Ha a magyar kormánynak olyan fontos lett volna a székelyek petíciója, az az éves kommunikációs keretben szépen elfért volna még úgy is, hogy egy csomó dolgot indirekten kellett volna megvalósítani, hogy ne legyenek túlzott diplomáciai bonyodalmak.

Hétvégén annyian bringáztak a Dunakanyarban, hogy ott kábé minden járványügyi intézkedés bedőlt. Vagy a járvány, vagy mi nem vagyunk elég fontosak a kormányunknak ahhoz, hogy ezt meglépjék. De nem tudtam rájuk haragudni.

Most üt vissza a kicsi fizetés, a lebutított munka törvénykönyve, a munkaerőimport megkönnyítése. A kérdés az, hogy majd ha újra kell indulniuk a gyáraknak, még mindig itt lesz-e nekik a legolcsóbb.

Csak épp felépített alternatíva felkínálása helyett úgy, hogy az intézkedést rátolják a kórházigazgatóra, hogy ő dobálja ki az intézményből azt, aki „csak” foglalja az ágyat.

Ahhoz, hogy hosszútávon is legyőzzük a koronavírust, sokkal több adatra lenne szükség, és egységes módszertan alapján kellene őket felvenni és kiértékelni. Ehhez legalább európai szinten egységesen kell cselekedni.

Elkezdődött a napi 100 fertőződés és 8-10 halott időszaka: aki egy hangyahajszálnyit is ért a stratégiához, tudja, hogy ezen a ponton egyszerűen nincs vezércsere.

A Fidesznél teljes szilencium van mindenkinek, egy terméket árulnak: Orbán Viktort. Erre kell reagálnia az ellenzéknek is, ha nem egy rakás belvárosi okoskodónak akarnak majd megfelelni, hanem a választóiknak.

Ha van idő és mód salátatörvényben közigazgatási részletszabályokat megejteni, akkor mi az a rendkívüli körülmény, amiért egy polgármester nyakára háborús parancsnokságot kell ültetni?

Orbán újabb ellenséget kreált, méghozzá hűséges udvari bolondjaiból, a magyar ellenzékből, akik szokás szerint táptalajt adtak a konteóknak, hogy lehet-e valaki magától ennyire hülye, vagy ezért már fizetni kell.