+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Szalai Erzsébet
2019. november 16. szombat, 08:14
1989 nyarán a kerekasztal-tárgyalásokon az MSZMP, valamint az SZDSZ és a Fidesz álláspontjai a privatizáció kérdésében szinte teljesen fedték egymást. Magyarországon a Kádár-korszak nem volt más, mint a magyar harmadik út, a demokratikus ellenzék pedig akár tudattanul is eme út kiteljesítésén fáradozott. Egy kicsit még mindig haragszom rájuk – miközben minden fontos dolgot tőlük tanultam.

Az Azonnali az 1989/1990-es rendszerváltás harmincadik évfordulójára – nem mellékesen persze a 2010-es rendszerváltás tízéves évfordulójára is – több szerzőt is felkért arra, hogy saját emlékeik, élményeik, akkori céljaik és mai tudásuk alapján elemezzék az elmúlt harminc évet, és különösen a harminc évvel ezelőtti rendszerváltást. Most Szalai Erzsébet közgazdász, szociológus cikkét közöljük. A sorozat összes cikkét itt tudod elolvasni.

 

+++

 

Arra kaptam felkérést, hogy a harmincadik évforduló alkalmából írjak a magyar rendszerváltásról. Miután az elmúlt évtizedekben már többször közöltem távolságtartó, tudományos igényű elemzést az akkori folyamatokról, most inkább arról írok először és bővebben, hogy személy szerint mi minden történt velem ebben az ominózus évben.

 

Kiindulásként annyit, hogy a ‘80-as évek második harmadát követően politikai nézeteimet tekintve a többpártrendszer híve voltam, gazdasági nézeteimben azonban sokakhoz hasonlóan egy határozott harmadikutas álláspontot képviseltem: a tulajdonviszonyok területén virágozzék száz virág, legyen tere az állami, a magán, és az önigazgatói tulajdonformáknak egyaránt. És majd a piaci verseny eldönti, melyik forma (formák) bizonyul(nak) életképesnek. Ehhez kapcsolódóan

 

mélyen és nyíltan elleneztem az ekkortájt kezdődő ún. spontán privatizációt, melynek lényege egy olyan „magánosítás” volt, aminek során a nagyvállalati vezetők maguk választhatták meg új tulajdonosaikat.

 

Úgy láttam, hogy egyfelől a folyamat lehetővé teszi az „alkalmatlannak” bizonyult nagyvállalati menedzserek hatalomátmentését, másfelől ezzel összefüggésben csak alig bolygatja meg a fennálló gazdasági hatalmi viszonyokat. Mely utóbbiak, főként a túlcentralizált nagyvállalati szerkezet akkor már több mint egy évtizede éles  kritikám tárgya volt.

 

1989-ben harmadikutas reményeim jórészt szertefoszlottak, kritikáim pedig hatástalannak bizonyultak.

 

De mi is történt?

 

1. Márciusban ki kellett lépnem addigi munkahelyemről, a Pénzügykutató Rt-ből, mely a spontán privatizációnak nem csak a legfőbb szellemi bázisa (kiemelendők itt Matolcsy Györgynek a „szerves” átalakulásról szóló elképzelései), de (mint a konkrét, vállalatokra szabott átalakulási tervek fő szülőhelye) egyik fő gazdasági haszonélvezője is volt.

 

Miután ebben magam nem csak, hogy nem kívántam részt venni (Matolcsy figyelmeztetett is, hogy „az óra ketyeg”), de ráadásul még nyilvános kiadványokban is kritika tárgyává tettem, helyzetem ekkorra tarthatatlanná vált.

 

2. Nagyjából ugyanebben az időszakban kezdődtek a rendszerváltást vezénylő és szabályozó kerekasztal-tárgyalások, melyekben a Liga szakszervezet képviselőjeként vettem részt – konkrétan az ellenzéki kerekasztal tulajdonreform bizottságában.  A résztvevő ellenzéki pártok és más szervezetek képviselői között egyetértés volt abban, hogy plurális tulajdonviszonyokat „kell létrehozni”, a különböző tulajdonformák preferálásában azonban a hangsúlyok igen jelentősen eltolódtak.

 

Az SZDSZ és nyomában a Fidesz a magántulajdon elsődleges fontosságát hangsúlyozta, a többség (közöttük az MDF) az egyenrangúság mellett érvelt. A magam álláspontjában az utóbbiakhoz képest nagyobb súlyt kaptak az önigazgatói elemek. (Hasonló, de az enyéménél radikálisabb álláspontot képviselt a kerekasztal harmadik(!) oldalán helyet foglaló Baloldali Alternatíva Egyesülés delegáltja).  

 

Minden képviselő a spontán privatizáció leállítását követelte, kivéve az SZDSZ-t és a habozó Fideszt.

 

Amikor nyár közepén először találkoztunk az MSZMP tárgyalódelegációjával, nem kis megrökönyödéssel tapasztaltam, hogy a hatalmon lévő párt képviseletében, delegációjuk vezetőjeként Antal László, a reformközgazdaságtan és a piaci liberalizáció egyik atyja, nem mellesleg volt pénzügykutatós főnököm jelent meg. Ezért aztán azon már nem is lepődtem meg, hogy az ő, valamint az SZDSZ és a Fidesz álláspontjai szinte teljesen fedték egymást: egyetértés volt közöttük a magántulajdon dominánssá tételében éppúgy, mint abban, hogy a spontán privatizációhoz nem szabad „hozzányúlni”.

 

A második alkalommal a delegációt Tömpe István a tulajdoni „átalakulás” kormánybiztosa vezette, aki nem szerette ugyan a spontán privatizációt, de tartott attól, hogy a vonatkozó törvények felfüggesztése vagy visszavonása a nagyvállalati vezetők heves ellenállását, sőt a radikális politikai változásokkal szembeni ellentámadását fogja kiváltani.

 

A tárgyalások előrehaladtával egyre erősebbé vált az az érzésem, hogy itt ugyanazok a reformközgazdászok vitatkoznak egymással, mint már tíz-húsz éve, csak most különböző sapkákat tettek a fejükre.

 

Annak nyomán, hogy az SZDSZ és a Fidesz álláspontja szerint az első szabad parlamenti választások előtt a tulajdon ügyét nem volt szabad bolygatni, a tárgyalások folytán gyakorlatilag semmiféle eredmény, megállapodás nem született.

 

Tömpe István utólag a következőket mondta erről:

 

„Már a második értekezleten láttam, hogy itt mindenki magáért küzd. Azt is tudtam, hogy a politikusok holnap elárulnak benneteket. Mert ami ebben a bizottságban folyt, az senkit nem érdekelt.

 

Ahogy a mi főnökeinket sem érdekelte, hogy mi mit csinálunk. Itt egy »nagy eliten« belüli vitáról volt szó, ahol az olyan táncoslábú kislányok, mint te meg én, ott ugrándoztak. Ennyi történt. Kész.”

 

Az egyetlen produkció, ami a tárgyalások nyomán  született, az egy halvány és ellentmondásos állásfoglalás volt a spontán privatizáció jegeléséről – ezt a szöveget azonban rejtélyes okokból egyetlen sajtóorgánum sem volt hajlandó lehozni. Ez adta a végső lökést számomra ahhoz, augusztus végén felfüggesszem (gyakorlatilag beszüntessem) a tárgyalásokon való részvételemet, kifejezetten demonstrációs célzattal: nyilatkozatom megjelent a Magyar Nemzetben és a Magyar Hírlapban is.

 

3. Mint oly sokak számára, számomra is Nagy Imre és társai újratemetése jelentette a rendszerváltás fordulópontját. Június 16-án abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy többekkel együtt díszőrséget állhattam koporsójuk mellett a Hősök terén.

 

Szép beszédek hangzottak el arról, hogy 1956 polgári, felszabadító forradalom volt – de éppen ebből fakadt a hiányérzetem. Az ’56-os munkástanácsokat, melyek a forradalom talán legfontosabb alulról szerveződő intézményeit jelentették, és amelyek legtovább harcoltak a megszálló szovjet csapatokkal szemben, Méray Tiboron kívül egyetlen szónok sem említette meg – és én akkor erre nagyon ki voltam hegyezve.

 

Orbán Viktor beszéde pedig a maga erős aktuálpolitikai színezetével számomra kiábrándítóan kegyeletsértő volt, nem méltó a hősök tetteihez és emlékéhez.

 

Szomorúan, szorongva jöttem el.

 

4. Kora ősszel Vitányi Iván, a formálódó MSZP egyik vezéregyénisége meghívott egy kerekasztal-beszélgetésre a baloldali értelmiség lehetőségeiről és feladatairól. A baloldaliság akkoriban széles értelmiségi és politikai körökben egyértelműen szitokszónak számított: a hatalmas teremben, ahol összegyűltünk, ötödmagammal ültünk a színpadon, a közönség pedig mindössze két emberből állt.

 

Egyik emlékezetes beszélgetőpartnerem Békesi László volt, aki élénk színekkel ecsetelte a gazdasági átalakulással együtt járó elkerülhetetlen „társadalmi áldozatvállalás” szükségességét és azt, hogy ez fájdalmas lesz. Én ezt realitásként részben elfogadva azt fejtegettem, hogy éppen a veszteségek kompenzálására kellene minél több tulajdonosi jogosítványt biztosítani a munkásság és más dolgozók számára. Beszélgetésünk hamar süketek párbeszédévé alakult…

 

5. Az újságíró Szász István barátommal ebben az időben sokat jártunk vidékre, az SZDSZ munkástagozatának gyűléseire, bár az egyértelműen kapitalista orientációjú SZDSZ-be nem léptem be. Mély antikommunizmust tapasztaltam ott és heves ellenérzéseket a spontán privatizációval szemben, mely a melósok szerint az országot elherdáló kommunista vezetők hatalomátmentését szolgálja. Az ellenszegülés lehetőségét a maguk részéről nem látták, inkább csak búsongtak.

 

Bár ekkor már lehettek volna számukra jó hírek is: a Herendi Porcelángyárban és a Péti Nitrogénműveknél a dolgozók ’56-os mintára megalakították az első munkástanácsokat. Ez a fejlemény azonban nem érte el a fősodorbeli értelmiség ingerküszöbét, így a médiában is csak alig-alig jelent meg – az ország munkássága gyakorlatilag nem értesült ezekről a kezdeményezésekről.

 

*

 

Ezek voltak a fő élményeim 1989-ben

 

Ami a belső történéseket illeti,

 

ebben az évben vált véglegessé az a döntésem, hogy semmiképpen sem akarok politikus lenni.

 

Nem találtam sem hiteles pártot, sem szövetségeseket, nem utolsósorban pedig rájöttem arra, hogy az „intézményesített” politizálásra alkatilag alkalmatlan vagyok: elég, ha egyszer hátba szúr a legjobb barátom, hogy oda, ahol ez történt, többé ne tudjak menni. Ezért nem kapcsolódtam be az alakuló munkástanács-mozgalomba sem, amiért mind a mai napig lelkifurdalást érzek – miközben tudom, hogy ott is elsodortak volna. Négy év alatt a tartalmát tekintve baloldalinak induló civil szerveződés – feladva a dolgozói tulajdon programját – az MDF-hez kötődő jobboldali szakszervezetté vált. 

 

Hosszú időre mind politikailag, mind szellemileg magamra maradtam. De ez talán kellett ahhoz, hogy tisztázni tudjam: mi az, ami viszont szeretnék lenni? Így választottam – a volt demokratikus ellenzék habituális hagyománya folytatásának, továbbvitelének igényével – a baloldali kritikai értelmiségi szerepet. Nem volt itt éles cezúra, inkább csak cselekedeteim jelezték a döntésemet. Így lettem reformközgazdászból baloldali szociológus.

 

Az első lépést ehhez 1989 nyarán tettem meg, amikor megírtam a már utolsó, szamizdatként megjelenő Beszélőben publikált, „Az új elit” című cikkemet. Ebben az írásban azt prognosztizáltam, hogy az új rendszerben a hatalom legfőbb nyertesei azok a fiatal, nyugatos és feltétlen piacpárti technokraták lesznek, akik a ‘80-as évek elejétől rohamos tempóban hódították meg a pártállam és az állampárt kulcspozícióit, mígnem – legalább is informálisan – a hatalom legfőbb birtokosaivá váltak.

 

Várható teljesítményük egy latin-amerikai típusú, kirívó egyenlőtlenségeket hordozó, duális gazdaság- és társadalomszerkezet létrehozása lesz, mely előbb-utóbb autokráciába torkollik.

 

A cikk végén azt írtam, hogy a rendszerváltó értelmiségnek választania kell ezen új elit (később későkádári technokráciának neveztem el) és a társadalom között.

 

Mert lehet, hogy harmadik út nincs, viszont harmadik helyzet, az  van

       

Haragudtam a fiatal technokratákra, és haragudtam a demokratikus ellenzékre, már csak azért is, mert személyes kapcsolatban voltam többükkel, és úgy éreztem, árulás történt. Több mint tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy feldolgozva pozitív és negatív indulataimat, globális és strukturális perspektívából legyek képes ránézni az akkori folyamatokra.

 

Ma úgy látom, hogy bár a létezett szocializmusnak sok belső baja volt, a rendszerváltást mégis elsősorban külső és globális hatalmi tényezők katalizálták: hegemóniája hanyatlásának, válságának bázisán az általam nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúrának nevezett hatalmi képződmény (a világ hatalmi centrumainak hálózata) érdekelt volt a szovjet birodalom felbomlasztásában és a térség politikai és gazdasági bekebelezésében.

 

Magyarországon a Kádár-korszak nem volt más, mint a magyar harmadik út, a demokratikus ellenzék pedig akár tudattanul is eme út kiteljesítésén fáradozott

 

– a „szuperstruktúra” azonban nem az ő demokratizáló, hanem a későkádári technokrácia korlátlanul piacosító ágenseit és törekvéseit támogatta. Minden látszat ellenére így lett a demokratikus ellenzék a rendszerváltás másodhegedűse, annak csupán ideológusa, és nem irányának alakítója.

 

Azért egy kicsit még mindig haragszom rájuk – miközben minden fontos dolgot tőlük tanultam. És példájuk lehet transzgenerációs: mára már felnőtt hazánkban egy új baloldali kritikai értelmiség, amely tanulhat hibáikból és erényeikből egyaránt.

 

Olvasd el a Rendszerváltás 30 sorozat többi cikkét is!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Mit jelent, ha valaki küld neked egy tüzet? És ha barackot? Ha padlizsánt? Mit jelent a szív? És az, ha egy majom befogja a szemét? 16 kérdés, hajrá!

Csütörtök van, választanak a britek, eldőlhet a szigetország sorsa. Egy gendersemleges pingvin tegnap megjósolta, hogy Corbyn nyer, de mit mondasz te?

Életében először tesz újévi fogadalmat Ferencváros független polgármestere. Hogy mégis mi lesz az, azt az Azonnalinak árulta el.

A budapesti bazilika előtti karácsonyi vásár olyan közönségszavazáson lett a legjobb, ahol már a jelöltséghez tízezer eurót kell kipengetni. Orbán azért büszkélkedik vele.

A győri helyi választási iroda közlése szerint az eddig ismert öt jelöltön kívül van még öt trónkövetelő Győrben. Kérdés, hogy össze tudják-e karácsonyig szedni az ajánlásokat.

Mit ajándékozna Orbánnak és Gyurcsánynak? A jobbikos Jakab Péter erre is válaszol az Azonnali karácsonyi körkérdésében.

A boszniai táborban körülbelül hatszáz ember élt embertelen körülmények között: mosdó és víz sem volt, az emberek pedig még a hóesés után is sátrakban húzták meg magukat.

A hét kérdése

Miközben Matolcsy György, a Párbeszéd, az LMP és a Momentum azon vitázik, jó vagy rossz lenne-e Magyarországnak az euró minél előbbi bevezetése, az Azonnali az olvasókhoz fordul: kell-e nektek magyar euró?

Azért ide elnéznénk

Végre megtelik élettel az egyik legszebb budapesti vásárcsarnok. December 14.

Magyar topédesek december 20-án, Budakeszi, Kálvária Pince.

Nem csak szurkolóknak. Budapesten, az Ellátóházban, december 21-én.

Ez ilyen zene lesz. Pécsen, a Szabadkikötőben. December 29.

Az év egyik legjobb évnyitó bulija: Pécs komplett belvárosában koncertek délelőtt 10-től éjfélig. Január 4.

Ezt is szerettétek

Szerintünk az újságírókat korlátozó új szabályok nem felelnek meg az alkotmány követelményeinek, úgyhogy bepereltük az Országgyűlés Hivatalát és magát Kövért is.

Mikor lesz tárgyalás és ítélet? Mi lesz, ha nyerünk? Hogy néz ki egyáltalán egy kereset a házelnök ellen? Elmondjuk a perünk kulisszatitkait!

Eddig is csak egy-két helyen szabadott videózni a parlamentben, de mostantól még kevesebb helyen lehet, és még hangfelvételt készíteni se szabad szinte sehol a Házban.

Twitter megosztás Google+ megosztás