Most szervezik ki a tartós ápolásban lévő betegeket az egészségügyből

Csak épp felépített alternatíva felkínálása helyett úgy, hogy az intézkedést rátolják a kórházigazgatóra, hogy ő dobálja ki az intézményből azt, aki „csak” foglalja az ágyat.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Az Index híre szerint a közfinanszírozott ágykapacitás 60 százalékát szabaddá kell tenni a koronavírusos esetek számára.

A Worldometers adatai szerint a 47 milliós (tehát a Magyarországnál ötször népesebb) Spanyolországban, ahol ma kezdtek el azon gondolkozni, hogy kicsit el lehet kezdeni az intézkedéseket lazítani, mert megvolt a csúcs, ott 170 ezres az összes esetszám, ebből aktív 87 ezer, melyből 80 ezer enyhe állapotú és 7 000 körüli a komoly vagy kritikus állapotú. Mondjuk azt, hogy nem lehet kapásból öttel osztva átvetíteni ezeket a számokat Magyarországra. Mindenesetre a múlt hétig Spanyolországban az olasz adatokat is lekörözve galoppozott a járvány, üres szállodákat rendeztek be az enyhébb betegek elkülönített kezelésére, hogy azok ne terheljék a kórházakat.

Úgy tűnik, hogy kemény szervező munka és egészségügyi dolgozók hősies helytállása mellett az egészségügyi rendszerük bírja a terhelést. A lezárt esetek között a gyógyult/meghalt arány 78/22, ugyanez az olaszoknál 63/37. Ebből arra lehet következtetni, hogy a spanyol statisztika nagyobb arányban tárja fel a valós fertőzötteket, hiszen a pesszimista becslések is 5 százalék körülire teszik a mortalitást, ebből kiszorozva oda jutunk, hogy a 60 millió körüli Olaszország fertőzöttsége hasonló lehet, mint a spanyoloké. Az olaszok valószínűleg szintén valamivel a járvány első hullámának tetőzése után 103 ezer aktív esetet tartanak nyilván, ebből 3 000 a komoly vagy súlyos eset. Ezt a számot visszaosztva is jelentősen alacsonyabb számot kapunk, mint 36 ezer (100/36=2,77 miközben az olasz népesség nem 2,77-szer, hanem 6-szor nagyobb, mint a magyar).

Nem tudom. Két plauzibilis magyarázat is van, aztán lehet, hogy nem találtam el és más oka van, várom a megfejtéseket kommentben.

Az egyik, hogy a magyar járványhelyzet „seriously underreported” és az itteni lapos, napi 100 eset és 10-12, rendszerint idős és beteg áldozathoz képest valaki úgy gondolja, hogy valójában az olasz és spanyol görbéhez hasonlón van Magyarország is. Azt, hogy most ennek a görbének a meredek felívelő részén lennénk, nem hiszem, viszont az exponenciális jellegből adódóan ezek a számok néhány napos időtávlatban is nagyon megváltozhatnak.

Szintén az elhallgatás ellen szól az erős magyar második nyilvánosság, vagyis

Ettől persze lehet, hogy létezik egy valós és elhallgatott esetszám, amelyből még a spanyol és olasz görbénél is rosszabbat projektálnak a kormánynak dolgozó szakemberek. Ez esetben Habony Árpád megdolgozik az ibizai hunyorgásért, mert ennek a kommunikációját végigvinni nem egyszerű.

Különösen a spanyol számok tükrében nem gondolom valószínűnek, hogy az ottaninál lényegesen rosszabb tudna lenni az itteni helyzet. Spanyolország nagyobb és gazdagabb ország, mint mi vagyunk, de nem lényegesen más (ilyen szempontból). Az egy főre jutó GDP 20-30 százalékkal magasabb. Magyarország népsűrűsége valamivel nagyobb, de a szerkezet körülbelül hasonló, ritkán lakott vidék és népes nagyvárosok, helyenként fél megyényi lakatlan területek. A korlátozó intézkedések kb. hasonló volumenűek és hasonló időtartamban érvényesülnek, tehát alighanem érdemes azokra a számokra sandítani, ha az itteni helyzetet akarjuk modellezni.

Akkor tehát a magyar kormány túl óvatos? Lehet. Az mindenesetre nem árt, ha van bőven kórházi ágy. Csakhogy aki járt már magyar kórházban, az tudja, hogy nem annyira a kórház és a terem a lényeg.

Illetve ez se jelenthető ki univerzálisan, mert ahova már megérkezett az uniós támogatás, ott épül-szépül a kórház. Orbán választások előtti „modern városok” pénzosztása többek között a megyeszékhelyek kórházainak jelentős fejlesztését hozta, amely már egyébként is időszerű volt, az EU is adott rá pénzt, az meg természetes, hogy a választások elé időzítenek ilyesmit. Van tehát sok olyan hely, ahol egy-egy osztály vagy épület teljesen EU-színvonalú állapotban van.

Ami a járványkezeléstől eltérő motívumokra enged következtetni, az a fűnyíróelv. Az érthető, ha a frissen felújított megyei kórház igazgatóját arra utasítják, hogy csináljon helyet. Neki van ágyszáma, ápolója, szakorvosa arra, hogy „felvegye az ütést”, amit a járvány várhatóan okoz. Azonban, ha ez egy tiszta járványügyi intézkedés lenne, akkor az utasítást nem fűnyíróelven adnák ki. Vagyis az elfekvőt, illetve egyes speciális osztályokat nem kellene, hogy érintse. Például a dializáló ágyakon ezután is csak dializálni lehet, oda nem fekszik koronavírusos beteg.

A minisztérium, mondhatnánk, a szubszidiaritás elvének dicséretes alkalmazásával a kórházigazgatóra bízza, hogy miként hajtja végre a kapacitáscsökkentést. Mert ez függetlenül attól, hogy az a kapacitás majd elfoglalódik koronás fertőzöttekkel, az összes többi betegre nézve csökkentés.

Vagyis a hippokratészi esküt tett kórházigazgatónak kell azt eldönteniük, hogy holnaptól kit nem kezel a kórház. Nyilván vannak ebben egyszerűbb esetek, plasztikai műtétet odébb lehet tenni egy hónappal, de azért a könnyű és ahhoz képest drága dolgok már rég nem közfinanszírozott ágyakon történnek. Egyéb műtétekre (pl. csípőprotézis) egyébként is hónapos várólisták vannak. Rendben, ezeket elsakkozza a kórházigazgató, de eljut egy olyan problémához, ami igen nyomasztja a magyar egészségügyet: az ápolási osztályokhoz.

Itt van az a két dolog, ami miatt szerintem ilyen magas számban határozták meg a felszabadítandó kapacitást. Az egyik az, hogy

Csernavölgyi Székesfehérváron és Cserháti a rehabilitációs intézetben jelzés a többieknek: senki sem golyóálló, bárkit kilövünk.

A kórházigazgató független tekintély, hiszen a betegség nem válogat. A fontos ember szép ágyat bármikor vehet magának a kórházban, de ahhoz, hogy a műtőajtó becsukódása után is folytatódjék a gondos elbánás, az orvos jóindulata szükséges. Ez a jóindulat persze származhat és szinte mindig származik szakmai integritásból, de nálunk kultúrája van annak, hogy ezt az integritás némi dotációval gondoljuk fokozhatónak. Független, fehérköpenyes, na ezt a NER nem tűri.

A másik viszont nem annyira személyfüggő. Az egészségügyön végigvertek jó pár költségcsökkentést az elmúlt években, de van egy társadalmi oka annak, hogy ezt nem lehet a végtelenségig művelni. Egyelőre.

Az olasz járvány kitörésénél fontos tényezőként emlegették a szüleikkel együtt lakó fiatalokat. Magyarországon ez a nagycsaládos szerkezet már régen felbomlott a leghagyományosabb szemléletű helyeken is. Olyan fordul elő, hogy „magukhoz veszik” emberek az idős szülőt, nagyszülőt. Sokkal

Az orvossal leboltolt krónikus osztályra helyezés, a különféle eufemisztikus nevekkel illetett elfekvők a magyar egészségügyi rendszer részei.

Ezek viszont menedzsment-problémát okoznak. A korszerű egészségügyben a betegutak rövidek, a beteg, ha csak lehet, keveset van kórházban. Ehhez képest a kórházban töltött napok átlagát jelentősen felfele húzza az, ha a beteg élete utolsó másfél évét a kórházban tölti. A kórháznak tehát van palliatív ellátó és hospice szerepe is. Igen ám, de ezek önálló szakterületek, önálló személyzettel, akiket nemigen lehet másra befogni, ha ezt csinálják. Ráadásul itt ugyanúgy érvényesül a fejlett nyugat elszívó hatása. Nem egyszerű élet az otthontól több száz kilométerre egyedül Pflegerinként dolgozni, de az itthoni fizetést sokszorosan meghaladó jövedelem nem hagy sok gondolkodnivalót.

Az egészségügyi kormányzatok sora akart már ezzel valamit kezdeni, de mindig ugyanabba a problémába ütköznek: ez nagyon sok pénzbe kerül. Akkor is milliárdos beruházás, ha nem a floridai gazdagnyugdíjas-farmok életmódját akarja biztosítani egy ilyen intézmény. Azok, amelyek ma fizetősek, legalább a bent lakók nyugdíját simán lenyelik, és egyáltalán nem nyerészkedési célból. Nyilván megvan a maguk haszna rajta, kemény munkáért cserébe ezt senki nem sajnálja tőlük, de ne gondoljuk, hogy az a haszon olyan nagy lenne, mert a költségek is igen nagyok.

Nekem erős a gyanúm, hogy

Csak épp a gondosan felépített alternatíva felkínálása helyett úgy, hogy az intézkedést rátolják a kórházigazgatókra, hogy az gyakorlatilag végezze el a triázst, dobálja ki az intézményből azt, aki nem igényel azonnali ellátást, és főleg azt, aki „csak” foglalja az ágyat, napi kétszeri ágytálazás mellett. A lakosság meg oldja meg, ahogy akarja.

Ez persze lehetne egy valid cél és művelet is, ha meg lenne szervezve. Alighanem a régen kórházban fekvők között is van olyan, aki igazából otthon is feküdhetne, és meg lett kenve az orvos, hogy ne otthon feküdjön. De mennyivel egyszerűbb ezt felmérések, törvényjavaslatok és hasonlók helyett megcsinálni a járványügyi felkészülés zászlaja alatt.

Sokszor kívánom az írásaim végén, hogy ne legyen igazam. Talán egyiknél sem reméltem annyira, mint ennél, hogy nincs igazam.

Ésik Sándor posztja megjelent a Diétás Magyar Múzsán is. Olvasnál még tőle az Azonnalin? Katt ide!