Így nem vagyok én állítólag koronavírus-fertőzött

Valóban gyanús voltam, a háziorvos meg is mondta, hogy hozzá ne menjek, úgyhogy tenni kellett valamit. A repülőtérről egyenesen a Szent László kórházba mentem, ahol azért is könyörögni kellett, hogy egyáltalán mintát vegyenek. Most otthon vagyok, együtt a családommal. Isten óvjon minket attól, hogy komoly járvány legyen ebben az országban.

Borszakíró vagyok, az elmúlt hetet Párizsban töltöttem egy nagy nemzetközi borverseny zsűrijében.

Úgy kell elképzelni a dolgot, hogy egy 30 négyzetméteres teremben paravánnal elválasztva van három kerek asztal, mindegyik asztal körül ül öt ember és minden asztalnak van egy száma. Az enyém volt a B4-es zsűri, balomon egy Olaszország északi részén élő francia hölggyel, jobbomon a legendás Vega Sicilia borászat női borászával, velem szemben két franciával, az egyikük, az elnök, Dominique Leboeuf, aki a kilencvenes évek első felében még a tokaji Disznókőnél is szaktanácsadott.

Az egy dolog, hogy öt napig fújt ránk a légkondi teljes erővel, de a második naptól az elnökünk egyre gyanúsabban köhögött, majd az olaszországi hölgy is rákezdett, az utolsó nap reggelén (ami március 3-án volt) már én is krahácsoltam, végtagfájdalmaim voltak, levert voltam, alig tudtam összekaparni magam délután.

Este aztán jött a gálavacsora és az eredményhirdetés a párizsi Bristolban, egy három Michelin-csillagos séf, Éric Fréchon közreműködésével. Ha valaki nem értené: egy isten szállt le közénk, hogy főzzön nekünk, úgyhogy nem mondtam le a részvételemet.

A második hiba az volt, hogy amikor a szállodába visszatérve rázni kezdett a hideg, gyorsan lezuhanyoztam, és csak utána vettem be egy lázcsillapítót, miután megmértem a lázamat. Persze a 38,2 nem olyan vészes, de azért nem is kellemes élmény. Igen ám, de hajnali négyig a helyzet nem változott, hiába vettem be gyógyszert, hiába próbáltam hűtőfürdőzni.

Akkorra persze már bekapcsolt a vészvillogó a fejemben az olaszországi nő és a gyanúsan köhögő zsűrielnök kapcsán, úgyhogy reggelig – égő szemmel – a francia kormány tájékoztató honlapját bújtam. Végül reggel lemondtam a részvételemet az induló elzászi sajtóúton és az azt követő madridi borversenyen is, a repülőjegyemet (Párizsból Madridba) a kérésemre átfoglalták aznapra, Budapest felé. Pár óra múlva már a Charles de Gaulle reptéren is voltam.

Ezt persze komoly dilemma előzte meg, a feleségemmel beszéltem, hogy szerinte mi lenne a helyes megoldás. Jelentkezni a francia egészségügyi szolgálatnál, vagy hazajönni? Végül azért döntöttünk a hazajövetel mellett, mert Franciaországban akkor még – hivatalosan – nem volt járvány. Gondoltam, ha nagy a baj, majd a reptéren kiszűrnek. A biztonság kedvéért a feleségem felhívta a háziorvosunkat is, aki azt javasolta, hogy jöjjek haza és majd a repülőn töltsem ki azt a koronavírust kiszűrendő tesztet, amit elém raknak. Így a magyar hatóságok jobban tudnak reagálni.

Persze semmiféle teszt nem volt a repülőn, igaz, a lázam is lement a rengeteg algopyrinnek köszönhetően. Budapesten kb. 15.40-kor szálltunk le, akkor hívtam fel újra a feleségemet, aki a hívásomat a háziorvosunknál ülve fogadta. Azt javasolták, hogy keressem fel azonnal a reptéri egészségügyi szolgálatot, akik elvégzik majd a megfelelő szűréseket. Rendben van, gondoltam, megvárom a bőröndömet, és megyek. Mire a bőrönd megérkezett, már újra hívtak, hogy ne keressem őket, a doktornő ugyanis felhívta őket, és

Párizs pedig nem problémás.

Viszont a tüneteim alapján – láz, egyre erősödő száraz köhögés, torokfájás, stb. – valóban gyanús voltam, a háziorvos meg is mondta, hogy hozzá ne menjek, úgyhogy tenni kellett valamit. Azt az ötletet kaptuk, hogy menjek haza, legyek otthoni karanténban, amíg a tünetek nem változnak. Ebbe nem mertem belemenni, mivel így a családom azonnal elkapja a fertőzést, hiszen már vannak tüneteim.

Végül a feleségem felhívta a központi koronavírusos számot, ahol valaki kimondta, hogy menjek be a Szent László Kórház Infektológiai osztályára. Őket is felhívta a párom, azt mondták, várnak, menjek nyugodtan.

Taxival mentem a kórházba, ahol a B17-es épület oldalán sokáig nyomtam a csengőt, mire egy szkafanderbe öltözött doktornő ajtót nyitott és megkérdezte, hogy mit akarok. Elrebegtem, azt mondta, jöjjek be. Egy folyosó tárult a szemem elé, egy pad, néhány ember, van, akin volt egy kis olcsó fehér maszk, van, akin nem. Végül jött egy nővér és adott maszkot nekem és a többieknek is, akinek még nem volt. Így vártam egy órácskát, mire sorra kerültem. A doktornő felvette az adataimat, megvizsgált (vérnyomás, pulzus, lázmérés és alaposan meghallgatta a tüdőmet), majd azt mondta, hogy legnagyobb sajnálatára ez még kevés ahhoz, hogy mintát vegyenek tőlem.

Bizony! Két dolognak kell teljesülni ahhoz, hogy valaki potenciális koronavírusos lehessen: az egyik a tünetek, a másik, hogy fertőzött területről érkezik. A tüneteim stimmelnek, de az ország sajnos nem. Óvatosan elrebegtem, hogy mellettem egy Olaszország északi részén élő hölgy bírált egy hétig és nekem csak öt nap után jelentkeztek a tüneteim. Ezen elgondolkodott a doktornő, és végül arra jutott, hogy a protokollon kívül mégis vesznek tőlem mintát. Hála istennek, gondoltam. Újabb várakozás, majd jött egy nővér és amolyan hosszú, hurkapálcikaszerű, vattás végű rudakkal az orromba és a torkomba is benyúlt, egy perc volt az egész, kész, minden rendben, mehetek haza, holnap telefonáljak az eredményért.

Nem, nem tévedek.

Ma – azaz csütörtökön –, amikor köhögő japán turistákat azonnal visznek az elkülönítőbe, akkor egy, a mintavétellel már elismert potenciális vírushordozót hazaküldenek. Vagy legalábbis küldtek, tegnap este.

otthon pedig ne adjak puszit a gyerekeimnek és szintén hordjam a maszkot. Azt a maszkot, amiről már többen elmondták, hogy nem ér semmit. Hát jó, nincs mit tenni, hazamentem, bezárkóztam a hálószobába, igyekeztem csak wc-re kimenni, és még félálomban, lázasan és egyre taknyosabban is maszkban feküdtem az ágyban.

Nem volt kellemes éjszakám.

Ma délután kettő körül aztán nem bírtam tovább, és felhívtam a kórház központi számát, akik kapcsolták az infektológiát. Aki felvette, csak annyit tudott mondani, hogy ezzel nem őket kellene keresni, hívjam vissza tíz perc múlva és majd megmondja, hogy kit. Így is tettem.

Tíz perc után ugyanaz a hölgy vette fel a telefont és a következőt mondta: a doktornő nem ér rá magával foglalkozni, itt betegek vannak. Elméletileg az összes tegnapi minta negatív lett. Dühömben még megkérdeztem, hogy ez azt jelenti-e, hogy gyakorlatilag is negatívak lettek-e, de erre csak annyit mondott, hogy minden bizonnyal, aztán letette a telefont.

Végiggondolva a reptéri készültséget (felkészületlenség), a háziorvosom pánikreakcióját, majd a kórházi procedúrát, az isten óvjon minket attól, hogy komoly járvány legyen ebben az országban…

FRISSÍTÉS (március 6. 13:10): Bár első olvasásra felháborító a történet, a kormánybarátsággal túlzottan nem vádolható Falus Ferenc korábbi tisztifőorvos és egykori főpolgármester-jelölt, valamint a momentumos egészségpolitikus, Havasi Gábor is egybehangzóan azt állítja: a protokoll szerint járt el a magyar egészségügy, mikor hazaküldte a koronavírus-gyanús beteget. Ugyanerre hivatkozik az Azonnalinak szintén nyilatkozó operatív törzs is, szerintük a karantén akkor indokolt, ha valaki a gyanús tünetek mellett még az érintett területekről is érkezik.

FRISSÍTÉS (március 6. 14:43): Ercsey Dániel is reagált a cikkére érkező hozzászólásokra: „Remélem, hogy aki elolvasta a történetemet, az akár így, akár úgy, de levonta belőle a kellő tanulságot. Az már mindegy, hogy engem tart-e teljesen hülyének és felelőtlennek, vagy a rendszer hibáin szörnyülködik, de mivel belelát a dolgok aktuális működésébe, máris kevesebb kérdése lesz, ha ilyen helyzetbe kerül és megspórol több órányi gondolkodást/pánikot arról, hogy mi is a teendő.” Olvassátok!

Nyitókép: a szerző maszkban. Ercsey Dániel a WineSofa főszerkesztője, a Pécsi Borozó szerkesztője. Olvass még tőle!

Itt vannak a mentők tanácsai a koronavírus ellen, itt pedig a hivatalos kormányzati portál érhető el naprakész információkkal.

Félnek-e az emberek a vírustól? Nézd meg a videónkat!