Iliescutól Johannisig itt van három órába csomagolva a rendszerváltás utáni Románia történelme: nincs ennél jobb szilveszteri program!
A rendszerváltás meccsének első félidejében, úgy tíz-tizenkét évig nem álltunk vesztésre. Az MSZP-s kormányoknak voltak hibái és tévedései, amik kinyitották a kaput a vezérkultusz számára, de semmilyen 2010 előtti bűn nem menti, ami 2010 után történt. Immár harmadik, újabb rendszerváltás kell, amely nem rendszer-visszaváltás, nem a 2010 előtti viszonyokat hozza vissza, hanem egy negyedik köztársaságot.
Nem azonnali „osztrák” jólétet vártunk. Hanem szabadságot, amely megteremti. Ilyen világban élünk most, 30 év múltán? Nem. A politikai verseny, a demokratikus állam önkorrekciós képességének biztosítéka, ha nem is halt el, de a perifériára szorult. A hűségért védelem viszonyendszere helyreállt, a „jó árut jó áron” ismét nem a siker biztosítéka.
1989 nyarán a kerekasztal-tárgyalásokon az MSZMP, valamint az SZDSZ és a Fidesz álláspontjai a privatizáció kérdésében szinte teljesen fedték egymást. Magyarországon a Kádár-korszak nem volt más, mint a magyar harmadik út, a demokratikus ellenzék pedig akár tudattanul is eme út kiteljesítésén fáradozott. Egy kicsit még mindig haragszom rájuk – miközben minden fontos dolgot tőlük tanultam.
Roppantul fel tud idegesíteni, ha a „rendszerváltás” „kudarcát” azzal magyarázzák, hogy „azt hittük”, hamar el fogjuk érni az osztrák életszínvonalat, és ez nem történt meg. A fő baj az volt, hogy az alku résztvevői nem egyszerűen demokráciát akartak, hanem meg akarták határozni, hogy a váltás után milyen legyen a demokrácia. Így 2010 nem elkerülhetetlenül, de logikusan következett 1989-ből.
A mai helyzet az 1989 előttivel nem azonos, de azért nem is teljesen demokratikus. Ebben nem csak a Fidesznek van szerepe, de a rendszerváltás hibáinak is: a demokratikus hagyományok hiányoztak, az új alkotmányos rendszer kialakítása kizárólag az elit ügye volt. A nép így érdektelen maradt a liberális demokrácia elvei iránt, és autoriter populistákat segített hatalomra.
Az államszocializmusban az emberek többsége nem a „rational choice” polgári individuumának módjára viselkedett, amelynél a korlátlan önzés a racionalitás mértéke. Mára ellenben háttérbe szorult a közösségiség kölcsönössége, és az önző, hatalomra törő akarat, üzleti és yuppie önzés egyre jobban előjön. És közben a centrum és a burzsoázia jár jól a félperiféria és a munkatársadalom rovására.
Annak a kimondása, hogy „a rendszerváltás megbukott”, valójában nem jelent sokat. Ez csak a rossz közérzet kinyilvánítása tartalom nélkül. Azt kellene megmagyarázni hozzá, hogy miért veszteség, vagy veszteség-e egyáltalán az alkotmányos jogállam szétzúzása, és hogy a joguralom csakugyan a Nyugat történeti kiváltsága-e vagy sem.
„Olyan országban akarunk élni, ahol a törvény nem csak a kólát védi.” Ez volt a harminc évvel ezelőtti Fidesz-kongresszus mottója. Ma meg, ha valami nincs biztonságban a NER alatt, az a magántulajdon meg a törvényesen garantált versenyszabadság. Hogyan történhetett meg ez a totális visszarendeződés?
A szabadságot a tömegek nem kiharcolták, hanem eltűrték ’89-ben. A rendszerváltók leragadtak a vagyonelszámoltatásnál, amiből vagyonátmentés lett, a papíron tökéletes liberális jogállam pedig a magyar valóságban nem tette lehetővé a politikai kormányzást. Ebből a frusztrációból eredtek olyasmik, mint az őszödi beszéd, vagy Orbán 2002 utáni stratégiája.