Magyarország nem azért ül a szégyenpadon, amit most nem tesz, hanem azért, amit eddig tett

A hintapolitika békeidőben egyáltalán nem ördögtől való eszköz. Egy kis ország akkor cselekszik bölcsen, ha szükségszerű gazdasági, geopolitikai függéseit igyekszik lazítani, ezek közül néhányat akár más irányú függőségekkel részlegesen helyettesíteni. Csakhogy nem békeidőben vagyunk.

Nem hiszem, hogy létezik olyan ember, aki arra fogadott volna másfél hónappal ezelőtt, hogy a választások fő témája nem a rezsicsökkentés, az óvodások nemátalakító műtétének lehetősége vagy épp a korrupció és a demokrácia helyzete lesz,

hanem a geopolitika. Pontosabban: Magyarország helye a világban.

A kormány szerint „stratégiai nyugalom” van, egyéb látnivaló nincs, tessék szépen tovább haladni előre, véletlenül se hátra. Az ellenzék viszont „Orbán árulásáról” beszél – sokan már Teleki Pál 1941-es búcsúlevelét idézgetik a hullarablásról és a legpocsékabb nemzetről.

Azonban egyiküknek sincs igaza. Magyarország ugyanis valóban rendkívül nehéz helyzetbe került, de nem azért, amit a kormány az elmúlt hetekben tett, vagy nem tett, hanem azért, amit évek óta tesz.

A hazai ellenzék és a nemzetközi közvélemény jelentős része szerint Magyarország kilóg az orosz agresszióval szembeni egységes nyugati falanxból, a kormány pedig az „elárulja az ukránokat”. Ez tényszerűen nem igaz. Lakosságarányosan hazánk fogadta be a legtöbb ukrajnai menekültet, élelmiszert és higiéniai eszközöket is szállítunk a megtámadott országnak.

A kormány a NATO és az EU összes szankciós döntését támogatta, sőt, Ukrajna gyorsított uniós felvételi eljárása mellett is kiállt. Orbánékon az orosz energiahordozók bojkottját és a fegyverek szállítását, illetve átengedését szokás számon kérni, illetve ők maguk ezek elutasításával harsogják tele a médiát, büszkén hangsúlyozva, hogy ezzel is „Magyarország békéjét és biztonságát védik”.

Mint oly sokszor, ezúttal is ordít a felszín és hallgat a mély.

Amit most teszünk, az pont elég

Az orosz földgáz és kőolaj importjának teljes, uniós szintű megtiltásának fő gátja nem Magyarország, hanem a hozzánk hasonlóan rendkívül kiszolgáltatott energetikai helyzetben levő (és az atomerőművek leállításával még inkább abba sodródó) Németország. Nem véletlen, hogy Zelenszkij sokat idézett, Orbánnak címzett beszólását úgy zárta:

„Bízunk az Európai Unióban és abban, hogy a döntő pillanatban Németország is velünk lesz”.

A borítékra budapesti címet írt, ám az üzenet legalább annyira szólt Berlinbe is. Ha a magyaroknak „az olcsó orosz olaj fontosabb, mint az ukrán vér”, ahogyan a cseh védelmi miniszter fogalmazott, akkor a németeknek is az. És ebben az ő szavuk lényegesen nagyobb súllyal esik latba, mint Magyarországé – még akkor is, ha a miniszterelnök itthoni felhasználásra már úgy csomagolta a történetet, hogy a NATO és az EU „lemásolta a magyar álláspontot”. Valójában senki nem másolt tőlünk semmit, mert ebben az ügyben semmi sem tőlünk függ.

Nem Orbán „árulja el Ukrajnát”, és nem ő „védi meg a rezsicsökkentést”, hanem az Európai Unió,

amelynek többsége nem hajlandó egy minimum nagyon súlyos gazdasági recessziót, talán összeomlást kockáztatni az orosz vezetékek elzárásával. Az erkölcsi számonkérést és a hálás köszönetet is Brüsszelbe kell tehát címezni.

Ennél is csekélyebb valós jelentőséggel bír, hogy Magyarország átenged-e fegyvereket területén Ukrajnába. Jelenleg ugyanis az összes szállítás Lengyelországon keresztül zajlik. Ez sem azért van, mert a magyar kormány halált megvető bátorsággal kiharcolta, vagy mert Putyin erre utasította „magyar pincsijét”. Azért, és csak azért van így, mert a sokkal hosszabb határszakasz és a lényegesen kedvezőbb terepviszonyok ezt teszik indokolttá, így a NATO ezt a döntést hozta.

Az már más kérdés, hogy küldhetnénk-e fegyvereket (vagy legalább halált nem okozó hadfelszerelést, például golyóálló mellényeket) a lengyeleken keresztül.

Ennek harsány megtagadása mögé tényleg semmi mást nem lehet látni, mint az „ország biztonságának” jelszavával a kampányhajrában begyűjtendő plusz szavazatok utáni vágyat.

Ha ezt képes lenne elengedni a kormány, azzal talán gyűjthetnénk néhány plusz pontot a nyugati vagy épp az ukrán közvéleményben, de lényeges változást ezt sem hozna. Az országra zúduló morális szarcunami valódi oka ugyanis nem az, hogy egy heveny krízisre rossz válaszokat adott a kormány, hanem az, hogy hagytak elhúzódni egy akut dilemmát.

Amit eddig tettünk, az volt túl sok

Arról már jó ideje heves vita folyik, hogy hazánk mennyire megbízható tagja az euroatlanti szövetségi rendszernek, és mennyire tekinthető pragmatikusnak Orbánék keleti nagyhatalmakkal ápolt látványosan jó viszonya. A kormányzati kommunikáció évek óta vissza-visszatérő toposza a Brüsszellel szemben folytatott „szabadságharc”, az ellenzéki közvéleménynek pedig legalább ennyire szerves részévé vált az a félelem, hogy a kormány „kivezeti az országot az EU-ból”.

Tavaly júniusban azt írtam: mindkét narratíva torz, és nem a lényegi dilemmáról szól. A fő kérdés ugyanis nem az, hogy megvédjük-e az országot az uniós szuperállami törekvésektől, vagy hogy egyszer csak kívül találjuk magunkat az európai házon, hanem az, hogy az ingatlan tatarozása után hol lesz a helyünk: a mosókonyhában vagy a hallban?

Az ugyanis a mindenkori magyar hatalom által felülírhatatlan geopolitikai realitás, hogy a nyugati szövetségi rendszerhez tartozunk.

Az viszont nagyon nem mindegy, hogy valóban teljes jogú tagjai is leszünk, vagy csak tehetetlen részei.

Az utóbbi nemzetstratégiai katasztrófát jelentő opcióhoz két út vezethet: az egyik az önálló álláspontnak és érdekérvényesítésnek még az igényét is feladó szervilis bólogatópolitika. 2002 és 2010 között nagyjából ezt láthattuk a teljes politikai spektrumtól (ne feledjük, az Irak szégyenletes, nemzetközi jogot sárba tipró lerohanásában való magyar részvételt az Országgyűlés minden frakciója támogatta).

A másik pedig ugyanennek a skálának a másik végpontján az ország valós mozgásterét irreálisan túlbecsülő, a nemzetközi politikai törésvonalakról tudomást nem vevő, a macskával kint és bent is egeret fogatni szándékozó stratégia. Amelynek aztán rendre az a vége, hogy erővel kényszerítenek minket arra, amit elkerülni amúgy sincs lehetőségünk. Az Orbán-kormány az elmúlt években egyre inkább ebbe az irányba mozdult, majd egy idő már valószínűleg sodródott is el.

A hintapolitika békeidőben egyáltalán nem ördögtől való eszköz. Egy kis ország akkor cselekszik bölcsen, ha szükségszerű gazdasági, geopolitikai függéseit igyekszik lazítani, ezek közül néhányat akár más irányú függőségekkel részlegesen helyettesíteni.

Csakhogy nem békeidőben vagyunk. Nem február 24-e, hanem már jóval régebb óta.

Az új hidegháború törésvonalai nem akkor jelentek meg és kezdtek el rohamos gyorsasággal szélesedni, amikor az első orosz katona átlépte az ukrán határt. Nehezen leküzdhető értelmiségi kényszer, hogy ebben a folyamatban megpróbáljuk kimérni a különböző felek, az amerikaiak, az EU, az oroszok vagy a kínaiak felelősségét. Ez egyébként a jövőre vonatkozó tanulságok levonása céljából megspórolhatatlan házi feladat is lesz a közeljövőben.

Mert ez nem tud annyira egyszerű kérdés lenni, hogy mindenről csak és kizárólag az tehet, aki az első lövést leadta.

Az erkölcsi felelősség kizárólag az agresszort, tehát Moszkvát terheli, ez nem vitás. Ám az idáig vezető úton együtt hasítottak végig a többi nagyhatalommal. Ezeken a kérdéseken lamentálni tehát nem a honvédő háborúját vívó Ukrajna elárulása, és az is túltolt, meddő moralizálás, ha arra hivatkozva hallgatunk erről, hogy „ennek nem most van itt az ideje”. A gondolkodásnak mindig itt van az ideje. Csakhogy a felelősségnek is. Az előbbi bármelyikünk joga, amelyet soha, semmilyen körülmények közt nem lehet megkérdőjelezni, ameddig jogállamban élünk. Az utóbbi viszont a politikai elit kötelessége.

Négykézlábra érkezve

Ilyen felelősség lett volna a nyilvánvaló jelekből idejekorán felismerni, hogy a Kelet és Nyugat közti hídszerep egy Magyarország-méretű ország esetében akkor működik, ha egy kisebb folyó két partját kell összekötni, nem egy napról napra szélesedő hasadékot átívelni.

Ehhez ugyanis nem vagyunk, nem lehetünk elegek.

Ilyen helyzetben az ingataggá váló hídon át kell menni, méghozzá arra az oldalra, ahová az országot az értékei, de még inkább az érdekei kötik – ez pedig a nyugati. A kormány végül ezt is tette, de már nagyon későn.

Aki a leszakadó hídon az utolsó pillanatban rohan át, azt a mélység ugyan nem nyeli el, de aligha ússza meg sérülések nélkül.

És a megfelelő oldalra éppen, hogy csak beesett, még négykézláb lihegő tékozló fiúba aztán mindenki belerúg egyet, mert így könnyen, látványosan bizonyíthatja lojalitását, emlékeztethet arra, hogy ő már korábban is a jó oldalon volt, ne vegyék egy kalap alá azzal, aki csak most tért vissza. Nem látunk bele sem Zelenszkij, sem az európai vagy V4-es vezetők lelkébe. De hogy a magyar kormánynak címzett kőkemény oltások mögött legalább részben ez a megfontolás is ott van, azt azért a politika könyörtelen logikáját ismerve joggal gyaníthatjuk.

Ezen aztán jól meg is sértődhetünk, öklünket rázhatjuk a szélrózsa minden irányába, vagy ingünket megszaggatva jelenthetjük ki, mennyire szégyelljük, hogy magyarok vagyunk – és persze ezen jól egymásnak is eshetünk.

Csakhogy sem a haragunk, sem a szégyenünk, sem az itthoni perpatvarjaink nem érdekelnek az égvilágon senkit.

A politikusaink a kampány véghajrájában eljátszhatják a stratégiailag nyugodt éceszgébert, aki pont úgy akart leszállni a bicajról, hogy pofára esik, vagy a nyugati leckét még két bekezdéssel megtoldva felmondó erkölcsileg patyolattiszta Mózest, aki kivezet minket a morális sivatagból. Van rá még néhány napjuk.

Az igazi kérdés az, mit teszünk utána? Képesek vagyunk-e tanulni abból, ami most elkerülhetetlenül osztályrészül jut nekünk? El tudjuk-e kerülni, hogy ez újra megtörténjen velünk?

Elhisszük-e, hogy a négykézlábból csak a térdeplésig tudunk eljutni, vagy képesek vagyunk felállni úgy, hogy nem kezdünk el ismét a másik oldal felé szédelegni?

Ehhez kell valódi stratégia, meg valódi nyugalom. Adja az Isten, hogy legyen.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!