Hogyan ismerjük fel kapásból a hülyeséget? Kilencven éve született Umberto Eco

Minden idők egyik legnagyobb hatású bölcsésze nemcsak abban segített a világnak, hogy hogyan kell szakdolgozatot írni, hanem abban is, hogy könnyedén kiszúrjuk, ha a valóság összegabalyodott a fikcióval.

A valóságot történetekben meséljük el egymásnak, történetek vesznek körül minket – ma már egyre nagyobb mennyiségben, hiszen bármely közöségimédia-felhasználóból lehet újságírókéhoz hasonló figyelemmel kísért véleményvezér. A történetek valóságnak akarják eladni magukat, és manapság pont az az egyik legnagyobb probléma, hogy a világot olyan mennyiségben özönli el az információdömping, hogy sokak számára még nehezebb megkülönböztetni az álhírt a valós információtól, végső soron a fikciót a valóságtól.

Ehhez is kapaszkodót nyújt Umberto Eco, aki 1932. január 5-én született, azaz pont ma lenne kilencven éves.

Ecóról szuperlatívuszokban szokás beszélni, teljes joggal: hatalmas műveltséggel bíró tudós, remek író és publicista volt, a bölcsész, aki rácáfolt a bölcsészet feleslegességéről szóló összes sztereotípiára, óriási hatású csúcsértelmiségi, aki bármilyen – akár profán, mint mondjuk a pornó – témáról képes volt beszélni, ráadásul olyan könnyedséggel, hogy az az értelmiségi köldöknézésre allergiások számára is élvezettel befogadható.

A könnyed posztmodern

A világhírt A rózsa neve című, először 1980-ban megjelent regénye hozta meg számára, amit már komoly tudományos munkával a háta mögött, a negyvenes éveinek végén írt. A rózsa nevét szokás a posztmodern irodalom egyik csúcsteljesítményeként emlegetni, azonban Eco regénye jelentősen külünbözik például a posztmodern legnagyobb itthoni alakjának, Esterházy Péternek a regényeitől.

Eco és Esterházy is használ vendégszövegeket, írásaik tele vannak utalásokkal és hivatkozásokkal, de míg Esterházynál ezek adják a szöveg lényegét, emellett a szöveg nála mutatvány, amit az övéhez mérhető műveltség nélkül nehéz értően és élvezettel olvasni, addig Ecónál mindig van egy hagyományos történet is, amin némi elszántsággal „halandó” olvasóként is élvezettel lehet végig menni.

A rózsa nevében ez a történet konkrétan egy detektívregény, egy sorozatgyilkosság története, ami egy kolostorban játszódik a 14. században,

és nem utolsósorban azért működik olyan bitang jól, mert Eco, aki mindent tud a korról, magabiztosan és hitelesen, ezáltal ugyancsak átélhetően festi fel a cselekmény kulisszáit az épületektől kezdve a szerzetesek életén át a kor legfontosabb teológiai vitáiig.

Eco szépirodalmi munkásságának az esszenciáját jelentős részben a tudományos munkássága adja. Szemiotikusként – vagyis a jeleket és a jeletéseket, ezek viszonyát vizsgáló tudósként – rengeteget foglalkozott szövegekkel, azzal, hogy hogyan működnek a szövegek, milyen út vezet az írói szándéktól az olvasói befogadásig, és

hogy hogyan gabalyodhat össze a fikció a valósággal.

Ezeket a témákat járta körbe a Hat séta a fikció erdejében című tanulmánykötetben is, amiben külön fejezetet kapott a fikció valóságként való elfogadásának egyik legismertebb példája, minden féknyúz-narratíva etalonja,

a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei.

Határtalan becsvágy, égő kapzsiság, könyörtelen bosszúszomj és mélységes gyűlölet hajt bennünket

A konszenzus szerint az irat hamisítvány – mármint a benne foglalt dolgok kitaláltak – azonban továbbra is igazodási pontnak számít a világot összeesküvésekkel magyarázók között, hatását pedig az bizonyítja a legjobban, hogy a világtörténelem legszervezettebb tömeggyilkosságáért felelős Adolf Hitler is hivatkozott rá a Mein Kampfban; a világ ellen összeesküdött és azt rabigába hajtani kívánó zsidókat lebuktató iromány nyilvánvalóan legitimációs alap volt a számára.

Az említett konszenzushoz Eco is jelentősen hozzájárult azzal, hogy darabjaira szedte a Jegyzőkönyveket, és gyakorlatilag minden elemének azonosította a forrását.

A Cion bölcseinek jegyzőkönyvét a szerzője – talán nem meglepő módon – több szövegből ollózta össze,

amik között vannak korábbi pamfletek, de vannak romantikus kalandregények részletei is, például a temetői jelenet, ahol összejöttek konspirálni Cion 12 törzsének képviselői, egy Alexandre Dumas-regényből származik, csak ott a szereplők még nem zsidók voltak – ahogy egyébként a többi előzmény-szövegben is leginkább szabadkőművesek meg jezsuiták ügyködtek a világ ellen.

Ecót annyira izgatta a téma, hogy nemcsak tudományosan dolgozta fel azt, hanem regényben is.

A prágai temetőben megkíséreli rekonstruálni a Jegyzőkönyvek keletkezésének körülményeit és a szerző motivációit is, illetve azt, hogy hogyan és mitől lesz valaki antiszemita.

Ha valaki egyszer hagyja, hogy Eco végigvezesse a szöveg – mármint a Jegyzőkönyvek szövegének – aprólékos szétboncálásán, és megmutassa, hogy az hogyan született, az onnantól fogva örök immunitással bír az álhírek ellen.

Minden mindennel összefügg. Főleg ha akarjuk

Ecót természetesen az összeesküvés-elméletek általában is izgatták, hiszen ezeknél is mindig a fikció és a valóság összekeveredéséről van szó. Második regényében, A Foucault-ingában egy értelmiségi baráti társaság azzal szórakozik, hogy egy régi irattöredékből kiindulva felfűzik a világtörténelem eseményeit egyetlen egy irányba mutató szálra.

Ami viszont nekik mindössze szellemi kaland, azt mások véresen komoly valóságnak vélik, és a főhősök a szórakozásból kitalált fikció miatt valóságos veszélybe kerülnek.

A regény legnagyobb tanulsága, amit érdemes megfontolni azoknak is, akik szövegek előállításával foglalkoznak – úgy is mint újságírók –, meg azoknak is, akik szövegeket fogyasztanak, tehát mindenkinek, hogy

gyakorlatilag bármilyen hülyeséget alá lehet támasztani első blikkre meggyőző érvekkel.

Eco munkásságának jelentősége többek között pont az, hogy segít abban, hogy – egy másik klasszikussal élve –

kiszűrjük, mi hülyeség, mi nem az.

Hogy felismerjük a szövegben a szerzői szándékot, ha éppen egy konkrét politikust akar támogatni vagy lejáratni, hogy a stílus alapján észrevegyük, ha valami nem kóser, és hogy ne abból induljunk ki, hogy amit olvasunk, látunk, hallunk, az megfelel-e az előítéleteinknek vagy a meggyőződésünknek, hanem pusztán a nyers szöveg (nyers narratíva) láttán vegyük észre a turpisságot.

Hogy tudjunk elegánsan felülről nézni a világra – erre pedig a végletekig szektásodott közéletben nagyobb szükségünk van, mint valaha.

Eco 2016-ban hunyt el, a cikkben említetteknél lényegesen több művet alkotott – ide értve a Hogyan írjunk szakdolgozatot? című hasznos könyvecskéjét, amit bizonyára mindenkinek ajánlott a témavezetője, aki valaha szakdolgozatírással próbálkozott –, jelentősége messze nagyobb az itt felvázoltaknál, hiszen nemcsak író és szemiotikus volt, hanem középkorász, filozófus, irodalomkritikus és publicista is,

akinek a munkásságában szédítően sűrűsödött össze az európai kultúra.

NYITÓKÉP: Alessio Jacona / Flickr