El tudjuk képzelni például, hogy egy DK-s politikus ráindul Gyurcsány Ferenc helyére vagy hogy Orbán Viktort fölkérdezi egy fideszes képviselő a Pegasus-ügy miatt? Pedig más országokban ez így szokás. Lehetne nálunk is.
A magyar politika ellenzéki térfelén időről időre felmerül a jelenlegi választási rendszer megváltoztatásának ötlete. A kritikák jogosak, hiszen egy olyan pártszövetségnek, ami a szavazatok felét sem kapja meg, nem kellene kétharmaddal rendelkeznie a parlamentben.
A probléma nagyrészt abból adódik, hogy ragaszkodunk ahhoz a többszáz éves hagyományhoz, miszerint a parlamenti képviselőnek a választókerülete állampolgárait kell képviselnie. Míg korábban az emberek csak azt a képviselőt ismerték, akit ők küldtek el a törvényhozásba, addigra mára ez a funkció teljesen kiüresedett. Én például jóval többet szoktam hallani Jakab Péter vagy Orbán Viktor nevét, mint a saját választókörzetem képviselőjét. Az átlag magyar a döntését is az alapján hozza meg, hogy az országosan ismert politikusok és pártok közül melyik a szimpatikus neki. A politikusok is sokkal inkább képviselik a saját pártjuk irányvonalát, mint a választókerületük érdekeit.
Ha viszont a képviselők a pártjukat és nem a választókerületet képviselik, akkor ez a rendszer mára értelmét vesztette. Csak a pártlistára való szavazás a logikus, ami pedig általában arányos mandátumelosztást eredményez. Létezik azonban olyan érv, ami az aránytalan rendszer mellett szól. Sokan úgy gondolkodnak, hogy bár a mandátumok elosztása nem igazságos, de legalább egy stabil törvényhozást eredményez. Lehet, hogy könnyen beszélek én, akinek mióta a politikát követi, ebben a stabilitásban volt része, de szerintem ez nem olyan fontos.
Nekem az elmúlt tizenegy év nem azt a tapasztalatot adta, hogy a stabilitás hasznára lenne a közbeszéd minőségének vagy a demokratikus normáinknak: a kompromisszumkeresés, a másik oldal iránti nyitottság ma bántóan hiányzik a magyar politikából.
Erre megoldás az arányos választási rendszer. Ezt azonban az ellenzék nagy része egyszerűen a holland modell átvételével, azaz egy alacsony küszöbös, elért százalék alapján történő mandátumelosztásként képzeli el. Szerintem ehelyett érdemesebb lenne a horvátországi választási rendszert alapul venni és azt implementálni Magyarországra.
Ez a következőképen nézne ki: az országot hét régió alkotná, mindegyik 30 képviselői hellyel. Amennyiben a mandátumokat a D’Hondt-módszerrel osztjuk el (ezt használjuk jelenleg is), akkor a körzetenként 30 hely nagyjából egy 3,23 százalékos természetes bejutási küszöböt jelölne ki. Ez a jelenlegi 5 százalékhoz képest csökkentett érték nyilván több kispárt esélyét növelné a bejutásra, ami a pluralitás szempontjából mindenképpen előnyös. A hét körzetre osztás nagyjából ugyanazt az eredményt hozná, mint ha országos listák lennének. De akkor mi értelme a felosztásnak?
Az ország hét régióra való felosztásának nem a parlamentben, hanem a pártokon belül lenne meg az eredménye. A mai Magyarországon ugyanis a demokratikus normák és viták gyakran nem országos szinten, hanem a pártokon belül hiányoznak igazán.
El tudjuk képzelni például, hogy egy DK-s politikus ráindul Gyurcsány Ferenc helyére vagy hogy Orbán Viktort fölkérdezi egy fideszes képviselő a Pegasus-ügy miatt? Pedig más országokban ez így szokás.
A német CDU új elnökének megválasztását hónapokig tartó nyílt viták előzték meg. De nézhetjük Olaszországot is, ahol Luca Zaia venetoi régióelnök hiába tagja Matteo Salvini pártjának, a nacionalista politikusnál ő egy jóval mérsékeltebb jobboldali ideológiát képvisel. Rengeteg ilyen példát lehetne mondani pártokon belüli ellenpólusokra, amikre a magyar politikának is nagyon nagy szüksége lenne.
Ilyen ellenpólusképzésre pedig tökéletes a régiókra osztás. A pártok élén választásokkor nem egy, hanem hét politikus állna. Különböző háttérrel és talán néhány különböző gondolattal is. A választás után pedig nem lehetne kizárni egyik listavezetőt sem, hiszen az pártszakadást vagy a többség elveszítését is okozhatja.
Az arányos rendszernek azonban van egy nagy hibája. A pártlista összeállításánál pont a párton belüli ellenpólusok vannak kiszolgáltatva az elnökségnek. Azonban a horvát modell erre is szolgáltat egy nagyon jó megoldást: a nyílt listákat. Ennek a lényege, hogy a választópolgár nem csupán a pártra, hanem a lista egyik tagjára is szavazhat. Amennyiben egy regionális listán szereplő politikus elérné az 5 százalékot, akkor ő automatikusan mandátumot szerezne. Ezt a módszert sok országban alkalmazzák és Magyarországon is ideje lenne bevezetni. Én például nem tudnék jelenleg olyan pártot mondani, akire szavazva annak első emberét támogatnám a legszívesebben.
A horvát választási rendszernek fontos eleme még a külhoni állampolgárok képviselete. Náluk ezt 3 biztosított hellyel oldják meg, azonban a külföldön élő magyarok nagyobb száma miatt ez nálunk inkább 4-5 mandátumot jelentene. Ez a rendszer azért előnyös, mert a külhoni szavazatok végre nem egy pártban vesznének el, hanem olyan embereket juttatnának mandátumhoz, akik tényleg az ő érdekeiket képviselik. A külhoni szavazókon kívül a horvátok a nemzeti kisebbségeknek is biztosítanak helyeket. Nálunk ez kisebb relevanciával bír, miután demográfiailag homogénebb ország vagyunk, mint déli szomszédunk. Azonban a kedvezményes kvóta határának csökkentése fontos lenne.
A cigányságnak például kifejezetten jót tenne, ha lenne egy képviselőjük a parlamentben.
Ez a terv csak egy lehetséges megoldás a sok közül. Mivel az ellenzéki összefogásnak feltett szándéka megváltoztatni a jelenlegi választási törvényt, érdemes lenne párbeszédet kezdeni arról, hogy hogyan. Szerintem a magyar politikában számtalan probléma van, amit csupán ennek a módosításával meg lehetne oldani. De ha már változtatunk rajta, ne érjük be pusztán annyival, hogy legyen arányosabb a rendszer.
Vitáznál a szerzővel? Feel free!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
