A szlovén ellenzék úgy nyert, ahogy Orbán, a kormány úgy bukott, ahogy a magyar ellenzék

Janez Janša az elmúlt két hónapban szinte mindent arra tett fel, hogy ország-világ előtt bizonyítsa: illiberális politikai vonzalmai ellenére a „jó emberek” táborába tartozik, aki a nyugati közvélemény által morálisan helyesnek tartott út rendíthetetlen követője. Csakhogy kormányt nem a világ, hanem az ország választ. A jobboldali populista Orbán Viktor, és a balliberális populista (igen, bizony, ilyen is létezik) Robert Golob tisztában volt ezzel, és győztek is.

Az ellenzéki közvélemény április 3-án szerzett mély sebeire ragtapaszként érkezett a hír Franciaországból és Szlovéniából Orbán Viktor két közeli szövetségesének választási kudarca. Az, hogy Marine Le Penből nem lesz elnök, egy nagy lehetőség szertefoszlását jelenti a magyar kormányfő számára, ám még ennél is fájdalmasabban érintheti Janez Janša bukása, hiszen egy szomszédos országban kényszerül leköszönni egy barátja, aki már hatalmon volt.

Ez a két fejlemény kétségtelenül szolgálhat némi fájdalomcsillapítóként azoknak, akiket lesújtott a Fidesz negyedik kétharmada – ám a valódi gyógykezelés azzal kezdődne, ha megpróbálnánk megérteni, miért alakulhattak a választások egészen másképpen Szlovéniában.

Ami más…

Azt persze már az elején le kell szögeznünk, hogy a legnyugatibb posztjugoszláv ország számos fontos adottságában jelentősen különbözik hazánktól. Bár Janšát a közhelyességig gyakran hasonlítják Orbánhoz, s a két politikus lassan kötetnyi kölcsönös méltatást küldött egymás felé, amelyet magyar oldalról nem kevés anyagi és médiatámogatással is megfejeltek – helyzetük ezzel együtt is messze nem volt azonos.

Bár a korrupció, a sajtó és a bíróságok függetlenségének kikezdése miatt a szlovén kormányfőt is rengeteg bírálat érte, ő még legfeljebb

csak az első bizonytalan lépéseket tette meg azon az úton, amelyen magyar kollégája már magabiztosan jár

több mint egy évtizede.

A szlovén közmédiában például elképzelhetetlen az a primitív kormánypárti propaganda, amely az MTVA-ból nyakló nélkül ömlik évek óta. Sőt, a kormány többek közt éppen azért került hazai és külföldi támadások kereszttüzébe, mert a köztévét és a nemzeti hírügynökséget költségvetésük megkurtításával igyekeztek meghódoltatni – sikertelenül.

A szlovén médiában a jobboldali kormányhoz közel álló orgánumok nem is álmodhatnak olyan súlyról, mint nálunk. Olyannyira nem, hogy Janša a kampányban azt vetette ellenfelei szemére (nem is teljesen alaptalanul), hogy

az egyik legnézettebb tévécsatorna főszerkesztője a később győztes ellenzéki párt alelnökének sógornője.

Lényeges különbség az is, hogy míg a magyar választási rendszer már 1990 óta erősen győztes-jutalmazó, s a Fidesz saját érdekei mentén számos alkalommal még inkább azzá tette, a szlovén szisztéma tisztán arányos. Tehát minden párt majdnem pontosan akkora arányban részesedik a mandátumokból, mint amennyi voksot kapott. A parlamenti bejutási küszöb is alacsonyabb mint nálunk, csupán 4 százalék.

S, ami talán a legfontosabb: míg a magyar társadalom az elmúlt másfél évtizedben egyre konzervatívabb irányba mozdult el,

a szlovénok többsége inkább baloldali, vagy liberális nézeteket vall,

és ez a választási eredményeken is rendre meglátszik. Hiába volt a jobboldali Janša háromszor is kormányon, ehhez minden alkalommal a másik ideológiai térfél opportunistább erői közül kellett koalíciós partnereket találnia. (Igaz, e téren rendkívüli tehetségről tett tanúbizonyságot.)

…és ami nem

S, hogy, akkor mégis miféle tanulsággal szolgálhat számunkra egy ennyire különböző ország választási eredménye? Nos, mindenekelőtt azzal, hogy a szlovén kormány jelentős részben azért bukott meg, mert (bármilyen erős szálak is fűzik Orbánékhoz)

a kampányban nagyjából azt csinálta, mint a magyar ellenzék.

A szlovén ellenzék pedig legalább ennyit köszönhetett annak, hogy ők meg épp az ellenkezőjét. Legalábbis, ami az elmúlt hónapok legforróbb témáját, az orosz-ukrán háborút illeti.

Évek óta a magyar ellenzéki politika egyik sarokköve, hogy a kormánnyal az egyik, ha nem a legnagyobb gond az, hogy túlságosan közeli kapcsolatot ápol Oroszországgal és Kínával. Ez ugyan valóban létező, valóban komoly veszélyeket magában hordozó jelenség, csakhogy egy szűk, ám az ellenzéki identitáskórusban bömbölő hangerővel bíró értelmiségi rétegen kívül nem mozgat meg tömegeket.

A Fudan Egyetem állami gigahitelből épülő budapesti campusának ügye esélyt adott rá, hogy ezt közérthetően, forintosítva tárják a közvélemény elé, de végül ezt is sikerült kommunistázó, kínaikémező paranoiába és ujgurmártírozó moralizálásba fullasztani. A háború árnyékában a „Nyugat árulójának”, „Putyin pincsijének” lefestett Orbán a kampány legfőbb üzenetévé vált.

Az az ellenzék, amely nem szervezett demonstrációt a pedagógusok bérkövetelése, az ezer sebből vérző egészségügyi rendszer rendbetétele, a szégyenletes otthonápolási díj felemelése, vagy a járvány miatti lezárások idején cserben hagyott sok százezer vállalkozó és munkavállaló mellett– a putyini agresszió megindulása után pillanatok alatt tüntetést trombitált össze az orosz nagykövetség elé.

Ebből aztán mindannyian megtudhattuk,

mennyivel jobban haragszanak ők Moszkvára, mint Orbán,

s mennyivel tettrekészebbek velük szemben.

Hogy ez hogyan fog rezonálni abban a népben, amely negyven évnyi kommunista, plusz húsz évnyi balliberális trenírozás után mélységesen meg van győződve saját kicsinységéről, jelentéktelenségéről és tehetetlenségéről, az az erkölcs wannabbe bajnokait nem igazán érdekelte.

Most, a vereség után már úgy tűnik, ellenzéki oldalon is voltak olyanok, akik legalább a köszönőviszonyt megőrizték a valósággal. Kunhalmi Ágnes keserűen kárhoztatja „az amerikai tanácsadókat”, akik „állandóan Putyin ellen hergelték a magyar társadalmat”, s a kudarc egyik fő okának azt látja, hogy az orosz agresszió elítélése mellett „nem mondták hangosan, hogy béke és szociális biztonság”.

Múlt héten Ungár Péter is emlékeztetett rá: „többen is mondtuk, hogy rossz az álláspont, rossz ez a putyinozás”, s hozzáteszi, hogy Kunhalmi „belül monomániásan, önmagát ismételgetve mondogatta, hogy ne ezt mondjuk, mert rossz lesz a vége.” Nos, a belül akárhányszor is elhangzott gondolatokból kívülre nem hallatszott semmi.

Ugyanaz, pepitában

Ha az ellenzék amerikai tanácsadók helyett szlovén szakembereket alkalmaz, ők talán rámutathattak volna arra, hogy náluk pontosan ugyanaz történik, mint nálunk – csak fordított szereposztásban. A szomszédban a miniszterelnök suhogtatta a morálkorbácsot a társadalom felett, napról napra keményebb oroszellenes kijelentéseket téve, „dominóeffektust”, világméretű konfliktust vizionálva.

Azzal vádolta ellenfeleit, hogy azok Moszkva zsoldjában állnak,

sőt, azt állította, hogy az ellenzék vezető erejét, a Szabadság Mozgalmat egyenesen az oroszok hozták létre. Ezzel a konteóval kitartóan ostromolta európai pártcsaládját, a Néppártot is, amely végül közzé is tett egy „lehetséges orosz választási beavatkozástól” óvó nyilatkozatot.

Mindeközben a szlovén ellenzéknek olyan Kunhalmija volt,

aki a nyilvánosság előtt mondta, nagyon is hangosan azt, amit magyar kolléganője csak zárt körben ismételgetett hasztalanul. Marta Kos, a választásokon győztes Szabadság Mozgalom alelnöke volt diplomataként az egész kampány során nagyon tudatosan és következetesen helyezkedett a nemzetközi ügyekben jártas, megfontolt, pragmatikus politikus szerepébe.

Aki ugyan mélységesen elítéli az orosz agressziót, de óva int attól, hogy a kormányfő kirohanásai nehogy „ bezárják a kaput” Moszkva felé. Hangsúlyozta, hogy bármenyire is borzalmas, amit Putyin Ukrajnában művel,

„az az érdekünk, hogy egyszer majd normális kapcsolatokat ápoljunk Oroszországgal.”

Janša lengyel és cseh kollégájával közös kijevi látogatását a magyar ellenzék előszeretettel állította szembe Orbán politikájával, felróva a miniszterelnöknek, hogy őt meg sem hívták. A szlovén ellenzék jóval árnyaltabban ítélte meg az akciót.

A Szabadság Mozgalom vezetője, Robert Golob „bátor tettnek” nevezte az utazást – ám a külpolitikai vitaműsorba (ugyanis a szlovén kampányban voltak tévés viták) maga helyett már Kost küldte el, aki korábban már felrótta, hogy Janšáék szerinte „uniós felhatalmazás nélkül” tárgyaltak Zelenszkijjel, és sürgette, hogy hozzák nyilvánosságra, mit ígértek neki a találkozón.

A vita során az ellenzéki pártok valóságos össztüzet zúdítottak a kormány háborús politikájára, Kos pedig leszögezte, hogy a legfontosabb cél az ország energia-és élelmiszerellátásának biztosítása, „Oroszország nélkül pedig nem lesz európai biztonság.” Erre válaszul kormánypárti vitapartnere azzal vádolta, hogy „egyáltalán nem érdekli a háború erkölcsi oldala” és gúnyosan hozzátette:

„ha Ukrajna megadná magát, az néhányaknak a stúdióban remek lenne, mert nem lennének többé energiagondjaik”.

Az epés megjegyzéssel Golobnak akart odavágni, aki korábban az ország egyik legnagyobb energetikai cégét vezette. Közben talán eszébe sem jutott, hogy a hétköznapi emberek elsöprő többsége valóban retteg attól, hogy „energiagondjai” lesznek, hogy az egekbe szökik a rezsi, vagy nem lesz gáz és villany. S, akitől erre a – tökmindegy mennyire megalapozott – szorongásra nem megértő, és megnyugtató szavakat, hanem szájhúzást, megvetést, és kioktatást kap, arra nem bízza rá a sorsát.

Janez Janša az elmúlt két hónapban szinte mindent arra tett fel, hogy ország-világ előtt bizonyítsa:

illiberális politikai vonzalmai ellenére a „jó emberek” táborába tartozik,

aki a nyugati közvélemény által morálisan helyesnek tartott út rendíthetetlen követője. Csakhogy kormányt nem a világ, hanem az ország választ. A jobboldali populista Orbán Viktor, és a balliberális populista (igen, bizony, ilyen is létezik) Robert Golob tisztában volt ezzel, és győztek is.

Akik pedig nem tudják, vagy nem akarják ezt megérteni, azok maradnak „jó emberek”, akiket az sem fenyeget, hogy a hatalom megrontja őket. Aligha kerülnek ugyanis a közelébe.