Legyen Karácsony!

Karácsony Gergely miniszterelnök-jelölti bejelentkezésének nem a ténye, hanem a hangvétele volt meglepő. Vajon elég lesz egy év alatt két választási győzelemhez a mérsékelt stílussal képviselt karakteres baloldali agenda?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Botka László rövidéletű, „Tegyünk igazságot! Fizessenek a gazdagok!” kampánya óta nem volt olyan erős szociális éle mainstream magyar politikai projektnek, mint amit Karácsony Gergely miniszterelnök-jelölti debütálása alapján várhatunk az MSZP-Párbeszéd-LMP jelöltjétől a következő időszakban.

Két hónappal ezelőtt ugyanitt azt írtam: Karácsony a politikai centrum része, aki Dobrev Klárához képest kétségkívül távolabbi, rokonszenves halványpirosra színezett pontot vesz fel a skálán, de mégiscsak a „közép” embere.

A Bernie Sanderst és az Occupy Wall Street mozgalmat megidéző 99 Mozgalom és a Karácsony által felvetettt politikai prioritások (az újjáépítendő köztársaság és demokratikus intézményrendszer szociális legitimitásának szélesítése, a kiváltságos 1 százalék „megregulázása”, a zöld gazdasági fordulat stb.) viszont

És ezúttal jelöltjük még győzhet is.

Mivel minden jel arra mutat, az ellenzék nemcsak győzelemre, kormányzásra is készül, ezért nemcsak az a kérdés, melyik jelölt képes inkább egymás után két választást nyerni az ötök közül, hanem az is, melyikük lesz kormányfőként hatékonyabb a sokpárti koalíció egyben tartására és az ország vezetésére. (Mindezt úgy, hogy a NER belső és az ellenzék külső határai között finoman szólva sem mindig egyértelműek a vonalak és éles kulturális, személyes és politikai törésvonalak húzódnak a koalíción belül.)

Az ötösfogat tagjai közül mindkét feladat teljesítésére jelenleg Karácsony Gergely tűnik a legalkalmasabbnak. Nem azért, mert tökéletes jelölt (messze nem az), hanem azért, mert négy riválisa a két kihívás (győzelem, kormányzóképesség) egyikének, vagy egyikének sem tud megfelelni.

+ Márki-Zay Péter mögött nincs szervezett politikai hátország: előválasztást nyerni vagy az általa óhajtott szakértői kormányt felállítani (majd vezetni) viszont nem lehet erős mozgalom/párttámogatás nélkül. MZP politikai profilja homályos, programjáról keveset tudunk, és bár a Lázár János feat. vásárhelyi Fidesz elleni sikeres küzdelme, emberi tulajdonságai, személyes integritása, mérsékelt stílusa szimpatikussá teszik,

+ Hasonló okok miatt valószínűtlen Jakab Péter sikere, akinek a jelöltsége inkább tűnik a Jobbik koalíción belüli befolyásának növelését, helyi képviselői és listás pozíciónak erősítését célzó lépésnek, mint komoly politikai szándéknak. Jakab az ellenzék ökleként, „parizeres kisembereként” fontos és hasznos aktora a Fidesz elleni küzdelemnek, de részben pártja múltjának, részben saját karakterének foglya: sem a széles spektrumon mozgó ellenzéki és bizonytalan szavazók integrálására, sem a kormányfőségre nem tűnik alkalmasnak, miközben politikai programjának tartalmáról lényegében semmit nem lehet tudni.

+ Fekete-Győr András kampányából nem a konkrétumok és hívószavak („felcsúti per”, „finn iskolarendszer”, „Magyarország-részvény” stb.), hanem leginkább az átütő erő hiányzik. Korai beszállása sem személyes népszerűségét, sem a Momentum pozícióit nem javította: pártja támogatottsága 10 százalék környékén befagyott, a miniszterelnök-jelöltek népszerűségi versenyében pedig rendre ő zárja a sort. A megválaszthatóságáról alkotott képnek a Partizánnak adott interjúja sem tett jót – a külső szemlélő számára egyszerűen „túl nagynak tűnik rajta a kabát”. A Momentum ráadásul pont azokat a jogállami és antikorrupciós ügyeket hangosítja fel – erős nemzedéki felhanggal és kissé tartalmatlan európázással kísérve –, amelyek tematizálása már ’14-ben és ’18-ban sem ért választási győzelmet az ellenzéknek.

+ Dobrev Kláráról talán soha nem derülhet ki, hogyan váltaná üzleti, közigazgatási tapasztalatait és a nagypolitika boszorkánykonyhájában szerzett évtizedes jártasságát kormányzati kompetenciára: a Gyurcsány-faktor miatt már az előválasztáson is sebezhető, a Fidesz elleni 1:1 küzdelemben pedig talán a legkevésbé megválasztható jelölt az ötök közül. Hiába a DK az ellenzék egyik vezető ereje, ez az elsőség eleve relatív, másrészt

(Miniszterelnök-jelöltként adott első interjúiban, a keleti vakcinákról elmondott szavaival pedig mintha még fel is dobta volna a labdát a mostanában minden kamerába nézve „oltásellenes baloldalt” mantrázó Fidesznek – a labda pedig sokatmondóan azóta is a plafon közelében lebeg.)

Végül nézzük Karácsonyt. Az öt aspiráns közül Budapest főpolgármestereként ő rendelkezik a legnagyobb politikai tőkével, ismertséggel és választói legitimitással. Tény, hogy Karácsony 2011 óta következetesen képviseli a teljes ellenzéki összefogás szükségességét (akkor még technikai koalíció néven dobta be az ötletet az azóta megszűnt Népszabadságban), és bár saját mikropártja, a Párbeszéd mellett egy meggyengült MSZP és egy szebb napokat látott LMP jelöltje, mégis szimbolikusan fontos, hogy eleve közös jelöltént határozza meg magát.

Karácsony valamennyi ellenzéki párt táborában népszerű, integratív figura, a politikai kompromisszumok embere (ennek minden előnyével és hátrányával együtt), erős beágyazottsággal az ellenzék tágabb – bár egyre szűkülő – értelmiségi holdudvarába, gazdasági elitjébe, amit jól fémjelez a 99 Mozgalomhoz csatlakozók névsora.

Mégsem ezek miatt lehet Karácsony az ideális jelölt. A miniszterelnök-jelölti zászlóbontásnál bedobott „99 százalék kontra 1 százalék” végre olyan politikai narratíva alapja lehet, amely valódi sebet ejthet a Fideszen és választási győzelmet hozhat az ellenzéknek.

A korábbi választásokon Orbánék neoliberális, szegényellenes, (felső-)középosztályépítő és háztáji tőkésosztályát erősítő politikájának negatív hatásait a 10 éven át tartó globális gazdasági konjunktúra, az ügyes témaépítés (rezsicsökkentés, migránsok), a választások előtti pénzosztás és a megosztott ellenzék gyengesége simán felülírta. A pandémia azonban kibillentette a szociális status quo-t, és élesen rávilágított a hazai ellátórendszerek csődjére, a magyar társadalom végzetes kettészakadására, a dolgozói szegénység örvényére.

Százezrek maradtak munka vagy megtakarítás nélkül, a törlesztési moratórium végén többezer ingatlan kerülhet kalapács alá, ami tovább mélyítheti a lakhatási válságot, az oktatást és az egészségügyi rendszert csak a benne dolgozók tartják a felszínen, miközben kisvállalkozók ezreinek feje fölött lebeg a csőd veszélye. Ezek a jelenségek nem tegnap jöttek létre, de a közös miniszterelnök-jelölttel, közös listán, közös programmal induló ellenzéknek először van érdemi esélye a választás tétjének Fidesz számára kedvezőtlen keretezésére.

Korrupcióellenes és demokráciaféltő szólamok helyett a szociális válság leküzdése, a tolerálhatatlan társadalmi igazságtalanságok felszámolása, vagyis egy karakteres baloldali történet elmesélése kinyithatja az ellenzéki blokkot olyan szavazók előtt, akik számára a napi megélhetési problémák és a jövőjük felett érzett szüntelen aggodalom élvez politikai prioritást az absztrakt jogelvek és normák helyett.

Erre a narratívaépítésre pedig jelenleg Karácsony Gergely jelölésével van a legjobb esélye az ellenzéknek. Ha a bejelentéséhez hasonló ügyességgel, autentikussággal tudja továbbépíteni ezt a történetet és sikerül maga mögött egyesítenie októberben a koalíciót, azzal még csak csatát nyer, háborút nem.

A miniszterelnök-jelölt személye mellett ugyanis ez, az egyéni körzetek politikai térképének alakulása a legfontosabb kérdés, amely a ’22 utáni sokpárti kormányzás minőségére és a kormányfő koalíción belüli mozgásterére döntő hatással lesz.

Ennek az ellenzéki földharcnak ma még megjósolhatatlan a kimenetele, de ha sikerrel veszi az akadályt, 2022-ben kormányprogrammá válhat a 99 százalék agendája.

Legyen Karácsony? Lehet Karácsony.

A szerző politológus, kommunikációs szakember. Vitáznál vele? Írj!