Karácsony Gergely terve a szegénység felszámolására tévút, csak rontana a helyzeten

Sem a kétszázezer forintos minimálbér, sem a garantált munka nem segítene érdemben a szegényeken. Helyette a munkát terhelő adók és járulékok csökkentésére és a vidéki iskolákra kéne költeni.

Kíváncsian várok minden olyan hírt, ami többet elmond az ellenzék terveiről, mint hogy Orbán takarodjon. Karácsony Gergely nemrég megismert tervei azonban nem tettek lelkessé.

Kettőt biztosan elhibázottnak tartok ezek közül: a 200 ezer forintos minimálbért és a garantált munkát

– ugyanis bár ezek a szegények helyzetének javítását célozzák, megvalósításuk nem javít a helyzeten, hanem éppen konzerválja szegénységüket.

A munkanélküliségen Karácsony úgy segítene, hogy bevezeti a garantált munkát. Itt egy olyan, a baloldalon általános meggyőződésből indul ki, miszerint a munka arra való, hogy az ember általa fizetéshez jusson, és hogy a fizetés, a jövedelem összegét a munkavállaló szükségletei határozzák meg. Mivel mindenkinek joga van megélni, mindenkinek munkát kell adni. Téves premisszából azonban csak téves következtetés vonható le.

Rögtön egy megdöbbentő állítással kezdem: a munkának önmagában nincs értéke.

A munka nevű tevékenység célja az értékteremtés, az érte járó jövedelem pedig ennek ellenértéke.

Képzeljünk el két vadászt, akik közül az egyik kétórás barangolás alatt lő két szarvast. Hazamegy az erdőből, eladja a szarvasok húsát a piacon, a bőrét a csizmadiának, az agancsát a késkészítőnek, és kap értük egy halom pénzt vagy egyéb árut. A másik vadász ezzel szemben egész nap az erdőt járja, de még egy nyulat sem sikerül leterítenie, így egyetlen fillér jövedelemre sem tesz szert, pedig többet dolgozott, mint kollégája.

Az erdőjárásnak, puskacipelésnek, lesben állásnak vagy fekvésnek nincs semmi értéke – értéke csak annak van, amit a vadász elejt.

Tény: a bérmunkával a fenti összefüggés elhomályosodott. Ma a leggyakoribb tevékenységi forma úgy néz ki, hogy van egy vállalkozó, munkaadó, aki biztosítja a körülményeket, a termék szakavatott elkészítésére pedig hozzáértő alkalmazottakat vesz fel. A fizetés az ő esetükben látszólag nem a létrehozott termék mennyiségétől és piacképességétől függ, hanem a munkával eltöltött időtől.

A szocializmus alapelve volt, hogy minden embernek joga van a munkához és megélhetéshez, ezért tartottak fenn ráfizetéses vállalatokat, amelyeknek nagy szerepe volt a rendszer gazdasági összeomlásában.

Karácsony Gergely garantált munkája valami hasonló, munkával juttatni jövedelemhez azokat, akik elvesztik a magukét. Ebben az egyenletben nem feltétel, hogy a munka piaci értéket hozzon létre. Érték nélkül adna ellenértéket közpénzből vagy az EU által az ország fejlesztésére nyújtott támogatások terhére. Érték nélkül adna ellenértéket, noha másutt értéket is lehetne kapni érte. Persze érték az is, ha ezért az összegért cserébe a szegénység csökken, de ez nem hatékony módszer.

Többet érne ugyanebből a pénzből a járvány miatt bajba került vállalkozásoknak segíteni, hogy legyőzzék nehézségeiket, visszavehessék elbocsátott dolgozóikat és/vagy másokat.

Csökkenteni kellene a munkát terhelő járulékokat, hogy növeljék a vállalkozói kedvet. Vagy például nem emelni a minimálbért. És ezzel eljutottunk a másik vitatható javaslathoz, ami a minimálbér-emelésére vonatkozik.

Mi határozza meg az egyes dolgozók bérét?

Egyrészt az, hogy mekkora értéket adott hozzá a termékhez a munkájuk. Ne felejtsük: a munka nemcsak a termék elkészítése, hanem a munka helyszínének (műhely, üzem, gyár) fenntartása, nyersanyag és szerszámok, esetleg gépek beszerzése, előbbiek tárolása, utóbbiak karbantartása, majd a késztermék raktározása, kiszállítása és eladása. A mindezek által előteremtett haszonból részesül mindenki, aki a munka egy-egy fázisát végzi. Vagyis a fizetés a munkavégzés, ill. a munkavégzés által létrejött értéknövekedés ellenértéke, ára.

Az árat pedig az határozza meg, mennyit ér a vevőnek az áru, és mennyiért hajlandó az eladó eladni a termékét, szolgáltatását. Más szóval minden ár és minden munkabér esetében van egy összegkeret, amelynek az alsó határa az, amennyiért az eladó már hajlandó eladni a termékét, a felső meg az, amennyiért a vevő még hajlandó azt megvásárolni. Esetünkben a munkaadó vásárló, aki bizonyos összegért megvásárolja, pontosabban bérbe veszi egy szakember hozzáértését és tudását, míg a munkavállaló eladó, aki bizonyos összegért ugyanezeket adja bérbe.

Ha a munkaadó túl keveset ajánl vagy a munkavállaló túl sokat kér, a munkakapcsolat nem jön létre, ahogy a túl drágának tartott árut nem vesszük meg, a túl drágára értékelt árunkon nem tudunk túladni.

A minimálbér összege nyilvánvalóan nem a képzett és szakmával rendelkező munkavállalókat hivatott segíteni –  hiszen esetükben ha az egyik munkaadó nem fizet eleget, majd elmennek másikhoz, ha kiváló szakemberről van szó, még versenyeznek is érte –, hanem csak a munkaerőpiac alját jelentő képzetlen, csak alapvető feladatokra használható embereket. A képzetleneknek, akiknek a munkája keveset ér, pótolhatóak, helyettesíthetőek, nélkülözhetőek, tehát nemigen van alkupozíciójuk.

A minimálbérről az az elterjedt elképzelés, hogy ha az állam nem engedi, hogy egy alkalmazottnak ennél az összegnél kevesebbet fizessenek, akkor mindenki – Karácsony tervével számolva – legalább 200 ezer forintot fog keresni, amiből már meg lehet élni.

A munkaadó egyik lehetősége valóban az, hogy ezentúl kétszázezer forintot fizet az alkalmazottak munkájáért – hiszen kevesebbet nincs joga, hiába nem ér a munka ennyit.

De ez korántsem az egyetlen lehetőség, még a törvényes kereteken belül maradva sem. A munkaadó úgy is dönthet, hogy elbocsátja a dolgozóját,

és az általa ellátott feladatokat pluszpénzért egy vagy több másik alkalmazottjára bízza, mert úgy számol, hogy az így kifizetett többletköltség kevesebb havi kétszázezer forintnál, illetve annak járulékokkal növelt értékénél. Ha pedig monoton, könnyen reprodukálható munkáról van szó, szintén elbocsátva a dolgozót komolyabban elkezdi mérlegelni a gépesítést.

Emberünk tehát talán 167 helyett 200 ezer forintot fog keresni, de valószínűbb, hogy az eddigi 167 ezer forintos havi jövedelmét is elveszti. Az állam nem segített. A vállalkozások keresletet veszítenek, hiszen eddig emberünk a szűkös jövedelméből többet tudott vásárolni, mint a segélyből. És ki nyer?

Ha van tökéletes lose-lose stratégia, ez az.

A baloldali jótékonyság a szolidaritáson, sajnálaton, együttérzésen alapul, ugyanakkor van egy hibája: a szándékra teszi a hangsúlyt, és figyelmen kívül hagyja az eredményt. Az állam rengeteg pénzt elköltött a borsodi, nyírségi szegények megsegítésére, de az eredmény, ha az adatokból kimutatható is, elenyésző. És ha harminc évig a minimálbéremelés és az állami munkahelyteremtés nem hozott eredményt, mire fel reménykedünk, hogy majd most fog?

Nem vagyok szakember, nem tudok ötletet adni, piacpártiként legfeljebb néhány alapelvet tudnék javasolni.

Anélkül akarjuk emelni az emberek jövedelmét, hogy elveszítsék el a munkájukat vagy hogy a vállalkozók alternatív megoldásokat keressenek?

A megoldás triviális: csökkentsük a munkájukat terhelő adókat.

Ugyanakkor látható, hogy a fejlett világban a képzetlen, tanulatlan emberek számára egyre kevésbé jut munka, ahogy a kétkezi munkát kiszorítja a gép, annak kezeléséhez pedig már legalább érettségi az elvárás.

Tagadhatatlan, hogy a szerencsének is szerepe van abban, hogy például ki milyen családba születik. Ebben az esetben azonban nem a család anyagi helyzete a döntő tényező, hiszen az már egyfajta életfelfogás, értékrendszer következménye. Egy polgári családba született gyerek nemcsak azt tanulja meg, hogy ő maga a felelős a tetteiért, döntéseiért, és hogy erőfeszítést kell tennie céljai elérése érdekében, hanem technikákat is arra nézve, hogyan tegye mindezt.

Annak érdekében, hogy pótoljuk ezeket az ismereteket,

bármi áron emelnünk kell a falusi iskolák színvonalát. Ez nem költség, hanem befektetés. Ne csak hajtogassuk, vegyük is komolyan, hogy „ne halat adj, hanem hálót”.

Ne segélyt adjunk, hanem céltámogatást. Ha a szegény ember maga is szeretne kitörni a helyzetéből, segítsünk neki ebben.

Segítsünk, de követeljük meg, hogy ő is mindent megtegyen, ami telik tőle. Segítsünk, de helyette egy szalmaszálat se tegyünk keresztbe. Ne akarjuk jobban megmenteni, mint amennyire ő akar megmenekülni. Legyünk ott vele, mellette, de legyen világos: a felelősség az övé.

Noha erősen piacpárti vagyok, nem a pénzt sajnálom a szegényektől – csak azt a pénzt, ami úgy folyik el, hogy nem segít rajtuk. A szociálpolitikát nem a szándék, hanem kizárólag az eredmény minősíti. Felejtsük el a hagyományokat, felejtsük el, hogyan szokás. Ha egy módszer nem válik be, el kell dobni, és másképp folytatni.