszaélést, köz becsapását, közakarat meghamisítását s mindenféle fenyegetést és terrorizálást nem tűr, minden ilyen ellen saját maga azonnal felszólal és más tisztességes emberekkel összefog, az erőszakosan érvényesülni próbálókat, tekintet nélkül arra, hogy kire és mire hivatkoznak, leleplezi és meghátrálásra kényszeríti, tisztában lévén azzal, hogy minden ilyennek az érvényesülése csakis a tisztességes emberek kényelmessége és megfélemlíthetősége miatt nem lehetséges;

Hetedik: semmiféle anyagi visszaélést vagy panamát el nem hallgat, sem elfedezni nem segít, bármilyen hatalmas embert kell is ezzel lelepleznie;

Nyolcadik: minden közügyben meggyőződése szerint vall színt: fenyegetéstől meg nem ijed; hízelgésnek be nem dől s szavazatát vagy aláírását semmi pénzért vagy előnyért el nem adja;

Kilencedik: minden felismert közérdek ügyében kezdeményezőleg lép fel, minden közérdekű szövetkezésben vagy mozgalomban tehetsége szerint munkájával és adományával részt vesz s igyekszik azt győzelemre segíteni, tisztában lévén azzal, hogy a közügyek elhanyagoltsága vagy méltatlan emberek kezébe való kerülése egyedül a tisztességes emberek kezdeményezésének hiánya és közéleti bátortalansága miatt történhetik;

Tizedik: bízik a közösség erejében, az emberek többségének a tisztességében és abban, hogy ezt elegendő bátorsággal és igyekezettel érvényre is lehet juttatni, ezért a maga példájával, minden rosszhiszeműség elleni együttes és eredményes fellépéssel és minden jóhiszeműség számára a bizalom előlegezésével erősíti maga körül a közösségben és a tisztességes szándékok győzelemre vihetőségében való hitet.”

Végszó

Nagyapámmal házuk kiskertjében – amikor éppen nem a recsegő Szabad Európa adását hallgattuk –, a kiülőn hintázgatva sokat beszélgettünk a rendszerről és a politikáról. Nagyapám egyszerű ember volt, de épp oly szabadságszerető, mint amilyen Bibó is.

Aztán lett Lakitelek, Jurta Színház, sorra bújtak ki a demokratikus ellenzéki erők, és ’88 körül hírül vettem, hogy Bibó-szakkollégisták szervezkednek. Repesett a szívem: „De jó, Bibó és fiatalok!” Még nem voltam 18, amikor magam is csatlakoztam az underground szegediekhez. Különböző irányultságúak voltunk, de mégis egyek. Népiek és urbánusok, de közös volt bennünk a diktatúraellenesség és a szabadság iránti elköteleződés.

Tudtuk mindannyian: úgy lehet csak rendszert változtatni, ha legyőzzük a félelmeinket, ha nem önös érdekek vezérelnek, és nem szekértáborokat építünk. Bibó pártpolitikailag beskatulyázhatatlan szellemisége lelkesítően hatott sokunkra. Csodálatos időszaka volt ez ifjú életemnek.

Bibó István 110 éve született. Írásai, gondolatai időtlenek, ám Magyarországon ma mégsem aktuálisak. A Ménesi út 12. politikai bölcsőjének emlékezete mára megkopott, légköre is a múlté; Bibó hagyatékát az időközben nagyra nőtt fiúk hatalomra, pénzre és celebekre váltva tapossák.

Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere jó ideje minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!

NYITÓKÉP: Joey Kyber / Pexels