+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Ésik Sándor
2020. április 20. hétfő, 15:18
Kevés intézmény szenvedi meg annyira a járványt, mint az Európai Unió. Megszűnni nem fog, azonban ha az események nem vesznek hamarosan éles fordulatot, az ENSZ-hez hasonló sóhivatallá fog válni.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

A magyar médiába szokásosan viszonylag szűrve jut el annak a gigászi kötélhúzásnak a híre, amely most „Brüsszelben” (valójában minden létező diplomáciai csatornán) zajlik. Az „EU-s mentőcsomag” körüli viták nagyban a pénzről is szólnak, de egyben arról is, hogy mi az EU és ki, mire akarja azt használni.

 

Azok a régi-régi vonalak

 

Ennek a küzdelemnek a megértése lehetetlen az európai történelem ismerete nélkül. A kontinens természet- és gazdaságföldrajzi jellegzetességei és az ezek mentén vívott nagy küzdelmek máig ható politikai vonalakat rajzolnak fel. A „fejlett” vagy „mag-” EU keleti határai valahol Nagy Károly birodalmának keleti határainál vannak. A PIGS-országok a Római Birodalomban vannak. Németország keleti „élettere” megegyezik Vilmos és Ferenc József császárok birodalmával. Az Osztrák-Magyar Monarchia országai ádázul gyűlölik egymást, holott a beszélt nyelvtől eltekintve tök ugyanolyanok. A harmincéves háborúban résztvevő északi protestáns országok nagyjából együtt mozognak a mai napig, ha uniós politikáról van szó.

 

Még számtalan ilyen vonalat lehetne felrajzolni, közös bennük, hogy mindegyik mentén a feszültségeket az elmúlt kétezer évben rendszeresen háborúkkal rendezték. Amikor nem volt háború, akkor pedig békés kereskedelem folyt, hozzájárulva ezzel a kulturális egységhez. Időről időre megjelentek olyanok, akik Európát vagy annak egy részét uralmuk alatt akarták egyesíteni. Működésük nyomai ezen régiók kulturális hagyományaiban a mai napig szintén fellelhető.

 

Az EU-t sokan gondolják olyan szervezetnek, amely ezeket a törésvonalakat feloldja, átíveli. Ez tévedés, legalábbis rövid távon biztosan az. Az EU egy kivérzett kontinensen – ahol a győztesek is legyengülve kerültek ki a II. világháború borzalmaiból – bizonyos kérdések békés kezelésére jött létre. Ezt követően pedig évtizedek fejlődésével létrejött a belső piac és a belső piac működését szolgáló jogi környezet.

 

Itt azonban megállt az európai integráció. Harminc éve.

 

Mit tett az euró Európával?

 

Az EU minden rezdülését ismerők most felhördülnek persze, hogy de nem, mert számos fontos dolog történt azóta is. Azonban ezek a fontos dolgok nem szüntették meg a törésvonalakat és nem érintették alapvetően a nemzeti szuverenitást, egy kivétellel. Ez a kivétel a közös fizetőeszköz, az euró.

 

Az euró pedig a mostani helyzet egyik oka.

 

Egy állam gazdaságpolitikája számos összetevőből áll.

 

Van benne gazdaságpolitika, amely meghatározza a távlati célokat, hogy az ország inkább sárgarépa-termelésből, nemzetközi prostitúcióból vagy high tech iparból éljen, illetve ezek milyen keveréke lenne az ideális. Van benne fiskális politika, ahol egy kellően korlátolt pénzügyminiszter szól, hogy mire van pénz és mire nincs, és tessék szépen a gazdaságpolitikai célokat a kasszában levő pénz mennyiségéhez igazítani.

 

És végül van monetáris, amikor (ideális esetben, nálunk nem az van) az állami és piaci szereplők fölött lebeg egy olyan intézmény, amelyik a nemzeti fizetőeszköz árfolyamának, a piacon levő pénzmennyiségnek, illetve a bankok kamatszámításainál használt alapkamatnak a változtatásával arról gondoskodik, hogy ne induljanak be nemkívánatos láncreakciók, mint például a hiperinfláció vagy különböző piaci buborékok, amelyeknek egyik oka, hogy túl sok pénz van a piacon.

 

Az EU Maastricht (1992) óta próbálja létrehozni a fentieket közös, EU-s keretben, és ez jóindulattal nézve is csak félig sikerült. Az euró mint közös pénznem, kikényszerített közös monetáris politikát, és papíron a fiskális politikának is meghatároztak célokat (hiány- és adósságplafon). Közös gazdaságpolitika azonban nem lett, és nem is látni, hogy lenne esély rá. Egy közös EU-s gazdaságpolitika ugyanis a legtöbb ország számára rémálom. Egy imaginárius EU-s Bokros Lajos ugyanis bezárná mondjuk az EU hajógyárainak a háromnegyedét, hiszen van két-három olyan, amelyik jól működik, a maradék nagyjából felesleges, és így tovább.

 

Ez viszont azt eredményezi, hogy ez euró bevezetésekor erős, és egyébként is szoros fiskális politikához szokott Németország hatalmas előnyhöz jutott. Az euró ugyanis a legtöbb európai valutához képest erősebb volt, a nyugatnémet márkához képest viszont gyengébb.

 

Az EU legtöbb országa rögtön két csapdába sétált bele

 

El kellett kezdenie megszorítani, miközben az exportőrei (pl. a torinói Fiat) hirtelen rosszabb helyzetbe kerültek. Addig ugyanis, hasonlóan a mai magyar gazdasághoz, erős márkában (fontban, frankban) szereztek bevételt, amit átváltottak gyenge lírára és abban fizettek adót és munkabért. Ez árfolyam-nyereséget jelentett nekik, hiszen a bér és adó után megmaradt lírát befektethették vagy kifizethették nyereségként. Persze nem csak ilyen ideális helyzetek vannak: valójában a gyengébb ún. üzemi eredményt lehetett kozmetikázni a pénzügyi műveletek eredményével. Még egyszerűbben: a gyengébb minőségű vagy alsóbb kategóriás terméket nyugodtan lehetett adni olcsón, mert az árfolyamkülönbség miatt a megfelelő nyereség így is megvolt.

 

Németország szempontjából a folyamat pont fordítva volt. A német áru jó minőségű és drága, ez Európa egyik kulturális beidegződése. A német márka Európa minden más fizetőeszközéhez képest erős volt, és minden német gyár ebben az erős német márkában fizette a munkásait. Ezt kétféleképpen lehet kompenzálni. Az egyik, hogy drágán adjuk a termékeinket, ez viszont csak úgy megy, ha prémium termékként kerülnek piacra. A másik pedig, hogy a munkásnak megmondjuk, hogy kevesebbet fog kapni. A munkás pedig ezt lenyeli, nyilván azért cserébe, hogy nagyon biztonságban van. Nem építik le, kiváló egészségügyi és egyéb ellátásokban részesül. Továbbá ha leruccan Ibizára, Pattayára, Hurghadára, akkor csilliárd local creditet kap a márkájáért és kedvére mulathat két hétig, egy otthoni heti bevásárlás árából.

 

Németország tehát kapott a márka helyett egy olcsóbb fizetőeszközt, amivel az addig is a legversenyképesebb ipara hiperversenyképessé vált.

 

Az összes többi EU-tagállam (pár kivétellel) kapott egy sokkal erősebbet, ami hirtelen elvette ipara versenyképességét. Ráadásul a konvergenciakritériumok miatt nem kezdhette el támogatni a saját iparát. Erre még jött a globalizáció, amelynek egyik következménye, hogy a mesterségesen alacsonyan tartott árfolyammal és a hiperolcsó munkaerővel operáló Kína kinyírta Dél- és Kelet-Európa könnyűiparát, kilátástalan helyzetbe hozva az ott dolgozó képzetlen munkaerőt.

 

Így fizettette érdekszférájának fejlesztését az EU-val Németország

 

Az ilyen folyamatokon masszív állami támogatási programokkal szokás segíteni, bevállalva azt is, hogy a vége magas államadósság és infláció lesz. Mindkettő elég magas mértékig is elviselhető árnak tűnik, hogy egy milliós iparváros ne váljon a legrosszabb fajta gettóvá, ahogy azt most Detroit esetében láthatjuk.

 

Az EU szabályai azonban ezt nem engedték. Voltak helyette fejlesztési programok, amelyekkel azonban számos gond van. A legfőbb az, hogy adni kell belőle Kelet-Európának. Vannak ugyan nagyon reménytelen környékek Olaszországban vagy Görögországban is, de mindegyik egészen svájcias, ha az ember szétnéz valahol Bulgáriában, BAZ megyében, valamelyik bedőlt lengyel iparvidéken. Ezek tehát vitték a pénzt, de ez még nem minden, és lassan megérkezünk a jelenhez.

 

Az EU-s strukturális alapok ugyanis segítettek Németországnak szintet lépni. Kelet-Európa posztszocialista országainak jó része ugyanis a világháború előtt vagy német terület vagy német (osztrák) érdekszféra volt. A német ipar pedig kihelyezte ide a termelését – úgy, hogy az ehhez szükséges közlekedési és távközlési infrastruktúrát az EU fizette.

 

Ráadásul Szlovákiát kivéve ezek olyan országok, ahol megmaradt a régi fizetőeszköz, amelyet ráadásul van hely (Magyarország), ahol a német érdekeknek megfelelően a sárba leértékelnek az euróval szemben. Utóbbi olyan dolog, ami most a lírával, pesetával, drachmával is történne, ha ezek lennének. De nincsenek. A Fiat nem élhet ezzel az eszközzel, az Audi és a Mercedes igen.

 

A koronavírus okozta leállás tehát egy olyan Dél-Európát ér, amelyiknek egyébként is nagyon elege van abból, hogy lassan harminc éve olyan gazdasági környezetben van, ahol minden a németeknek kedvez.

 

Amikor azt hallja német (és holland) irányból, hogy tessék bátran spórolni, megszorítani és akkor lesz mit elővenni válság idején, akkor a zsebekben bicskák nyílnak. Ugyanis amikor meg arról van szó, hogy egy ország miniszterelnöke (igen, ő) gyakorlatilag eltörli a szakszervezeteket, százéves munkaidő-keretet vezet be, adókedvezményeket ad, cserébe pedig a németek megvédik az EU-val szemben minden lopását, és azt, hogy országa közjogi rendszerét átalakítva gyakorlatilag 15 biztos CDU-szavazatot hoz az Európai Parlamentbe... nos akkor nem lehet szólni. Bármit megúszhat.

 

Amikor meg arról volna szó, hogy az egyébként is letiport dél-európai gazdaságokat közösen kéne dotálni, akkor jön az álszent német duma az elvekről és fegyelemről. Ilyenkor rögtön kiderül, hogy

 

a német sajtóban olvasható tirádák a cseh, lengyel, magyar demokrácia válságáról üres szavak. A német államérdek az, hogy ezek az országok így működjenek.

 

Ugyanaz a törésvonal, amely az első világháború előtt húzódott a német-francia határon, feléledni látszik. A határ persze a legnagyobb barátság jegyében átjárható, de volt ez már így máskor is az európai történelemben.

 

A koronavírus egy régóta szükséges pofon az EU-nak

 

Nagyon leegyszerűsítve két álláspont áll egymással szemben:

 

+ Az egyik szerint senkinek sem tilos száz éven át spórolni, és akkor majd lesz pénze.

 

+ A másik szerint viszont könnyű ezt úgy, hogy közben Fehéroroszország és Ukrajna határáig gyakorlatilag gyarmatosítjuk az egykori keleti blokkot.

 

A helyzet azzal fenyeget, hogy Macron egy ponton azt mondja, hogy a konvergencia-kritériumokat zárójelbe téve dotálni kezdi saját gazdaságát, és ebben vele tart Olasz- és Spanyolország is. Amikor pedig majd elindul ellene a 7-es cikkely szerinti eljárás, azt fogja mondani, hogy kedves német barátaim, én ettől pont annyira félek, mint Orbán Viktor, akit a saját pártcsaládotokból nem raktok ki, nemhogy az EU-ból, pedig a héten épp egy dobozgyárat államosított és épp beszünteti az önkormányzatiságot az országában, de még egy cigány közösségi tévéért is simán lehajol. Na, én meg most megtolom tízmilliárd euróval a saját dobozgyárunkat. Ugye? Na, lehet gondolkozni rajta, hogy államosítani nem szabálytalan, támogatni meg az?

 

Ezen a ponton pedig az EU egy sima sóhivatallá válik, amelynek szabályai ugyanúgy inkább csak ajánlások lesznek, mint az ENSZ egyezményei. Ez pedig nagyon nagy kár lenne, mert az eddigi együttműködést, amely a német és a francia világpolitikai súlyt is adja, kíméletlen verseny váltaná fel. Ezt követően pedig hetek kérdése lenne az eddig sem gyenge orosz jelenlét többszörösére erősödése Kelet-Európában. Annak ellensúlyozása pedig költség, amely persze a hűdeversenyképes ipartól szedendő be adó formájában.

 

Ezen kívül innentől nemcsak élvezni kell az Orbanisztánok által nyújtott előnyöket, hanem finanszírozni is kell őket. Látható tehát, hogy

 

ez már középtávon is nagyon rossz üzlet lenne Németországnak, amely azonban valamiért nem hajlandó felfogni, hogy alkukényszerben van.

 

Persze nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy a francia, olasz, spanyol, görög államérdekek olyan gáncstalanok lennének. Ezek az országok sem kenhetnek mindent a német gazdasági hegemóniára. Franciaországnak rugalmasabbá kell tennie munkaerőpiacát (Macron tűzzel-vassal dolgozik ezen), a többieknek meg a délies lazaságot kell kicsit feszesebbre venniük. Az olaszoknak meg kell kell szilárdítania az államot ott, ahol most a maffia vidáman embercsempész.

 

A koronavírus tehát egy hatalmas pofonnal fogja ráébreszteni arra az EU-t, amit húsz éve legalább mindenki tud. Közös európai cselekvésre alkalmatlan szervezetről van szó, amely vagy továbblép az integráció útján és beszünteti azt, hogy mindenki csak elvenni akar a kalapból, vagy itt is lesüllyedünk oda, mint az ENSZ, hogy kis államok koalíciói ítélgetik el a nagyokat, és ez az egész senkit sem érdekel.

 

Végtelenül szomorú volna, ha az utóbbi történne. Sajnos azonban pont ebbe az irányba haladunk.

 

Ésik Sándor írása megjelent a Diétás Magyar Múzsán is.

 

GRAFIKA: Papp Zsófia / Azonnali

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Elmérgesedett a viszony a török államfő és Franciaország között, az ügy hátterében a Charlie Hebdo Mohamed-karikatúrái és az ezek miatt lefejezett tanár esete áll. A francia szatirikus lap megint lépett egy merészet.

A TUI már építi át ennek megfelelően a portugáliai és Kanári-szigeteki hoteljeit.

Kedden három fontos magyar közéleti személyiség koronavírus-tesztje is pozitív lett. Van, aki már a tüntetek kezelésekor otthoni karanténba vonult, és van, aki örül, hogy nincs tüdőgyulladása.

Hol tart majd Magyarország 2030-ban? EU-tagok leszünk-e akkor még? Milyen adottságaink vannak? Kihasználjuk-e ezeket? Mit kellene tenni? Elolvastuk az Egyensúly Intézet új kötetét.

A romániai megyei közegészségügyi hivatalok már nem állnak a helyzet magaslatán, most két település nevét keverték össze.

Daniel pátriárka figyelmeztette őket: '89-ben a kommunisták is valami hasonlóval rukkoltak elő, s lám, hamarosan el is buktak.

Az ápolásért felelős államtitkár azt tanácsolja a családoknak, ünnepeljék a karácsonyt inkább kétszer és kisebb létszámban.

A hét kérdése

Egy hét múlva véget ér az amerikai elnökválasztás. Te kinek örülnél, ki győzzön?

Azért ide elnéznénk

Az ELTE Illyés Sándor Szakkollégiuma ebben a hónapban a borderline és a narcisztikus személyiségzavaról tart előadást. Mindezt online november 3-án 18 órakor.

Könnyűzenei konferencia online és koncertek az A38-on. A szokásos három nap helyett ezúttal csak egy napon, november 4-én.

Skandináv filmek egy héten át az Art+ Cinemában. Október 22-28.

Felkavaró, meghökkentő, komfortzónából kimozgató kiállítás november 22-ig, ami garantáltan nyomot hagy és továbbgondolásra sarkall.

Ezt is szerettétek

Sem Kirgizisztán, sem Bolívia nincs a világpolitikai érdeklődés középpontjában, pedig az utóbbi hetekben mindkét országban sorsfordító változások történtek. Ezekről szól az e heti Helyzet!

Léteznek-e valóban Fidesz-árvák, akiket meg tudnak szólítani? Hogy állnak az ellenzéki összefogáshoz? Hallgasd meg, hogy mit mondott erről Pálinkás József és Ábrahám Júlia! Podcast.

Szeptember eleje óta tart a SZFE-s egyetemfoglalás. Mi tartja a lelket az őrt állókban, mennyire zavarodott meg a hatalom a váratlan akciójuktól, és hogyan látják a következő hónapokat? Podcast!

Tudatosan és szolidárisan viselkedtünk: megbíztunk a tudományban és nem engedtünk a csoportnyomásnak, mi több, néha éppen rácáfoltunk minden várakozásra. Járványszocio!

A Helyzetben az abaújkéri Wesley János Iskolába látogattunk, hogy megtudjuk: mit jelent az ott tanulóknak és a pedagógusoknak a kormány megszorítása.

Lesz-e még bármi ugyanolyan, mint a járvány előtt? Jól költi-e el az állam a gazdasági akcióterv támogatásait?

Balogh Ákos Gergely Index-főszerkhelyettes a Mérték Médiaelemző Műhely munkatársával, Urbán Ágnessel vitázott a Helyzetben.

Twitter megosztás Google+ megosztás